(Levelek New Yorkból)

Drága Barátom!

Ne is mondd, én tudom leginkább, milyen rég írtam egy rendes levelet. A nyár otthoni ízeit ugyan teljességében el tudtam mesélni, annak a csodálatos nyárnak nem lett vége azzal, hogy visszatértem New Yorkba. Anyám, ez a drága csepp asszony érkezett ide fiatalosan mosolyogva, hogy átvezesse mindannapjaimat az ezerszínű, nyájas őszbe. Ó, mennyit kolontoskodtunk! És mennyit csavarogtunk! Jó kondícióban van az én anyám, mert alig-alig lehetett zokszavát venni a megtett mérfőldek miatt. Mert mi már el is kezdtük mérfőldekben mérni sétafikálásainkat. Mikor anyám a vándormadarakkal egyidejűleg visszarepült a világ ama másik szegletébe, amit olyan szeretettel és szívesen emlegetek minden nap otthonként, másik vendéget hozott a gépmadár. Zsuska már ezer éve is megvan, hogy tervezte ezt a kiruccanást, de valamit az időzítésben alaposan elrontottunk, mert amint kialudta az időeltolódását, máris nyakunkon volt Sandy. Ez egy ribanc. Hallottál róla, tudom. Egy ilyen viharos fehérnépről nem lehet nem hallani. Mi meg csak főztük a vacsorát, a hagymás csirkecombokat, miközben inogott a házunk fala a hurrikánban. Nem mondom, a dolgok rendben mutatkoztak, amíg leültünk a vacsoraasztalhoz, de aztán komolyabbra fordult a szó, mert az ablakból láttuk a nagy robbanást a villanytelepről fennebb, a 14. utcában, amint a megáradt folyó, amelyik az utca végében szokott szótlanul fel vagy lefelé folydogálni, derékba loccsintotta. És onnantól kezdve öt napig vártuk a csendben, hogy visszakapcsolják a villanyt.
Mondom én, nagy dolgok mennek itten. Alig hogy elcsendesedett a vihar, beköszöntött a tél. Na, hallod, volt itt olyan havazás, hogy Letisznó is megborzongott a falon. Ez a tél egy napig tartott. Máris tavaszodott, és megint lettek kikericsek. Tudod, azok az óriás szirmúak. A hóvihar előtti napon hétágra sütött a nap, és pompás őszi idő volt. A munkából hazafelé jövet le kellett szállnom a Central Parknál egyet csavarogni, magamba szívni az egészet. Örültem is másnap, amikor az ablakból csak a benzinkutat láttam a hófúvásban, ahol nem álltak már sorba kannákkal üzemanyagért, mint azelőtt napokban. Annak örültem, hogy legalább annyit eltehettem az őszből. Mert nagyon attól tartottam, hogy egyhamar nem pályázhatunk újabb színes levelű őszre. Hacsak nem egy jó év múlva. Addig meg bármi megeshet. Bármi. Manapság így kell mindenre felkészülni, hogy: bármi.
De lett ősz. Mégpedig azonnal. Azt hittem, a sok vihartól nem maradt semmi levélnek helye a fán. De hogyne maradt volna! Kimentem a parkba, és csak úgy ragyogott a lelkem a színpompától!
Ősz van. Meseszép ősz. Tudod, milyen? Mint a tavasz, amikor azt mondtam, gyere velem hársillatot szippantani kora este, amikor a városra ráereszkedik a mézes hársillat, mint frissen mosott könnyű kendő. Vagy mint a tél. Amikor azt kértem, gyere ki velem, ugráljunk a hóban. Páros lábbal, a parkban. Olyan ősz van. És megyek is, megyek állandóan – amikor csak mehetek. Mint egy eszelős. Mert újra szerelembe akarok esni ezzel, ami körbevesz. Olyan ez, amikor a szerelmedhez újra és újra utat akarsz találni, Nem, mintha a korábbit elveszítetted volna. Csak újra meg újra bele akarsz csavarodni. Újra és folyton érezni akarod azt a bizsergést, amit csak akkor érezhetsz, amikor szeretsz. Ősszel ismertem meg ezt a várost, ősszel a legszebb, ősszel a leginkább enyém. Ősszel van minden. Tavasz is, nyár is és tél is. Sőt. Ősz is ősszel van, csakis ősszel. Képzeld, leveleket gyűjtöttem jártamban-keltemben, leveleket, gesztenyét, mindenféléket. És berendeztem az én kis őszömet a szobámban. És este, ha egy pohár bor vagy citromos bodzatea mellett leülök a gyertyafényben megszusszanni, megcsap a park, a sétány illata, zizzenni hallom a mókusokat és a lomha mosómedvéket. Bele is szundítok a könyvembe, hogy jobban lássam mindazt, ami eszembe jut.
Nos, így, te drága Barátom. Mindenről mesélni fogok neked szépen, sorjában. Csak ezt az őszt akartam mindenképpen megosztani veled, mielőtt el nem múlik. Ma délután lementem a környéken sétálni egyet. És a kisparkban csak úgy világítottak a színek, susogós avarillat volt, amíg kiértem a térre. Megnyílt az ünnepi kirakodóvásár. Ennek az őszbe settenkedő télnek már áfonyáskalács és fahéjas almabor illata van. Az egyetemista fiúk pedig már a háromnegyedes kabátjukban járnak. És olyan mosolygós mindenki. Piros rózsákat csíp a hideg az arcukra a sült perec illatban.
Jövök még közelebbről. Addig is ölellek és maradok szeretettel,

Art

New York, 2012 november 16.

A szerző felvétele