(Puzzle-darabok életemből)

Rokonok / Béla bácsi édesanyám legidősebb testvére, keresztnagyapám (valamikor egészen kisgyermekkoromban így mondtam a keresztapát) az egyetlen Veress rokon, ki távol élt, Brassóban, a kezdetek kezdetétől. A főiskola után ott kapott állást, s nőtte ki magát a pártpolitika katedrán egyetemi előadó tanárrá. A háború utáni lakásválságban, az iskola egyik szertárát alakíthatták át, mivel Piri néni (a feleség) ugyanannak az iskolának volt a titkárnője, itt is maradtak a két gyermek (Bandi és Öcsi) felnőtté válásáig. Nem sokkal azelőtt, hogy én Brassóba a mérnökire kerültem, kapták meg az akkor mindenki által svájci villaként áhított kétszoba-konyhás tömblakást, az állomás felé vezető főúton, közel a sarki büféhez (roppant fontos és praktikus földrajzi pont a család történetében). Béla bácsi ütött talán alkatilag a legjobban nagytatára, zömök alakjával, és az arcvonásaiból is ő vitt tovább a legtöbbet, bár ezt nehéz volt megítélni, mert a jobb arcán egy nagy, most már Gorbacsov után divatba jött bordó májfolt éktelenedett, s ezért ha nem volt muszáj, nem néztünk az arcára. Meggyőződéses ateista, ezt úton-útfélen, ha kellett, ha nem, gyakorolta, s aki aztán, mit ad a sors, 88 éves korában többórás beszélgetés záróakkordjaként sírva csókol kezet a katolikus papnak. A pap mindenek ellenére az első hívására házhoz jött feloldást és utolsó kenetet feladni a már túloldalra készülőnek. Nem szeretném, ha rossz emberként vonulna be a családi zooba, csak ember volt, semmi más. Azok a rongyrázó vásárhelyi látogatások az új barna rendruhákkal, mindig új cipőkkel s Piri néni feltornyozott hajkölteményeivel, gyönyörű szépasszony, a család legszebb asszonya, nem hiú s nem affekta (én kedveltem), felejthetetlenek, de nem igazán jellemzőek voltak. Talán azok a bejelentés nélküli látogatásaim, amikor vasárnap délután (ó, azok a vasárnap délutánok, amikor a kollégák többnyire hazamentek s kongott az üresség az épületben és a gyomorban) becsöngettem. Béla bácsi Öcsivel (egyikük feküdt, a másik ült a fotelben) nézték a focimeccseket, a már valahányadik sörrel a kezükben, Piri néni valamit varrt, s közben ügyelt, hogy a harapnivaló meg a sör ki ne fogyjon. Azonnal széket adtak nekem, és nézhettem velük a focit, meg betársulhattam a gyomor élvezeteibe. Piri néni szerzett magántanítványokat nekem, a jobb módú családok bunkó gyermekeinek matematika oktatására s így megoldódtak anyagi és szabadidőgondjaim is. Később már mérnök koromban, sepsiszentgyörgyi lakosként beugrottam látogatóba, Béla bácsi be akart vinni a belső szobába, ahol Piri néni betegen feküdt, jött a sikoltás, jaj nem, nem szabad Andrásnak engem így látnia, a mellrák sugárkezelése elvitte a hajéket, a szép vonásokat a fájdalmak lerombolták, csak az asszonyi hiúság maradt. Halála után össze is omlott a brassói mintacsalád.

Márika: / A születések sorrendje: 1906, Béla, 1908, édesanyám, 1910, Jolánka, 1912, (?) Karcsi,1914, (?) Andor, 1917, Géza. Ekkor már Nanó mindent elkövetett, hogy ne szülessen több gyermeke, szekrényeket mozdított, de más volt megírva. Mamika s Jolánka néni voltak otthon a Géza születésekor, vitték a hírt apónak. Egyébként az apás szülést Veress Donát rég bevezette, a Miki születésekor is édesanyámat nagytata tartotta a karjaiban, és mami harapott a karjába.

Pista emlékezik, hogy Kolozsváron elsőéves korában édesapám elvitte valami Gyárfás rokonokhoz, ott megígértették vele, hogy míg az egyetemen lesz, hetenként meglátogatja őket, de az első benyomás, hogy a világon ezeknél unalmasabb emberek nincsenek, a többi látogatás elmaradt. Mindegyik testvér egyetért, hogy önvédelem volt a Gyárfás rokonok elhallgatása, letagadása. Valamelyik ágon Gyárfás Elemér vörös posztó volt a román nacionálkommunizmus születésekor. A bécsi diktátum idején, a „magyar világban” vezető politikai szerephez jutott. Ez a szerep is állandóan változott a családi krónikában, amikor már szabad volt beszélni róla, mint Erdély kormányzója jelent meg a ködös vagy most már dicsekvő visszaemlékezéseiben édesapámnak, de én az akkor még létező Magyar Néppártnak egyik vezető funkcionáriusára tippelek. Jogosan félt a család felnőtt frakciója, hogy az állandóan önéletrajzokat követelő új rend negatívan ítél meg egy ilyen rokont, s jobb volt elhallgatni. Azt sem tudjuk úgy igazán biztosra, hány testvére volt édesapámnak? Én mint egykére emlékszem Endrike mostohatestvérre, Márika már édestestvérnek tudja a festő, búskomorságban szenvedő, viszonylag fiatalon meghalt Endrikét, Miki egy Budapesten élő, László nevű mostohatestvérről is hallott valamiket, Pista meg elkalandozott az Ausztráliába kivándorolt nagyon népes ághoz, konkrétumok nélkül. Ami biztos, ha kézzel nem is volt fogható, mert akkor az arcára rákent maltervastagságú mac-up lepattogzik, az Gyárfás Anili. Nem messze tőlünk, a Palás köztől pár méterre, egy szép, polgári kertes házban lakott egyedül. Évente egyszer teljes fegyverzetben (mosoly nélkül, a fennebb már említett okok miatt), csak semmi ölelgetés, csókolózás, az angol királyi udvartartás, vagy inkább írom a spanyol etikettet, nehogy még rokonságba keveredjünk a szemközt lakó Szentkirályi nénivel (Loyd lány), bevonult a belső szobába. Többnyire csak édesapámmal és nagyon röviden mindig tisztáztak valamit (nekünk, Gyárfásoknak álladóan tisztáznivalóink voltak-vannak, először cselekszünk, s aztán hosszasan magyarázzuk, mit miért tettünk s mindezt a kölcsönös bizalmatlanság jegyében), majd nagyon rövid leltárba vétele a gyermekeknek, de csak szám szerinti, és majd a jövő évben valamikor újra. Ez talán a hatvanas évek derekán, pontosan nem tudom, mikor véget ért, lehet, hogy meghalt (idősebb volt jóval, mint édesapám) vagy kivándorolt, az utolsó arisztokrata csökevénye a Gyárfás családnak, de ezután már csak Tildike szerepelt, mint hozzánk tartozó. Tildike többnyire télvíz idején, teljesen kiszámíthatatlanul, egy szál kopott és hiányos kabátban, vékony talpú cipőben, kendővel, mi ha a földig takarta volna, közelebb állt volna lényéhez, szellemként jelent meg, nem a kapuban és nem az udvaron, hanem az előszobában és foglalta el a domború tetejű nagyládán a helyet, s kis idő múlva egyszer csak már nem volt nálunk, elment. Alkatilag a Gyárfás nagymamára hasonlított, sovány, verébszerű jelenség, hangja nem jön elő (volt egyáltalán, mondott valaha is valamit?) ő volt a szegény Tildike. Négy-öt ilyenszerű látogatásra emlékszem, egy-két órásak voltak, néhány naposak, amikor elmaradtak s már több éve semmi hír nem volt felőle, utánakérdezett édesanyám valamelyik Brassó mellett élő közös ismerősnél, jött a szomorú hír, hogy az év tavaszán kapták meg, egy patak medrében. Megfagyott, nem méltó, de a képbe tökéletesen beleillő halálnemet választott az akkor már súlyos depressziós Tildi néni, öngyilkos lett egy térdig érő patakban… Zoe Stanca Anghel, a Bukarestben élő hírneves filmrendezőnő is Gyárfás rokon, s ezt nem is mi, hanem ő bizonygatta egy rövid marosvásárhelyi forgatáskor. Ez a rokonság visszavisz a legendás lécfalvi eredetünkhöz. Amikor egy bridzsverseny kapcsán felkerestem a lakásán (előkelő bukaresti nagybojár lakás és bútorok, bidé a fürdőszobában, amibe persze én is először belepisiltem), meg is mutatta az eredeti Gyárfás-címer gipsz másolatát, s már Svájcban voltam, amikor Mikinek elküldte mint örökséget. Neki valamelyik nagyszüleje volt Gyárfás lány és ő is abban a hitben nőtt fel, hogy valahol Háromszéken van egy falu, hol a Gyárfások akkora kúriával, birtokkal rendelkeztek, míg a szem ellát. Egyik ősszel Pampával hosszabbra engedélyeztük a szokásos halottaknapi hazalátogatást, és beugrottunk Lécfalvára. Maksa központjában egy nem egészen egyértelmű tábla mutatja, hogy jobbra le Lécfalva, s így odahúztam az útszélen egy idősebb ott lakóhoz Pampa leengedte az ablakot: Bácsi, tessék mondani, melyik út vezet Lécfalvára? Öt perc szünet, jött a válasz s a jó kisüstiillat (reggel 9 órakor): Léééécfaaaalvááááára? Igen, Lécfalvára. Újabb, most már tíz perc szünet. Léééécfaalvááááára. Nóóóó, akkor itt visszaa menneeek s száz méter után be az útra, ott egyenesen, értik-é, de aztán se jooobbra, se baaaalra… Hát azon az úton amúgy sem lehetett volna jobbra vagy balra menni, csak szép lassan s imádkozva, nehogy szembejöjjön valami. Ceausescu Lécfalvát is halálra ítélte a nagy falurendező programjában, először a köldökzsinórt vágta el, ami a környező településekhez kötötte, ezzel kihalt az iskola, óvoda, posta, üzlet, maradt egy félig omló állapotban levő s még így is gyönyörű templom. Az első embertől megkérdeztem, tudja-e merre van a Gyárfás-kúria? Hát olyant ő itt nem tud, még csak hatvan éve él itt, de ismer egy Gyafit (így szólítja falu), az Gyárfás kell legyen, s az majd útba igazít. A házat nehezen, de megkaptuk, s többszöri Gyafi, Gyafi, kiáltásra előjött egy fiatalember, ki átvette az irányításunkat. Hamarosan megtudtuk, hogy neki a keresztneve Gyárfás, és a kúriát már nagyon rég, a dédnagytatája idejében széthordta a falu. Valahol arra, a falun jóval kívül volt, de miért nem jöttünk ezelőtt négy évvel, akkor Gyárfás-világtalálkozót rendeztek a faluban! Na, mindegy, ő most majd megmutatja nekünk a Gyárfás-harangot. Irány a paplak. Többszöri telefonálásra megjött a fiatal, frissen odahelyezett tiszteletes s megkezdődött az itt a kulcs, hol a kulcs, mert sem a presbiter Gyafi, az utóbbi húsz évben, sem az új pap az első évében nem jártak a toronyban. Egy gerenda mögül előkerült a nagy kulcs, lépcsőket akartam írni, de a valóságban hiányos fokú tákolt létrákon, cikkcakkban, libasorban, százéves porban másztunk fel a haranghoz, megérte. Gyönyörű hármas kompozíció, valamikor még órát is ütött. A Gyárfás-harang a negyedeket, s karimáján szépen kivehető a felirat, a Gyárfás család ajándéka anno 1817-ben, a lécfalvi gyülekezetnek. Miután több szögből lefényképeztük, indulás vissza, lefelé. Ha a kapaszkodás még úgy-ahogy problémamentesnek bizonyult, mert láttad a hiányzó fokokat, lefelé már jóval nehezebb volt. Elől ment a legfiatalabb, a pap, utána én s aztán szünet, s majd hallom, nagyságos asszony, nálunkfele így mondják, hogy seggel előre, segítette Gyafi Pampát az útkeresésben… A paplakban előkerültek a több száz éves poros könyvek, s bizonyították, hogy az ezerhétszázas évek elején egy bizonyos Gyárfás Dénes jogot kapott az első sor negyedik székére, a vasárnapi misékre. A kézdivásárhelyi Majorán István barátunk elvitt a csernátoni múzeumba, s ott tényleg az eredeti Gyárfás-címert is lefényképezhettük. Ami a központi figurákat illeti, azonos azzal, amit a húgom valahonnan már évekkel ezelőtt felhajtott (a hattyú a tollal s fönt a koronás oroszlán utalnak a valamikori császári-királyi írnok ősre) de a cirádák már kissé másak, valószínű koronként és ízlésenként változtattak a díszítőelemeken hiúbb ősatyáink.

Marika / Tilike tűbe fűzhető volt soványságánál fogva. Egy délutánnál többet nem volt maradása. Édesanyám neki is elkészítette a vendégnek kijáró rántottát, s aztán ha aggodalmaskodni próbált a jövője felett, Tilikének mindig volt egy bibliai idézete az ég madarairól, kiknek gondját viseli az Úr. Egyszer szinte sikerült hosszabb maradásra bírni, akkor fogott egy széket és elhelyezkedett a bal kapubejárat mellett, oda a szögletbe, szerinte az egyedüli hely, ahol nem volt huzat az udvarunkon.,Én nem mondanám hallgatagnak, mert inkább ő beszélt a brassói testvéréről, akit Tildának hívtak s aki az elbeszélések alapján egy mondén nő volt. Ezeken a látogatásokon édesanyám volt a beszélgető (hallgató) partner, tató eléggé elkomorodva, kevés figyelmet fordított a rokonra, akinek a jelenléte alig leplezetlenül kellemetlen volt számára. Én mindig ráértem szájat tátani, ha valaki betoppant, azért elevenebb előttem az emlék. De ki volt az a rossz hírű nőszemély (távoli Gyárfás), aki nagyon, de nagyon lecsúszott és Budapesten végezte tragikusan? Erre ki emlékszik? Gy. Juliska?

Miki / A szentpáli Gyárfás-vagyont, birtokot, azt hiszem, apám eladta potyáért, amikor megérezte a kulákosítás szagát, vagy még előbb. Azt hiszem, a közelebbi tulaj- Gyárfások leléptek Ausztráliába. Valóban egy évben valami tehénszekerek hoztak gabonát a házunkhoz. Egyszer pedig apám elvitt Szentpálra és megmutatta a kúriát, a sírokat és mondta, hogy amerre a szemem ellát, az mind a Gyárfásoké volt.

(Folytatjuk)