Nyil­ván nem le­he­tett ösz­töndí­jam, így ma­gam ösz­tö­nöz­tem ma­gam. Apám be­pro­te­zsált a tan­­fel­ü­gye­lő­ség­re, nyom­ban he­lyet­tes ta­nár let­tem az Épi­té­sze­ti Lí­ceum­ban, mely­nek nagy elő­nye volt, hogy a bent­la­kás szom­széd­sá­gá­ban épült, így épü­le­tes an­go­ló­rá­kat tart­hat­tam ben­ne. Ügyes, ked­ves diák­jaim vol­tak. Az egyik ti­ze­di­kes kis­lány pél­dá­ul min­dig fel­ké­szül­ten, tí­zes­re fe­lelt. Szé­lyes kol­le­gám ud­va­rolt ne­ki.

Ké­sőbb ma­gán­ta­nít­vá­nyom is ke­rült. Sze­ren­csém­re kez­dő volt, így bír­tam az ira­mot egé­szen addig, amíg utol nem ért.

Az­tán be­csep­pen­tem a rá­dió­hoz be­mon­dó­nak. On­nan is csur­rant-csep­pent.

A zse­bem így is min­dig üres volt, min­degy­re köl­csön ku­nyer­ál­tam án­gyom­tól, egy fel­sős kol­le­ga­nőm­től, vagy ép­pen­ség­gel Bi­gá­tól. Nem ra­gadt rám sem­mi éde­sa­nyám­nak a sem­mit is be­osz­ta­ni és ne­künk kiosz­ta­ni tu­dó tu­do­má­nyá­ból. A bent­la­ká­si asz­tal alatt tar­tot­tam egy bő­rön­döt tar­ta­lék táp­lá­lék­kal, fi­nom Nyá­rád men­ti dió­val, az­zal csi­tít­gat­tam al­vás­ra a gyom­ro­mat, ha es­te be kel­lett ér­nem a va­cso­ra­csil­lag­gal. Az egyik szo­ba­tár­sam el is ne­ve­zett Mó­ku­ci­nak. Vi­szon­zá­sul én őt Pav­lov­ká­nak hív­tam, mert ha ét­el­ről esett szó, rög­tön be­ger­jedt és hú­své­ti töl­tött to­jás­ról el­mél­ke­dett.

No, de hol van még az ün­nep?! Egye­lő­re a há­ta­mon vág­ják a fát hű­vös ha­lom­ba, fé­nye­sül a gör­csöm si­kong­va. Se­gí­tő kéz nyúl fe­lém: a se­gí­tő­kész Ko­vács Le­ven­te ta­nár­se­géd be­dob­ja az öt­le­tet, hogy a Nyár és füst egy pá­ros je­le­ne­té­vel lep­jük meg a fő­ta­nárt, ha már azt ál­lí­tom, hogy si­ker­da­ra­bom volt. Ezút­tal a si­ker el­ma­radt, nem tud­tam fel­nő­ni fia­ta­labb ön­ma­gam­hoz. Ak­kor fel­sza­ba­dul­tan pro­fis­kod­tam, most gát­lá­so­san mű­ked­vel­tem. A ve­zér szí­nész­pe­da­gó­gus szí­nész pe­da­gó­gus­tól rög­tön meg is kap­tam a fe(d)dő­ne­ve­met: Nagy­me­redt. Nem vi­gasz­talt, hogy a töb­bi fiú sem járt sok­kal kü­lön­bül: Do­nald (té­vé­sor­ozat bal­fék ka­csá­ja), Ket­té­vá­gott Tú­ri Da­ni, Pasz­til­la (mint al­ta­tó). Csak Bü­työk­nek volt sze­ren­csé­je, mert ő ele­ve Bü­työk volt – no meg ju­goszláv ál­lam­pol­gár­ként men­tel­mi jog­gal bírt.

Ko­vács György irá­nyá­ból csob­bant a men­tő­öv. Se­lej­tes da­rab volt, amely­ben fi­cán­kol­ni nem le­he­tett, de nem is süllyed­tem el. Ro­mán gyárt­má­nyú volt, a Mes­ter ne­gye­dé­ve­sei vizs­gáz­tak (le) ve­le, így tet­tek ön­ként kö­te­le­ző ate­is­ta hi­tet a Párt ol­tá­rá­nál. Va­gyis: úgy tet­tek…

Nyil­ván az ’50-es, ’60-as évek­ben a Mes­ter is szám­ta­lan­szor kény­sze­rült ha­son­ló férc­mű­vek­ben ját­sza­ni. Ne­he­zen bír­ta cér­ná­val, gya­kran hát­tal lé­pett szín­re, egész je­le­ne­te­ket nem for­dí­tott a né­zők fe­lé. A buz­gó kri­ti­ku­sok ta­nul­má­nyo­kat ho­zson­náz­tak a zse­niá­lis mű­vé­szi fo­gás­ról, a hát­ról és a tar­kó­ról mint döb­be­ne­tes ki­fe­je­ző-esz­kö­zök­ről.

Ke­se­rű­en anek­do­táz­ta a Mes­ter, hogy ő a há­tá­val és tar­kó­já­val nem az osz­tály­el­len­sé­get le­plez­te le, csu­pán az ar­cát le­plez­te el, mert szé­gyellt szem­be­néz­ni a né­zők­kel.

A mi re­mek­mű­vünk cí­me Pas­sa­cag­lia (va­la­mi ze­ne­mű) volt. Ren­de­ző­sza­kos hall­ga­tó vizs­ga­ren­dez­te. A Mes­ter csak a ren­de­zőt ren­dez­te. Fo­gal­mam sincs, ho­gyan csep­pen­tem be­le. Az biz­tos, hogy nem az ének­ta­ná­rom pro­te­zsált be. Fia­tal, nyil­ván ro­mán és per­sze il­le­ga­lis­ta hős vol­tam.  „A da­rab cse­lek­mé­nye 1944. au­gusz­tus 23-án ját­szó­dik le, va­la­hol az or­szág­ban, s meg­kí­sé­re­li rög­zí­te­ni azt a mo­men­tu­mot, ami­kor a fegy­ver­re kelt nép le­ráz­za ma­gá­ról a fa­sisz­ta igát, ami­kor szem­be­for­dít­ja a fegy­ve­re­ket a né­me­tek­kel, a ha­za iga­zi el­len­sé­ge­i­vel.” (Sze­ker­nyés Lász­ló: Pas­sa­cag­lia. Vö­rös Zász­ló, 1974. fe­bru­ár 28.)

A  bu­gyu­ta né­me­tek be­vet­ték ve­lem a bo­got: be­ve­tet­tem ma­gam va­la­mi kó­cer­áj­ba és se­be­sül­ten is mo­so­lyog­va ta­rol­tam őket. Oda­lib­bent a jó tün­dér jó nő ké­pé­ben és be­kö­töz­te a se­be­met. Én meg a szí­vét. Együtt vár­hat­tuk a bol­dog jö­vőt: az ál­la­mo­sí­tást, a kol­lek­ti­vi­zá­lást; jö­he­tett a cen­zú­ra, a nép ura, a dik­ta­tú­ra – a Mars-kor után a Nap-kor, majd a Hold-kór. Ha már fel­sza­ba­dí­tot­tam a ha­zát… a jó­zan ész alól.

„A ze­ne­ta­nárt ala­kí­tó Nagy Lász­ló­ról, va­la­mint a Mi­hait ala­kí­tó Sza­bó Zol­tán má­so­dé­ves hall­ga­tóról a leg­több amit mond­ha­tunk: be­csü­let­tel igye­kez­tek min­den tő­lük tel­he­tőt meg­ten­ni.” (Sze­ker­nyés Lász­ló: Pas­sa­cag­lia, Vö­rös Zász­ló, 1974. febr. 28.)

Al­ka­lo­mad­tán vég­re ma­ga­mat is fel­sza­ba­dí­tot­tam egy elő­adás ere­jé­ig – szin­tén a jó­zan ész alól.

Dé­le­lőtt es­kü­vő volt a fő­is­ko­lán, dél­ben ebéd nem volt se­hol, dél­után elő­adás. Rit­kán sza­ba­dí­tot­ták fel a ha­zát ilyen fel­sza­ba­dul­tan. De olyan for­má­ban sem, mint egy má­sik elő­adá­son, ami­kor a lánnyal va­ló nagy­je­le­ne­tem­ben a nyilt slic­cem­ből vi­lá­go­san ki­vi­lág­lott a vi­lá­gos­kék ga­tyám. Sze­ren­csém­re L.L. csak az utób­bit tud­ta  meg, rá is hu­mo­ri­zált, mi­sze­rint az öl­töz­te­tő­nő volt a hi­bás, mert nem gom­bol­ta tü­ze­te­sen vég­ig a kér­dé­ses nyí­lást.

De nem et­től a meg­nyi­lat­ko­zá­sá­tól állt el a lé­leg­ze­tem, ha­nem at­tól, ame­lyet az egyetemi évad vé­gén le­gyin­tett fe­lém:

– Na, ha már min­den­kép­pen szí­nész akar len­ni, adok ma­gá­nak egy 8-ast.

Edit­tel nyom­ban meg is tar­tot­tuk az el­jegy­zést!

Mint min­den nyá­ri va­ká­ció­ban, un­tam ma­gam az 5. fa­lu­ban. Rá­adá­sul anyám ki­kül­dött a me­ző­re az úgy­ne­ve­zett kert­he­lyi­sé­günk­be krum­plit ka­pál­ni. A ki­kül­de­tés csak nö­vel­te a ma­gá­nyo­mat, el­ha­tá­roz­tam hát, hogy meg­nő­sü­lök. Anyám a be­je­len­té­sem­től csuk­lott ugyan, de nem ka­pi­tány­ko­dott. Gon­dol­ta, vég­re hát­ha csak meg­za­bo­láz­za ne­ki va­la­ki a ra­kon­cát­lan kis­fi­át. De ta­lán en­nél is fon­to­sabb szem­pont volt, hogy Edit ne­me­si, te­hát jó csa­lád­ból szár­ma­zik. Eh­hez szól­jon va­la­mit a fa­lu! Apám má­ris elér­zé­ke­nyült a szü­le­ten­dő uno­ká­ja gon­do­la­tá­tól. Seb­té­ben koc­cin­ta­nunk kel­lett rá. Még ak­kor es­te meg­ír­tam a lány­ké­rő le­ve­let, el­le­náll­ha­tat­la­nul ecse­tel­ve az idil­li jö­vőt, ami­kor majd együtt ka­pál­juk a pi­tyó­kát.  Nagy ige­nes vá­lasz jött, me­ző­gaz­da­sá­gi mo­tí­vum nél­kül.

Após­ra me­nen­dőm a hírt né­pi böl­cses­ség­gel fo­gad­ta: „Két lyu­kas ta­risz­nyá­ból csak egy üres átal­ve­tő lesz.” Anyós­ra me­nen­dőm pró­bált anyó­so­san ér­vel­ni a tu­laj­don­sá­gaim­mal, de a fér­je új­fent né­pi böl­csebb volt: „Min­den­ki olyan vi­rá­got sza­gol, ami­lyent sza­kí­tott ma­gá­nak.” Hogy én mi­lyen vi­rág vol­tam a lá­nyos anya sze­mé­ben? Mák. Akit vagy ki­rúg­nak, vagy ott­hagy­ja, nin­csen pén­ze, még­is nő­sül, nincs hi­te­le, még­is iszik…Va­ló igaz, ami­kor fi­lo­ló­giás­ként a té­li va­ká­ció­ban le­va­cog­tam ház­tűz­né­ző­be, nem rítt le ró­lam, hogy a szí­nin sza­lon­tán­co­kat is ta­nul­tam.

– Edit itt­hon? – kér­dez­tem tö­mö­ren „Hogy tet­sze­nek len­ni?” he­lyett.

– Nincs, de mind­járt jön.

– Ak­kor meg­vá­rom – az­zal le­tet­tem a bő­rön­dö­met a pad­ló­ra. A csa­lád két na­pig ke­rül­get­te, amíg Edit ar­rébb mer­te ten­ni, az any­ja pe­dig be­le­kí­ván­csis­kod­ni. Egy ing, egy pár zok­ni és két ga­tya volt ben­ne. A sap­kám a fo­ga­son fi­tyegett, me­lyet a ma­ma kény­te­len volt fé­lá­ron meg­vá­sá­rol­ni, csak hogy el tud­jak vo­na­toz­ni, mi­u­tán a pa­pá­val ki­me­rí­tet­tünk min­den té­mát a rend­szer­ről, de nem cse­rél­tünk vé­le­ményt, mert mind­ket­tőn­ké ugya­naz volt.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ