(Puzzle-darabok életemből)

A hamvasság nem csak gyermekkorunkról kopott le, a város is felnőttkorába lépett. Egyre-másra épültek a lakónegyedek, óriási volt a tülekedés. A város színe-java harcolt a blokklakásokért, az összkomfort, a központi fűtés, a Maros vagy víkendtelep közelsége, a nagyállomás és főtér könnyű, gyors megközelítése mind-mind szempont volt. Ki a kényszerlakásokból, ahol négyen-ötön laktak egy vagy két szobát. A lakosság száma is robbanásszerűen megugrott, a lakónegyedek lassan fojtó betongyűrűkké váltak, mint Kolozsváron. Már nem kellett/lehetett úgy végigmenni a főtéren, hogy mindenkinek köszönjünk és megkérdezzék, hogy van valamelyik rokon. Először a nagyállomás felé, az építészeti hivatalon túl, a volt petróleumfinomító üres telke épült be, s a városi tisztviselők kapták a lakásokat, majd a November 7. negyed, ide a színészek s jónevű orvosok költözhettek be, talán meg is vásárolhatták. A Tudor meg az Aleea negyedek következtek a sorban, az előbbit az újonnan jöttek, bevándoroltak, az utóbbit többnyire az őslakosok lepték el. Szerencsénkre a várost sújtotta a rombolás dühe, ami a környező falvakon pusztított (minden ami régi, az rossz, el vele) s a régi nemesi házak megmaradhattak, nem mint családi tulajdonok, és nem lakásként, de nem alakították át istállóvá, mint a Mária Terézia időből való kastélyokat a Mezőségen. Az a kevés, ami sérült gyermekek vagy torzszülött felnőttek gondozásával tovább élhetett, akkor még távol volt attól a szörnyű képtől, ami a rendszerváltozás után sokkolta a nyugati kultúrállamokat. Még az apácáktól örökölt, zárdák diktálta rend és fegyelem éreztette hatását. Emlékszem a marossárpataki kórház vagy menhely konyhájára, akárhányszor kimentem Pampának a falu rendelőjében leltárnál vagy ide-oda cipekedésben segíteni, ott ebédeltünk s azt, amit az ápoltak. Állítom, hogy három csillaggal volt az ismert üzemi kantinok vagy egyetemi menzák menüje felett. Amikor a pénz egyéb magasztosabb célokra kellett pártunknak és kormányunknak, indult el a romlás útján, és iszonyatos, megemészthetetlen mélységekbe zuhant. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy kiábrándult vagy ellenséges voltam a tömbházak, negyedek felépítése miatt, és visszakívánom azokat a romokat, szemétdombokat, földhözragadt egyszintes viskókat, sietek elmondani, az bánt, hogy a színek tűntek el a városból. És jött a mindent legyilkoló szürke, a blokk, én pedig amikor városomra emlékszem, az a soha vissza nem térő tarkaság jön elő, s ez fáj, néha nagyon, igen, az a világ rossz vagy jó, de az én gyermekkorom világa volt. A tömbházak lassan másként is bemutatkoztak a lakóknak. Az első tavaszi vízzel megteltek a pincék iszappal. Senki nem volt hajlandó a másikért kiásni az oda vezető közös utat, és a pincék használhatatlanná váltak, szúnyogok tenyésztelepévé. A szemétgyűjtő levezető- cső azt ígérte, hogy ezentúl nem kell a szeméttel vándorolni és nyitott konténerbe vagy kupacba dönteni, majd élvezni a bűzét, míg el nem viszik, hanem papucsban-házikabátban kilépünk a folyosóra, zsupsz bele, s már lent is van. Kábé egy hónapig volt így, mert aztán eldugult és kész, lezárták, sőt lehegesztették a csőjáratokat, igaz, ennek a lépcsőháziak fele örvendett, mert amikor késő esti partik után üvegeket és konzerveket s mindent, ami a parti után maradt, gyorsan-gyorsan a csőbe hajigálták, nem volt ember, kit fel ne ébresszen a pokoli zaj. S hol van még a liftes kálvária részletes leírása! Erről csak annyit, hogy amikor nagyon kellett, sohase működött vagy valaki kitámasztotta a tizedik emeleten, ott legyen, ha majd ő leindul. A mi lépcsőházunkban a felvonó ajtajára kitett A lift működik táblácska jelezte a rendkívüli állapotot. Voltak meglepetések is. Az apósék tömbházában napokon belül elterjedtek a poloskák, olyan mennyiségben, hogy nem volt szoba, ahol a képek mögött ne fészkeltek volna. Éjszakánként mint megannyi zuhanóbombázó kötöttek ki rajtunk, és csíptek kegyetlenül. Mindenkire gyanakodtunk, elsősorban a barnább bőrű lakókra néztünk sandán, míg egy általános razziaszerű lakáskutatásnál kiderült, hogy a város egyik megbecsült zongoraművésze, zeneszerzője hozta be a zongorával. Fürtökben, rajban lógtak a rovarok. A gyönyörű parkok hamarosan szemétdombokká züllöttek, és a szobrokat, különösen az Aleeán lévő, tavaszt idéző, meztelenül ölelkező szimbólumot nem győzték mosni, törülni az állandóan rárajzolt, illetve a szobrász által diszkréten elhanyagolt s így, utólag sebtében pótolt testrészekért. S még hol vagyunk a csőrepedésektől, a beázások örömeitől, azok voltak ám a bulik! Mérget vehettél rá, ha túl nagyszájúan reklamáltál a felső szomszédnál, hamarosan te áztattad el az alattad levőt, s mindezt még jóval azelőtt, hogy pártunk és kormányunk teljesen kiszámíthatatlanul zárta el hol a meleg, hol a hideg vizet, vagy mind a kettőt, s te nem tudtad, amikor reggel munkába mentél, hogy lezártad a csapot, vagy nyitva maradt. Nagyszerű, izgalmas társasjáték volt a blokkban folyó élet. Ehhez a fejezethez a Pista hozzászólása lenne a leghitelesebb. Milyen volt egy háromszobás lakásban két családnak együtt élni? Ha jól emlékszem, a Monoreanu házaspár volt a társbérlő. S ez már egy nagy lépés volt a diákbentlakás után.

Márika / Tizenhét éves lehettem, amikor a blokkok elkészültek s az alsó szintet berendezték kiállítás jelleggel. A gyönyörűségtől elteltem, minden milyen komfortos, új, barátságos, s a mi házunk egy nagy hodály, meg aztán ütött-kopott, ráadásul a temető mellett is van, ahol soha sem lesz olyan nagy élet, mint a blokkok között, ahol a padokon csüngenek a fiatalok fürtökben, és még az öregek is kiülnek kézimunkázni meg beszélgetni a világ bajairól. Ez így is maradt, sőt még fokozódott, amikor a fiatalok elmentek a körzetünkből, az idősek korán lefeküdtek, az ablakokat jól lefüggönyözték, az utcák kihalttá váltak, miközben a blokkok körül javában zajlott az esti élet, a szülők nem tudták begyűjteni csemetéiket, az utca legalább úgy vonzotta őket, mint a tévé. Sok tömbházlakó feladhatta volna a blokkot, de nem tette, mert az a nagy közösségi vircsaft többet jelent neki, mint a külön udvar sok zölddel. Ez is vitatéma lehetne, hol jobb fiatalon meg aztán majd idősödőben élni?

Ma április 5.
Pampának (az én örök Annámnak) a születésnapja. A gyermekkoromnak és fiatalságomnak határköve a mi szerelmünk. A megismerkedésünkről a kötelező „önkéntes” 72 órai nyári munkában már írtam. A még hátralevő két hónap nyári vakáció ha nem is feledtette, de csitította a hirtelen fellángolt több mint szimpátiát, s így amikor ősszel, a véletlen játékának köszönhetően, a Papiu és a vár mellett mentem az iskolába, s ő ott jött felfelé a leánylici felé, mint ismerőst köszönthettem. Kissé zavart, hogy édesanyja és húga is vele volt, és biztos voltam benne, hogy lekádereznek, de az édesanyja, mint az enyém, tanerő lévén, ezt a vizsgát könnyűnek ítéltem. Ettől a naptól megkezdődött a vadászat. Iskolába menet és jövet is az örök szerencsémben bíztam, s ha talált az órarendünk, egy köszönés erejéig láthattam. Napokkal később kis cetlire levelet írtam, s amikor elmentem Mellette, kezébe csúsztattam. Másnap reggel jött a felelet. Gyorsítottam, már délben átadtam a válaszom, s hamarosan elértük, hogy majdnem minden nap kettős levélváltás történt. Hogy mi volt azokban a levelekben, hát ne várjon senki ájlávjút, nem olyan iskolákban nőttünk mi fel. Megtudtam, hogy ő kosárlabdás, és egész előkelően az iskola válogatottjában játszik de azt is, hogy félárva, ez mellbevert. Édesapja a második világháborúban aknára lépett, aki őket neveli, mostohaapa (amikor megismerhettem, az eszményi édesapánál is több volt, így él ma is emlékeimben. De akkor mindez megromantikázta a kapcsolatot, én és a félárva lány, szüksége van rám! A levelek egyre érzelmesebbek lettek, valahol már a mi történetünkről szóltak, s mikor már-már fellobbantak, a csütörtök reggeli vagy déli cserénél megkérdeztem, a következő szombat este hétkor nem találkozhatnánk a Bulevárd alsó sarkán? Még ma is leizzadok, ha visszagondolok arra a nem is bátorságra, inkább merészségre, Randevút kérni… Pénteken jött a megváltó válasz: jövök. Egy órával hamarabb már ott voltam, a nagylépcső közepéig ereszkedtem le, hogy rálássak a randevú helyére, de engem ne lásson. Aztán meg a bulevárd fái mögül lestem, hogy jön-e? Késett-e vagy sem, nem tudom, én vártam volna rá másnap reggelig is, és akkor sem haragudtam, és sértődtem volna meg, csak jöjjön, jöjjön… A felső sárgaköves út járdáján jelent meg, mint később megtudtam, az édesanyja fehér, magassarkú, vékony bőrszíjakból font cipőjével, egészen könnyű, térden alul érő nyári ruhában, mégis sportosan. Ez volt és maradt egész életünkre a szabály, mindenben sportszerűnek lenni. Ez segített túlélni az élet apró gonoszságait is. Gólokat lehet kapni, még öngólokat is rúgni, a meccset nyerd meg, csak ez számít, s mi ma is ezen dolgozunk. Még aznap este megtudtam egy titkot, hogy róla a fiúk azt tartják, karikalába van (esküszöm, nem tudtam, hogy az mi), s rájöttem, hogy ez a szexepílje. Olyan érdekes ringást adott a járásának, de ez már vallomás volt, a szerelem üzenete, az ígéret, hogy majd idők múltán… Így, egyórás sétánk végén, a hegy itteni oldalán, ahova a lakásuk ablakából nem lehetett rálátni, megfogtam a kezét, ami a séta közben először úgymond véletlenül, aztán meg annál kiszámítottabban össze-összekoccant, s ezzel lezárult gyermekkorom.

(Folytatjuk)