(Puzzle-darabok életemből)

Mindent, mi gyermekkorunkban a luxus és a megvetett drága tabuk között szerepelt, Pista vett meg először. Neki volt fényképezőgépe (Smena 3), Tv-je (Temp 6), autója (Dacia 1100), meg háza is (az állomástól nem messze), de mindent hűségesen az egész család szolgálatába állított. Mikor az 1100-as Daciával, leeresztett ablakokkal, az akkori divat szerint bemutatóútra indultak a negyed tömbházai között, az utolsó kanyarnál, kb. félméterre a járdától, Éva elfeledkezve a nyitott ablakról, megpillantotta a mellettük sétáló szomszédokat, jó hangosan, hogy Pista hallja a motorzúgás mellett, odakiáltott, na nézd meg ezeket a balfasz szomszédokat, milyen irigykedve bámulnak! Kissé megromlott a jószomszédi viszony, nem mindenki veszi humornak, ha az arcába kiáltják, hogy… A másik autóút-történet már a brassói M. P.-hez kötődik. Amikor ők is elszenvedték a kötelező hosszas várást a kocsira (a több éves kamat az államé) s végre elhozhatták egyenesen a gyárból az ugyancsak 1100-as Daciát, már az első vasárnap meghívtak egy közös kirándulásra, a Tündérvölgyet célozva meg Kovásznán. Feleségestől nem tudtak betelni a szabadság új dimenzióját adó kocsi előnyeivel, egyik a másikat túllicitálta, hogy milyen mennyei érzés, amikor pedig az út felénél elkapott egy hatalmas jégeső, s félrehúzódtunk, kibontották a kirándulókosarat, és az autóban nekiálltunk uzsonnázni. Látjátok, még az esővel sem törődünk, nyugodtan élvezhetjük, és aztán megyünk tovább, ha eláll a jégeső. Itt tévedtek, mert ahogy elállt a jégverés, esni kezdett, és az apró lyukakon, a szitává lőtt tetőn csorgott be a víz. Óriási élmény volt.

Több mint ötven év távlatából már nyugodtan írhatok a Gönczy Péter s jómagam barátságáról, mert elavultak már minden törvény előtt a trógerségek, amit csináltunk, s miután már történelem, úgy is magyarázhatnám, hogy ez egyféle naiv/aktív tiltakozás volt a rendszer igazságtalanságai ellen. Úgy emlékszem, ő az egyetlen barát, akivel az iskola, és nem az utca vagy a sport hozott össze. Mint osztálytársak ismerkedtünk meg, s a német dadájának köszönhetően kerültem aztán házon belül. Ő csinálta meg a német házi feladatainkat s így nekünk időt engedett, a véget nem érő sakk villámpartikra. Az egy délutáni közel száz győzelem / veszteség mámora úgy elbódított, hogy nemegyszer, amikor tőlük hazafelé mentem, felkiáltottam, vigyázzon bácsi azzal a szekérrel, mert a ló olyan helyzetben van, hogy egy lépés, és leüti a vár bástyája… Egyfajta dublőr szerepet töltöttem be a családjukban. Péter ekkor nem volt beszélőviszonyban élvhajhásznak tartott szüleivel. Az apa a város egyik legjobb szülész főorvosa, a mama az orvosi egyetem rektorátusának titkárnője, szabad idejükben csak az élvezeteknek hódoltak szerinte, lásd színház, koncertek stb., engem kért fel, hogy ezt vagy azt közöljem s fordítva. Ez odáig fajult, hogy én kellett ruhapróbákra járjak Péter helyett (szerencsére akkor még hasonló alkatúak voltunk), én kellett az iskolai dolgokról referáljak, hosszú hónapokon át valóságos tolmács voltam a szülők és elsőszülött fiuk között… Később nemcsak sakkoztunk, hanem bokszoltunk, szabályos kesztyűkkel, félretolva az asztalt püföltük egymást a sápítozó Bébi (dadus) mint néző, egyszer-egyszer mint aktív résztvevő előtt. Az asztalt könnyű volt félretolni, de a szekrények, tetejükön a korondi vázákkal, bokályokkal a helyükön maradtak, s ha valamelyikünk egy-egy lengő vagy horogütés elől ügyes ugrással akart kitérni, beleütközött a szekrénybe, s potyogtak a vázák. Mi kesztyűs kézzel gyatrán tudtuk kifogni, s ilyenkor jó volt Bébi. Ha a sakk utáni bódulat, mire hazaértem, elmúlt, de dagadt szánkat napokig viseltük, harag nélkül, s azzal az eredménnyel, hogy amikor Molnár Jóska, a tornatanár a Bolyai kicsi tornatermében a fiúkat az ökölvívás alapjaira tanítgatta, mi ketten már verhetetlenek voltunk. Ahogy nőttünk, úgy nőtt az idő is, amit együtt tölthettünk. Az érettségi előtt már esténként is összejöttünk, a délutáni strandon vívott lábteniszmeccsek után az utcán csatangoltunk, izgalmat keresve. Ehhez elég volt egy-egy esős délután, amikor a járdákon meggyűltek a pocsolyák és csak keskeny sávon lehetett áthaladni. Ki kellett várni, míg valaki jön, és kellő távolságban van, és akkor, ahogy Péter fogalmazta: odatettük a „korpuszunkat”, ezzel meggátolva a szabad utat s az úttestre kényszerítve az ártatlan fenyegetőket. Soha tettlegességre nem került sor, de mindig ott lógott a lehetősége a levegőben, s ez levezette fölösleges energiánkat. Aztán, mint az amerikai filmekben, a feszültséget fokozni kellett, s magunk készítette parittyákkal most már késő este, beugrani az utcai lámpák alá és egyetlen jól irányzott lövéssel kirobbantani a fényt. Ettől egy hirtelen rendőri ellenőrzés vette el a kedvünket, a semmiből a Trébely-kert mellett egyszerre csak megállt előttünk egy dzsip, és kiugrott vagy három rendőr. Annyi időnk maradt, hogy a parittyákat átdobtuk a kerítésen s a köveket kiszórtuk a zsebünkből az utcára, már körül is vettek bennünket, de ekkor jöttek a varázsszavak az én édesanyám, édesapám ez és az, s már mehettünk szabadon tovább, senki sem feltételezte rólunk, hogy két ilyen jó családból származó, művelt gyermek badarságokkal töltse ki idejét. A szülők beleegyezésével, az érettségi után gyalog szerettük volna bejárni a Vásárhely, Udvarhely, Hargita, Szent Anna-tó, Gyilkos-tó körutat. Ahogy elterveztük, hátizsákokkal s minden szükségessel indultunk útnak, de már Vásárhely határában megegyeztünk, hogy majd Udvarhelytől megyünk gyalog, mert az az érdekes rész, odáig mehetünk autóstoppal is. Így a tervezettnél hamarabb értünk a Gönczy-rokonokhoz, szalonna volt a háznál, reggeliztünk, aztán tovább a Hargita felé. Előtte még betértünk a Szentkeresztbányán élő nagybácsihoz, ahol majd fejedelmi vacsorában lesz részünk, ígérte Péter, na itt is szalonnát kaptunk, igaz, itt már „Gönczy-módra”, a mai napig nem tudom, ez miben állt, de így kínálta a barátom. A nagybácsi, valamikori cserkész, ellátott nagyon jó tanácsokkal, hogy a Madarasi Hargitáról hogy lehet a legbiztonságosabban átmenni a Csíki Hargitára, nekem ezekből csak az maradt meg, hogy mennyi veszély fenyeget. Ezt tetőzte, hogy alig indultunk el, Péter kitalálta, hogy ő az aranyhajúlágerparancsnokúr, és nekem így kell őt szólítanom, s alávetnem magam parancsainak. Ez volt a játék, hát ezt játsszuk, ahogy azelőtt az iskolában a folyosókon Galbáts Palival hármasban jóval abszurdabb dolgokba is belementem, hát akkor miért pont ez ellen tiltakozzam? Igen, csakhogy ő ezt komolyan gondolta és egyre-másra gyakorolta, estére a Csíki Hargita menedékházába már nemcsak csuromvizesen és fáradtan, hanem szótlanul is érkeztünk. Forró tea, ágy. Másnap szűkszavúan megbeszéltük a legszükségesebbeket, s irány Tusnád, a Szent Anna-tó. Az úton észrevétlenül egyre nőtt a távolság kettőnk között, centi centi után, a kajaszünetekben felcserélődött a sorrend, most már én voltam elöl, ő utánam, s mire megérkeztünk Tusnádra, s ráálltunk a tóhoz vezető rövidítésre (szédületes kaptató), még látótávolságban voltunk, de már a szünetekre sem jöttünk össze. Levágtam egy nagy szelet kenyeret (mert mondanom se kell, a súlyosabb csomagot nem akarta az aranyhajúlágerparancsnokúr cipelni), letettem láthatóan egy bokor alá, jött s felvette. A tónál leültem megvarrni az ágas-bogas kaptató okozta szakadásokat a nadrágomon, ő kettéosztotta, ami nála volt, s ugyancsak látótávolságban kitette a földre. Mentünk tovább, a Mohos felé. Este tíz körül a tusnádfalusi vasútállomás váróterme még közel hozott minket, de a kasszánál, hangosan, hogy halljam, Vásárhelyre kérte a jegyet, én meg azzal, hogy ha megdöglöm is, de elmegyek a Gyilkos-tóhoz, ahogy terveztük, Gyergyószentmiklóst mondtam be. Külön vagonokba ültünk, én éjjel három vagy négy körül leszálltam Gyergyóban, ő meg reggel otthon volt, szüleink nagy megrökönyödésére. Mert hol van András? Felmentem a tóhoz, de ugyanazzal a svunggal vissza, s még aznap este leszálltam a kicsiállomáson. A gyógyító idő anekdotává sűrítette a történteket, és a barátság dühöng a mai napig.

A gyermekkor az élet nagy bújócskájában eltűnt az ifjúságunk mögött, s már emlékeimben is csak villanásszerűen akad még testvéreimmel közös esemény. Ilyen Pistával az utolsó közös korcsolyázás a befagyott víkendtelepi vizeken. Ide járt a fél város, december elején a jég akár egy lovat is megbírt szánnal. Ügyelni kellett a buborékos részekre, nem tudom, a szél vagy az iszapból feltörő gáz, helyenként nem engedte, hogy összeálló, vastag jégtakaró alakuljon ki, s szivacsszerű, habos, könnyen törő foltokkal tarkította különösen a Maros felé vezető nyak jegét. Egy ilyen foltra siklott Pista, és pillanatok alatt már derékig volt a vízben. Én azonnal hasra vetettem magam, odacsúsztam a lék szélére s kezem nyújtva, jól szétterpeszkedve az ép területen, segítettem neki, hogy kimásszon (ő közben már majdnem nyakig volt a vízben), s gyerünk gyorsan haza, mert megfázol. Nem ott jöttünk ki, ahol bementünk a jégre, ott palló segített át a partmenti vékony rétegen, hanem a bútorgyár meredekebb martjánál, s itt én, a mindig siető tűntem el a vékony jég alatt. Most Pistán volt a sor, hogy mentsen. Mire hazaértünk, Régina, mint a középkori lovagokról az apródok a páncélt, úgy kellett lefejtse rólunk a ránkfagyott ruhadarabokat. Betegek ettől nem lettünk.

(Folytatjuk)