– Az erdélyi irodalom magyarországi elismeréséért kifejtett irodalomtörténészi/kritikusi munkásságodért Hídverő-díjat kaptál az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól. Mit jelent számodra ez a díj?

– Nagyon nagy megtiszteltetés! Magamat az irodalom mezítlábas szolgálójának gondolom el, boldog vagyok, hogy érzékeny koromban rátaláltam az erdélyi költészetre, amely végigkísért eddigi életemben és remélem, hogy eztán is mellettem lesz. Rendesen zavarba is jöttem, amikor értersültem, hogy idén nekem ítélte az igen tisztelt kuratórium az aranygyűrűt. Nem mertem számvetést készíteni, hogy azoknak a munkássága, akik eddig megkapták, és enyém, milyen mérleget mutatna.

– Vérségi kapcsolat nem köt Erdélyhez, vasi-zalai emberként hogyan kerültél kapcsolatba az erdélyi irodalommal?ű

– 1974-75 körül gimnazistaként ősszel egy hétre mezőgazdasági munkára kellett mennünk, az osztályfőnökünk nem noszogatott minket, leült egy ládára és valamilyen irodalmi folyóiratot olvasott. Kérdeztük, mit olvas, azt mondja, Sütő András új drámáját, aztán mesélt is róla. Innentől a figyelem. Akkoriban jelentek meg azok az erélyi irodalomnak azok a fantasztikus versei, prózái, drámái, amelyek átrendezték a világlátásunkat, gondolkodásunkat. Akkoriban még a tűrt kategóriába tartozott a határon túli magyar irodalom, de volt egy nem is kicsi kör, amelyik viszont hiperérzékenyen fogadott be mindent.

– Hogyan viszonyul a te munkásságod az elődöknek nevezhető Erdély-kutatók – Ilia Mihály, Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Görömbei András – munkáihoz?

– És bővíthetném a névsort: Széles Klára, Márkus Béla, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva… Természetesen nagyon nagyra értékelem az előző nemzedékek munkáját. Ők végezték el az alapozást, az értékkijelölést, ők vívták meg a harcokat az előző rendszer politikai hatalmasaival, ilyen szempontból kényelmes a helyzetem, helyzetünk. Megkerülhetetlenek az ő irodalomtörténészi munkáik, és hál’ isten időt állóak is. Persze, szocializációs okok miatt kicsit eltér az én irodalomfölfogásom az övükétől, főként abban, hogy egyre kevésbé „határon túli” magyar irodalomnak gondolom el a határon túl élők irodalmát, mint az összmagyar irodalom természetes részének.

– Milyen erdélyi szerzőkkel foglalkozol mostanában? Nagyobb lélegzetű munkára – mint korábban a Kányádi-monográfiád volt – számíthatunk?

– Kányádi Sándor versei mellett a másik meghatározó élményem Szilágyi Domokos költészete. Róla is több tanulmányt írtam, aztán nekiláttam egy monográfiána, de közbejött az „ügynök”-kérdés, lélektanilag ez annyira megviselt, hogy megállított a munkában. Túljutottam ezen a görcsön, s most már tulajdonképpen csak idő kérdése, hogy befejezzem. A jelenlegi munkaköröm – a 2011-ben köztestületként megalakult Magyar Művészeti Akadémia dokumentációs osztályát vezetem – rengeteg időt, energiát igényel. Nagyon szívesen csinálom, látom az értelmét, jelentőségét, és remélem, hogy az intézmény beindulása után vissza tudok térni a nagyobb lélegzetű munkákhoz, s be fogom fejezni a monográfiát.

– Egy helyütt úgy nyilatkoztál, hogy az irodalomtörténész sorsa lábjegyzetté válni egy majdani szakmunkában. Jól van ez így?

– Szerintem igen. Csak az a lábjegyzet ne azért hivatkozzon rám, mert jókora szamárságot írtam, hanem hogy talán-talán valamit én is észrevettem! Fiatalon persze én is azt gondoltam, hogy fontos lenne „jelet hagynom”, öregedve azt gondolom, már az is kegyelem, ha megértek ezt-azt és a magam számára megnyugtató módon papírra vetem. Inkább arra vagyok büszke, hogy minden írásomat – gyöngeségükkel együtt is – vállalhatom. Sem határozottabb, sem udvarias nyomásra nem írtam mást, mint amit gondoltam.

Kérdezett: Zsidó Ferenc

(Forrás: eirodalom.ro)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ