(Puzzle-darabok életemből)

Az első leánylicis iskolai bál és Miki / Úgy emlékszem, ez volt az egyetlen közös táncos élményem Mikivel. A négy év miközöttünk nemhogy csökkent volna az idővel, még nőtt, más divízióban játszott, ahogy manapság mondják. Táncoltunk mindketten önfeledten, én a szó legszorosabb értelmében, mert egy szünetben odajött a bátyám: Öcsi, vigyázz, mert olyan képeket vágsz tánc közben, hogy már ötször tagadtam le, hogy egyáltalán ismerlek. Pedig ekkor már túl voltam a Népi Gyerekegyüttes első óráin, ahol a Birtalan házaspár megtanított arra, hogy attól nem lesz magasabb a hang, ha felrántjuk a szemöldökünket, és összeráncoljuk a homlokunkat, legfeljebb kínosabb. Annyira kellett vigyázzak, hogy betartsam a frissen tanult illem- és táncszabályokat és annyira büszke, öntelt is voltam, hogy én most táncolok, ide nézz világ s csodálkozz, hogy később mások is leírták a torz vigyort, amiben a nagyképűségtől Quasimodóig minden jelen volt. Igaz, ahogy elkezdtem a mosolyomra összpontosítani, egy-két leányka bokája és cipője szenvedett.

Az ötvenes évek vége felé már csak a Pista sikeres vizsgaszessziói utáni hazajövetelekkor szervezett közös ebédek hoztak össze a nagyasztal, a bécsi szelet, a leányka vagy szürkebarát karcsú üvege köré. Még ott, a gyermekkor és fiatalságunk határán néha összeterelődött a család az előszobai nagyasztalnál. A rossz idő tette avagy Mikinél is beállt egy ritka lámurszünet, ilyenkor diót törtünk. Sportnak is megfelelt, mert nem volt szabad segédeszközt használni, addig fejlesztettük tenyerünk, ujjaink erejét, és kitanultuk, melyik ér nyomán törik jobban a dióhéj, hogy két ujjal pattintottuk el a Szatmár környékéről hozott pergamenhéjú diót. Nagyja azonnal áldozatul esett mindenkori éhségünknek, de maradt még bőven az édesanyám legendás karácsonyi dióstortájához. Ilyen családi együttlétnél sor került a szkanderbégezésre is. Ez félévenként ismétlődött, majdnem mindig más és más eredménnyel. Miki a kezdet kezdeten dominált, ő volt az idősebb meg erősebb, de csakhamar átadta az emelvény legfelső lépcsőjét Pistának. Nemsokára ketten, Pistával vívtuk az ereket olyannyira kidagasztó csatákat, hogy édesanyám közbelépte vetett véget a többnyire döntetlenre álló karnyomásnak. Édesapám is beszállt a győztessel, egy bemutató jellegű fordulóba, sziklakőszilárdan tartotta mozdulatlanul alkarját, nem nyomott le, nem alázott meg, de az, ahogy mi sokszor két kézzel löktük, nekiugrottunk, úgy próbálkoztunk, s a kar mégsem rezzent, elárulta, ki az úr a játékban/házban. Az a családi kör, ahol zúgazéjbogársnekimegyafalnak, nem volt ránk jellemző. Témás összejövetelek voltak, ha véletlenül, nagy ritkán nem nevelni kellett valamelyikünket, hát ilyenkor tanított édesapám a könyvkötés alapszabályaira, a különböző állatfiguráknak árnyékjátékkal a falra vetítésére, kunsztstükkökre, hogyan lehet a tenyérbe, nyitott ujjakkal is beszorítani a hüvelykujj párnája és az alig behajlított tenyér gödrébe egy-egy apró tárgyat. Kártyatrükkök után elővettük a SICC (szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok) című könyvet s gyufákból kirakott rejtvényeket, szó- és képrejtvényeket kellett megoldani. Húsz évvel később, amikor megnyílt az informatikai számítóközpont és összegyűjtötték a város párszáz legtehetségesebbnek tartott, főiskolát (lehetőleg matematika vagy mérnöki szakon) végzett fiatalját, a felvételi tesztjein visszaköszöntek nekem és Pistának ezek a rejtvények. Játszva, mint akkor, a téli estéken oldottuk meg, s vettük sikeresen a próbát. Pista ott is dolgozott tovább, engem meg kiemeltek a bútorgyárban a frissen alakult számítógéposztály főnökévé.

A tizenvalahány éves kor elején jött az első szerelem, és Freud utódai kielemezésére vár a mai napig. A May Károly- és Verne-könyvek mellé már becsúszott Karácsony Benő Napos oldala és a Megnyugvás ösvényein is, e friss könyvélményekkel valahol a tudat alatt ért a meghívó Csíkszentgyörgyre, az akkor a Bolyai hetedik osztályába frissen beiratkozott K. Csabáékhoz. Adorjáni Karcsival kettőnket két hétre vittek Csík alkirályához, így hívták félhivatalosan az édesapját, aki akkor és ott a még ismeretlen vállalkozóhoz állt közelebb, semmint a nagygazdához. Gyönyörű ház, kert és hatalmas gazdasági épületek zártak le egy nagy területet a falu elég meredeken kaptató domboldalából. Tobzódtunk a friss, finom ételekben. A család Vásárhelyre készült átköltözni (ebben volt valami politikai kényszer is, a lófőket szétszórni az országban) és mi, a meghívott két tanárgyermek mint majdani osztálytárs, barátként kellett könnyítsünk a Csaba startján. Hatalmas, széles hátú szürke lovuk volt, s ezen az udvaron körbe, meg apróbb akadályokat átugratva tanultunk lovagolni. Karcsi később ebben a sportban jeleskedett. Megtudván, hogy a Székely Népi Együttes gyermekkórusában énekelek, megtanítottak hamarosan egy „műdalra ”, így mondták. Ki tudja merre, merre visz a végzet…, és esténként, ha már mindenki hazajött a munkából, s a vacsorán is túl, kiültettek a domboldalba és teljes hangerővel kellett énekelnem. Nem tudtam, miért könnyes a házinénik szeme, s mitől libabőrösek a bácsik még a szomszédban is, a nagy falusi csendben messze hangzó„műdal“ után. De vissza a szerelemhez. Ma is vannak könyvek, amik úgy megragadnak, hogy utórezgéseik teljesen váratlan helyzetekben hallucinációkat termelnek.
Karácsony Benő Anna, Anna, Dukics Anna sóhaja vágott mellbe, ugyanaz a napszak, ugyanaz a langyos naplemente, és én is a kert magas füvében hevertem, úgy tört ki belőlem: Zsuzsa, Zsuzsa, Puskás Zsuzsa. Osztálytársnőm volt Zsuzsa, soha addig nem udvaroltam neki, nem táncoltam vele, nem jártam náluk, nem voltunk egy zsúrban, semmi, de semmi kapcsolat nem fűzött hozzá, de még ma is a fülembe cseng a mély, szerelmes dallam. A hazajövetel után azonnal megkezdett hadjárat (valóra váltani a megálmodottat) teljes közönybe fulladt mindkét részről.

Ugyancsak lélekbányászra vár, hogy kielemezze, miért van máig bűntudatom, ha féllábú embert látok. Tíz-tizenkét éves lehettem, és az állomáson túl, valahol a cukorgyár környékén voltam egy osztálytársnál. Hazamenet előttem egy féllábú bácsi tolt egy kordét. Alaposan meg volt rakva, s egy kisebb emelkedőhöz érve elakadt. Szótlanul odafutottam és tolni kezdtem, ő hátranézett, talán bólintott, mondani ő sem tartotta érdemesnek, de valahogy mégis a tudtomra adta, hogy elvárja a további segítséget is. Az utunk egy irányba tartott, nyomtam lelkesen a kordét. Nemsokára egy büfé elé értünk, ott megállt és bement, én vártam, vártam, de úgy tizenöt perc után már sietnem kellett haza, belestem, hogy mit csinál. Magányosan állt a sarokban, előtte a sokadik üres kupica jelezte, hogy még mindig tankol. Lassan somfordáltam ki, majd futásba kezdtem, hátra sem nézve, lélekszakadva, míg látótávolságon kívül nem értem. Azóta bánt, hogy valakit cserbenhagytam.

(Folytatjuk)