„A gofri vaníliás?”, kérdezem minden lehető udvariasságommal ma reggel a szálló vendéglőjében. A felszolgálóhölgy megbotránkozva rám néz, aztán:  „Ne haragudjon, nem kóstoltam meg”, válaszolja, mint egy gőgös komornyik egy Wodehouse-regényben; a kontextusnak azonban, fájdalom!, nincs oly humora, mint amilyen a Wodehouse-regényeké. Hirtelenjében nem is tudom, mit vétettem, s azt sem, hogyan kérhetnék elnézést érzéketlenségemért, de erre nincs is mód: „Kóstolja meg, kérem”, veti oda, hogy majd’ elsüllyedek szégyenemben.

Ahogy a gofri felé sétálok (mint utóbb kiderül, üres), úgy döntök, nem bántottam én meg senkit, s ha elképzelek egy hazai párhuzamot, otthon vagy azt mondták volna, „cred că e cu vanilie, încercați numai, am auzit că e foarte bună!”, vagy azt, amit itt, csak természetesen románul.

Őrült fölényünk lekopik egy kis utazástól…

(Forrás: A jódeménység foka)