42 / ÉVSZAKOK

Csak a nyár eredete bizonytalan
„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom.” De bármely évszakot bemutathatnám versben, dalban, képben. Számomra minden általam ismert nyelven szép és kedves az évszakok neve. Legtöbbször ősi szavak, örökéletű nyelvemlékek. A magyar ősz, tél, tavasz, nyár sorozatból csak az utolsó eredete bizonytalan – a többi ősi finnugor örökség. Az ősz felismerhető több finnugor nyelvben (az évszakot jelölő szóról van szó – semmi köze a hajszínt és életkort jelölő azonos alakú, ám ismeretlen eredetű másik szóhoz); a tél visszaköszön a finn-észt talvi szóban is; a tavasz valószínűleg a vetésidővel kapcsolatos megnevezés a finnugor ősidőkből. De ugyanilyen szépek a latin emlékekre épült újlatin megnevezések: ver-primavera-printemps; a germán-angol gyökerű spring-frühling; az indoeurópai alapú szláv veszná – és a későbbi szláv prolet, járo; a héber aviv (a cionisták építette, Jaffa melletti város, Tel Aviv – ’tavaszdomb’ – egy babilóniai bibliai hely nevét őrzi, no meg a Budapestről elindult fő-cionista Herzl Tivadar emlékét, akinek „Altneuland” címen írt alapművét a feltámasztott héber nyelvre ezzel a címmel fordították le: Tel Aviv).

A tavaszt és nyarat egyaránt jelentő ver-ből /veris annus/ származott a verano, primavera, vara; a nyarat jelölő latin-újlatin aestas, estate, été; az évet is jelölő szláv léto (hány nyarat élt meg..?); indogermán gyökből jött a summer, Sommer, sommar. A latin autumnus (auctus annus – a kiteljesedett év) továbbélése a francia automne, olasz autunno, a spanyol otono, a román toamna – de az angol autumn is (igaz, van egy régebbi, ’angolabb’: a levélhullásra rímelő fall, és egy harmadik is: a harvest, a betakarítást jelentő szó, amely a német Herbst-ben is tovább él); indogermán eredetre vezethető vissza a szláv ószeny, jeszen ( a cseh podzim már a télre utal).

Az ősi görög-latin hiems-ből alakult hibernus folytatása a francia hiver, olasz-spanyol inverno-invierno, de még a román iarna is; a szláv zimá indoeurópai gyöke azonos az ógörög heimá-éval; a germán-angol winter nem görög-latin származék… A rómaiak gyakorlatilag csak két évszakkal számoltak: a hosszú meleggel (ez volt a ver, amely magában foglalta a tavaszt, a nyarat és az őszt) és a rövid hideggel – hibernum tempus. A trópusokon is csak a száraz és az esős évszak létezik… Az aetas eleinte általában kort, korszakot jelölt (a legendás Aranykor aurea aetas volt), majd magát az évszakot jelölte, csak jóval később szűkült le a nyár értelemre. A római kalendárium tehát nem volt négy egyenlő (három-három hónapos) évszakra osztva, mint a mostani naptárak – már csak azért sem, mert nem pontosan ugyanígy mérték az időt.

A rómaiak a holdhónapokat tartották alapegységnek (ahogyan a zsidók vagy az arabok is, és még sokan mások – a magyar hónap szó tövében is a hold rejtőzik, semmi köze a téli fehér csapadékhoz…); naptárukban a 28 napos holdhónapok mindig újholdkor kezdődtek – ezt a napot nevezték calendae dies-nek, melynek első tagjából lett a későbbi kalendárium, a hónapok könyve, majd a napok tára is. A calendae–nak azonban a holdhoz, sőt az időszámításhoz nyelvileg semmi köze. Újholdkor valamelyik főpap hangos szóval összehívta a polgárokat, hogy ismertesse velük az adott hold-hónapra vonatkozó ünnepi rendet, valamint a legközelebbi hónapkezdés időpontját. Ez a – valamikori – falusi kisbíróéhoz hasonló kiáltozás („közhírré tétetik”) a calo igéhez kötődik, belőle lett a „calendus, -a, -um”, nagyjából ’kihirdetendő’ értelemben. Mivel a görögök nem használtak külön szót hónapjaik első napjára, a calendae-t meg különösen nem, az „ad calendas graecas” – azaz: a görög kalendakor – valójában ezt jelentette: sohanapján. (Hasonló a magyar népi szólások között a törökök húsvétján.) A rómaiak éve az ősidőkben tíz hónapból (mens) állt és a Mars isten nevét viselő március hónapban kezdődött; így jön ki szeptembertől – a hónapnevekben máig fennmaradt, ám a valóságnak immár nem megfelelő – sorszámozás: septem – hetedik, octo – nyolcadik, novem – kilencedik és decem – tizedik hónap. Később – az elejére – hozzátettek még kettőt, hogy nagyjából kijöjjön a nap-év. Az új évkezdő hónapot Janusnak, a kezdet és a vég kétarcú istenének szentelték ez lett a januarius. Később több más hónapnak is adtak új nevet (Iulius Caesar érdemeit őrzi a július és az augusztus is). Lassan kialakult tehát a ma is ismert kalendárium… Julius Cézár még egy „időmérési” szempontból fontos: az általa bevezetett 365 (szökőévben 366) napos juliánus naptár volt a máig használt, többször megreformált (gregoriánus) kalendárium elődje és alapja. A latin annus (év) szó is fennmaradt, ha másban nem, az időhatározó anno kifejezésben, melyről a mai – zsengébb korú – nyelvhasználók csak annyit tudnak, hogy ha viccesen akarják valaminek az avíttságát, régiségét jelezni, akkor azt kell mondani, hogy „annó” (vagy, újabban: „retró”).

Hadd zárjam morgással (a ius murmurandi – a nemteszés kinyilvánításának joga) engem is megillet: a vénasszonyok nyara szó-képet fölváltotta a betolakodó és – magyarul – értelmetlen indián nyár… ahogy Jézuskát a szláv Télapó, és startol már az USA-ban a Mikulást is leváltó Santa Claus; a halogén tökről nemrég írtam.
Hogy maradnának, ahol eddig voltak !

(Folytatjuk)

Következik: 43 / PARADICSOM

(Forrás: nyelvmájszter)