Dancs Artur: Életigenlés a világ végén
A szerző felvétele
(Levelek New Yorkból)
Egy három méter magas homok-hordalék buckán felkúszva kapaszkodtam az egykor volt tengerparti sétány, a boardwalk pillérjére. A hurrikán által lecsupaszított betonkarok kísértetiesen sorakoznak a teljesen erodálódott tengerparton, a víz már a lábakig ér, a partot teljesen elmosta. Három évvel ezelőtt honvágyó képem készült itt. Egy padon ültem a sétányon, és a gigantikus telihold alatt az óceánt bámultam, miközben messzire küldtem a csapkodó hullámokon s a Kennedy által eregetett repülőgépeken a hazavágyó gondolataimat. A telihold most is hatalmas. Épp csak előbukkant a Far Rockaway lakóházai mögül. Télen onnan, nyáron meg az óceánból kel. Abból a három évvel ezelőtti éjszakából már semmi sem maradt, esetleg a honvágy, ami beépült a New York-i mindennapjaimba, és megtanulok lassan vele együtt élni. Mert már abban is biztos vagyok, akkor sem lennék soha többet maradéktalanul boldog, ha New Yorkot itthagynám bármelyik pontjáért is ennek a bolondul nagy világnak. És ebben a fagyos mosolyú holdfényben ott fürdik most az egész pusztítás. Romokká tett otthonok sorakoznak ott, ahol még nyáron irigykedve néztük, hogyan nézik a teraszukról grillezés közben a napnyugtát a tengeren, sőt az is megfordult a fejünkben, hogy egyszer majd itt kell lakást néznünk, mert annál csodásabb nincs is, mint szembenézni az óceánnal a nap és az év minden szakában. Homok, rengeteg homok. Az utcák sivatagra emlékeztetnek, a rendőrségi reflektorok holdbéli tájat képeznek a jelenből, süvítő minden és félelmetes. A tenger homokhegyeket emelt helyenként, azokból a házakból, építményekből kirabolt tárgyak állnak ki, vagy azok darabjai. Egyik ház előtt bakelit gramofon lemezeken Walt Disney mesék és kislemez egykori nagy slágerrel. Felvenném, de restellem. Még én is el vigyek innen?… Holott tudom, azokat a lemezeket már nem fogja a gazdájuk sem használni, még akkor sem, ha rájuk bukkan itt az irdatlan nagy hulladékrengetegben.
– Minket teljesen magunkra hagytak – cseng a fülembe a zsúfolt buszon hallott párbeszéd. Most a Rockawayre kijutni akár 3 órába is beletelhet, és az utazási körülmények embertelenek.
– Bloombergnek fel kellene ismernie, hogy nem csak Manhattan polgármestere, hanem a mienk is. – folytatja a szónoki hajlamú, munkából hazafelé, a félszigetre tartó férfi.
– Azt mondták, a híd helyrehozatala hat hónapig is eltarthat – vágja rá egy ideges beszédű asszony a metró vasúti hídjára utalva, ami a Jamaika-öblön keresztül a város kontinentális részét kapcsolja a Rockawayhez, és amit a vihar, mint egy orsó cérnát ügyesen feltekert önmagára, elvágva ezzel az egyik legfontosabb artériát a külsőség felé.
– Mert nem Manhattanben van – vakkantja a férfi – Ha Manhattanben lenne, már rég rendben lenne az is. Nekik csak négy napig nem volt áram, de nálunk?… Két hétig! Generátort kellett vennem ezerkétszázért. Amikor jelentkeztem kártalanításra az irodásoknál, azt kérdezték, volt-e árvizem. És mondom, hogy éppenséggel volt, de magukat nem az kellene, hogy érdekelje, hanem, hogy semmink se volt két hétig, se víz, se villany, se fűtés. Mi is emberek vagyunk! Alig ment el a vihar, itt is volt a hózápor meg a fagyás. 32 fok az fagypont. 32 alatt volt napokig! Ez kellene magukat érdekelje! És adtak 1250-et. Kifizették nekem a generátort, a többit meg majd én rendezem.
– Bloomberg és a bandája semmit se tesz értünk… Mi vagyunk a mostohagyermeke a városnak… – sopánkodik az asszony.
– Ez a gazember azt is megmondta Obamának, ne jöjjön ide, amikor az ide akart jönni felmérni a bajainkat. Azt mondta, ne jöjjön ide, mert ő nem ér rá vele foglalkozni! Pedig Obama törődne velünk. – hergeli magát mind jobban a férfi – itt volt Clinton elnök úr is. Én láttam, a Beach 61. utcában volt. Vagy húsz percig. Biztonságiakkal, fekete autóval, minden. Én láttam, mert a 62. utcában lakom. Az idejött, és az alapítványa pénzt adott Rockawaynek. Azok nagyon rendes emberek.
Két hete jártam itt először a vihart követően. Akkor Brooklyn felől szálltam buszra. Zsúfolásig tele volt a jármű, bevásárlásból hazatérő félszigetlakók. Utaznak haza a csillogó, ünnepre készülődő városból a sötétbe, a hideg, metsző széllel bélelt Rockawayre. Arra számítottam, magukba fordult, csendes embereket fogok látni csupán. A buszon azonban vidám csevegés folyt. Kipirult arcú emberek, egyszerű ruhákban, nagy bevásárló szatyrokkal mesélik egymásnak, kinek van, kinek nincs villanyárama és ki hol tart az újjáéledésben.
A busz lassan elhagyja a brooklyni külvárost és a nagy bevásárlók pompás kirakatait és fényeit, és az épségben maradt öbölhídon át beereszkedik a szürkülő pokolba. Mert azt gondolom, ilyen lehet a pokol. Por és mindenféle gyanús hordalék kereng a szélben, és az óceánba hulló nap is vörösebb szőnyegen vonul nyugovóra, mint szokott. A nyáron még árnyas fákat, piknikasztalokat és parkolót, játszóteret felölelő Jacob Riis Park egy városi szemétdombra hasonlít most leginkább. Hegyekbe összehordott házmaradványok, romok, törmelékek, életek, otthonok dirib-darabjai, mind-mind sok nagy dombnyi szemét. Ha a nap ellenfényében nézem onnan, ahol nyáron naplementét igyekeztem fülöncsípni, amint az öbölhídon Brooklynba csusszan át, hegyvidéket vélek látni. De a szomorú domborzaton nem fenyő terem, hanem kiálló gerenda-darabok és kredencajtók, autókasztnik a kiszökellések.
A Rockaway Park még sötétségben, de az NYPD reflektorjainak fényében kezd életre kelni a letarolt környék. A romok tetején, a viharverte házakon látni, merre és milyen erővel sodort keresztül a szökőár, hol s mennyi iszapot hagyott. Sok utcára is a tengertől a sétány fémkorlátjainak darabjai éktelenkednek a nemrég még szépen gondozott gyepen az egyik ház udvarán. Egy kupacban mindenféle lom. A tetején egy nő áll, mosolyogva beszélget szomszédjával, aki egy kidőlt tölgyfa alól éppen kerti díszeit próbálja épségben előásni.
– Itt van mindenünk ebben a kupacban – mutat a lomhalmazra az asszony, és felkacag – De tudja, mit? Élünk! – vidáman integet nekem, aki az út szélen bámulom elképedve a látványt és a nem várt derűt.
– Még annak örvendek, hogy nálunk nem törtek be. Fennebb már szinte minden házat kiraboltak a garázdák. Szemét emberek! Maga nem idevalósi, mert ismerném… – én meg helyeslően bólintok, de több szó sem igen jön ki a számon.
– Ne nagyon csatangoljon itt. Már sötétedik. A Rockaway nem biztonságos. Most nagyon nem az. Még itt, a Parkban sem.
Rockaway lényegében két világra osztható. A félsziget közepén a Queensből befutó Cross Bay öbölhíd kellőképpen le is osztja a szerepeket. Egyik oldalt a nagyon szegények és elesettek a Far Rockaway oldalon, míg emerre, a Rockaway Parkban a magasabb jövedelműek világa. Valahogy csak nem tudta még ez az inszisztens egyenlősködő amerikai mentalitás sem elegyíteni ezeket az embereket, és az utóbbi években még inkább elmélyült az ellentét alvég és felvég között. Egyedül Sandy nem tett lényeges különbséget, és egyöntetűen pusztított minden irányból. Az egykor volt buszállomás és metróvégállomás mindig nyüzsgő terére érek, ahol most is nyüzsögnek valami munkagépek. Sötét van, csak rendőrségi lámpák biztosítják, hogy az ember legalább azzal legyen tisztában, ki üti le adott esetben. A Kerri Hills Pub kicsiny ablakából halovány fény szűrődik a csatakos utcára. Mellette két összedőlt ház, még a fogászati rendelőnek sincs már meg a teteje, odébb meg egy nagy lyuk tátong az épület tetejének közepén, az ember hajlamos lenne azt hihetni, hogy meteor csapódott be. Sandy nagy szaktudással emelte le a kis lapos ház tetejét is, aminek tulajdonosát nagy kézzel írott plakáton biztosítják a szolidaritásról a népek: „Yana, sosem vagy egyedül!”
Benyitok a kocsmába, ahol tavaly nyár óta se fordultam meg. Valami generátorról morgó-működő fényforrás melegében üddögél néhány jóravaló ember poharazva.
– Mindenféle népek jönnek itten nézegetni, nincsen nekünk elég bajunk… – morog fennhangon az egyik bozontos fejű.
– Én máskor is jövök ide… – szalad ki a számon, de azonnal az jut eszembe, nem vagyok alkalmas pillanatban egy amúgy sem nagyon bratyizó környéken. De akkor a pultos, akinek a nevét legutóbb sem jegyeztem meg – ez pedig amerikai körökben meglehetősen öreg hiba – odaszól a másiknak ezzel mentőövet vetve elém:
– Ő máskor is jön ide, hagyd, Jim, üljön le – int felém – de közelebb a fényhez, ennyivel kell beérnünk… Étellel sajnos nem szolgálhatok.
Megköszönöm, majd folytatja is:
– Ott ült maga, emlékszem, és Calvinnel diskuráltak a nyáron.
– Tavaly volt az.
– Az már mindegy.
– Mindegy – hagyom annyiban – Calvin járt-e erre mostanság?
– Abbiza’ nem nagyon – mondja a bozontos.
– Valami baja lett talán a viharban?
– Mi azt már nem tudhatjuk. Amikor tavaly az Irene kipakolt itt bennünket, utánajött a családja Jacksonból és elvitték magukkal Mississipibe – meséli a pultos.
– Legalább nem érte meg itt ezt a rontást – így a bozontos.
– Elfordult az Isten tőlünk – büffenti oda a másik asztaltól az egyik drámaian.
– Isten nevét hagyd ki a disznóságokból, cimbora… A város hagyott cserben bennünket. Az emberek az irodában. A polgármester – magyarázza a pultos.
– Jönnek itt nézelődni – fortyan fel ismét a bozontos – mint az állatkertbe. Hoznak valami rongyokat, lefényképezik itten magukat ezekkel a csórókkal, oszt szedik is a sátorfájukat.
– Mi meg itt maradunk a nyomorunkkal.
– … mert ha Isten elfordult volna, mi se lennénk itt. De itt vagyunk – zárta rövidre a pultos, és magának is töltött egy pohárba, és leült az egyik asztalhoz.
– Maga hol is lakik? Queensben lakott tán, amikor itt járt… – kérdi felém fordulva.
– Manhattanben, a Lower East Side-on – mondom halkan, nehogy ezzel is magamra vonjam bárki haragját ebben az ínséges pillanatban a nagy romlás kellős közepén.
– Akkor maguknak is kijutott a szórakozásból, mi?…
– Feljött a víz a szomszéd utcáig. Az ablakomból láttuk is. Mint a két robbanást is a ConEdisonnál. Sötétbe is borultunk gyorsan. Napokig.
– Itt most is sötét van, de én biza, nem cserélnék magukkal ott… Az nem nekünk való világ…
Gondolom, a világ nagy dolgai felett való hol hevesebb, hol mélább elmélkedés még jó sokáig eltartott, de akkor indulnom kellett hazafelé.
– Menjen fel a kinti útra, a busz most nem jön be eddig – mutatta az utat a kocsmáros.
A sötétbe borult kis utcákon baktattam a megjelölt út felé. A sötétben gépek jöttek-mentek, a járdán egy-két ember is matatott a törmelékek között.
– A buszt keresi? – kérdezgették tőlem – Nem jön be ide, menjen ki oda a fényesség felé…
– Hol áll meg?
– Ahol akarja. Csak integessen a sofőrnek valahol, ahol van annyi fény, hogy lássa magát.
A sötltben és a törmelékhegyek közt lavírozva nem nagyon ismerem fel a helyeket, ahol járok, derengő fény irányába megyek. Ingyenkonyha és a Vöröskereszt segélysátra ereget barátságos illatokat a kanális szagú estébe. Jó löltözött fiatal latin férfi pattan elő a sátorból egy karton tisztítószerrel és egy megpakolt fekete zsáknyi élelemmel, és kajánul, elégedetten vigyorogva leinti a buszt, és maga is felszáll. Harsányan újságolja a szintén latin sofőrnek, milyen helyes kis szajréra tett szert, amaz meg leugrik a buszról és magának is enni- és innivalót kér a segélyosztóktól. És kap is.
– Elvégre itt fuvarozom magukat, vagy mi… – teszi hozzá a lehető legtermészetesebb hanglejtéssel, mintegy magyarázatot adva bunkóságára.
Jamaikai család is felszáll, ők sem rockawayiek, de ők is harácsoltak valami segélyt maguknak, sőt, a gyereket is kihozták magukkal, most meg gyúródnak a buszon vissza a városba. Az asszony és az ember maga is akkora, hogy három széken ülnek, a gyermeket egy babaülésbe kötve külön székre helyezik, és a csomagjaikat valamint a babakocsit is ügyesen szétszórják maguk körül. A buszsofőr szól, nem elég a pénz, amit fizettek. A nő, a feketékre jellemző harsány rikácsolással reagál, és szól, majd intézi a különbözetet, most örül, hogy ül. Amikor később leszállnak, a sofőr még egyszer emlékezteti őket a pénzre, mire a családfő visszafordul:
– Mostmár mindegy, tesvérem’, így jártál. Majd adósod leszek a különbözettel. – és szitkozódva elringatózik a kinti forgatagban.
A mai este sokkal nyugodtabb. Metsző szelet ereszt a partra az óceán, van is szavam hozzá, miközben felmérem, mennyire tette tönkre a nyári élmények szép környékét. A víz csendes, meghúzódott, mint szelíd macska. Oda-odakap a mancsaival, néha el kell ugranom, ne legyen vizes a cipőm, de csak incselkedik velem. A segélyosztók is lassan elszivárogtak innen. Ahogy a bozontos mondta a múltkor, lefényképezkedtek, „ledokumentálták” a segélyosztást, nyilatkoztak a sajtónak, tévének, a többit meg majd megoldja a sors.
– Csodás, mi? – szólít meg egy a part felől kibontakozó árny, akinek lábai körül apró kutya futkos körbe a fövenyen.
– Elképesztő – válaszolok miközben a nyáron boltként és zuhanyzóként szolgáló épen megmaradt épületre csavarodott sétányt és vaskorlátot szemlélem ide-oda hajigált lámpaoszlopokkal és kanyarosra sondorgatott fémvázakkal.
– Idevalósi?
– Manhattanben élek… De sok időt töltöttem mindig a Rockawayn.
– No, akkor maga szeret itt, s főleg, hogy most is itt téblábol… – olvasta rám a döntést az árnyból kibontakozó idősebb férfi.
– Hogyan is tudnám nem szeretni…
– Akkor hétvégén itt a helye. Sokan lesznek. Politikusok meg szakemberek. Meg mi, akik itt lakunk. Fenn, a 86. utcánál. Ahol megmaradt a boardwalk.
– Meg?
– Meg biza. És mielőtt itt nekiesnek a felújíjtásnak meg kell nekik magyaráznunk, hogy hogyan kell. A hullámtörők kulcsszerepe most derült ki legészrevehetőbben. Eddig is védettebbek voltak azok a területek, ahol hullámtörő sziklafalak voltak, de most egyértelmű. Én itt lakom szemben. Saját szememmel láttam az egészet. Amikor jött a tizenöt láb magas ár, amit Sandy felnyomott a tengeren, az magasan a sétány fölé ért. Úgy kapta fel, mint egy rongyszőnyeget, és vitte. Rácsapta itt a házak oldalára, látja a nyomait?… Na, azzal volt nagy szerencsénk. Mert onnan a boardwalk védelmezett bennünket, mint egy gát a nagy romlás elől. A víz csak jött és jött, de a gát elállta az útját és elvezette kétoldalt, az iszapban nyomon lehet követni az ár útját. A másik oldalon azonban ott az öböl, onnan a feltornyosult víznek nem volt, ahova elmennie, és feltöltötte a sziget túloldala felőli alacsonyabban fekvő részt, mint egy medencét. Azok még nálunk is rosszabbul jártak, mint mi, akik az óceánnal szemben lakunk… Én mondom: saját szemünkkel láttuk a poklot. Csak jött ránk, és jött, és tudtuk, hogy semmit sem lehet tenni. Aki mellette éli le az életét, tudja és elfogadja: az óceán az úr.
– Nem lakoltatták ki?
– Nem mentünk el. A családokat elküldtük biztonságba rokonokhoz, de mindenhol maradt egy-egy ember a házat őrizni. Sok vihart megéltünk már. Ki számított ekkora romlásra?…
Mosolyogva, kisimult arccal meséli a rémségeket, néha kacag is egyik-másik helyzet felelvenítésekor. Észreveszi döbbenetemet, és szelíden legyint:
– Nem szabad nekünk összeráncolnunk a homlokunkat, uram! Mi új életre kaptunk esélyt. Van, akinek mindene odaveszett. Mi már tudjuk, hogy semminek nincs nagyobb értéke az életnél. Majd lassan mindent újraépítünk. Okosabban. Mert annyira nem lehetünk esztelenek, hogy ugyanolyanra csináljunk mindent, mint volt. Ezért kell, hogy a döntést hozók is idejöjjenek, meg tanulmányozzák, mi van Miamiban, mi van a karib térségben. Azoknál a hurrikán olyan, mint ahogy nekünk jön a tavasz és a virágzás, vagy télen a hóhullás. Azoktól kell tanulnunk. Mert ez a világ már így alakult, hogy mindenfélékre fel kell vérteznünk magunkat.
– Sok pénz és sok idő kell ehhez az újjáépítéshez… – nézek végig a csonkig pusztított környéken.
– Háromszázötven millióból kétévente meg lehetne erősíteni a part védelmét, különben teljesen elfogy, és a tenger az utcán fog hömpölyögni naponta kétszer dagálykor…
– Az nem is nagy összeg.
– Egy világvárosnak nem. És mi New York City városrésze vagyunk, nem egy idegen világ, nem a senkiföldje. Ez a beach, nem a Rockaway lakosaié, hanem minden New York-ié. Mindenkié, aki kijön. Millió ember jött ide nyaranta, az elmúlt években megdőltek a rekordok is, felvirágoztak szegényes kis üzleteink, lett egy kis mozgás itt. New Yorknak nem szabad, nem lenne szabad elfeledkeznie rólunk. Ha Louisianaba annyi milliárdot pumpáltak Katrina után, akkor ez itt most a mi Katrinánk.
– A Brighton Beachen is jártam, ott mintha védettebben érte volna őket a vihar…
– Coney Islanden a kuzinomnak csak úgy úszkált a kocsija vizen, mint egy cápa… – kacag fel jóízűen a keserű esetet felemlítve – pedig hát, az a rész nem is közvetlenül éri az óceánt, a Rockaway kifogja a tenger méregfogát. Na de, ahogy mondtam, az öböl az sokkal magatehetetlenebb volt, mert a sok vizet nem volt ahova elvezetnie, és felnyomta a szárazföldre. Hisz magukhoz is azért folyt be a folyó ott Manhattanben…
– Amikor a tévében mondták, hogy ötméteres szökőárat okoz a hurrikán, már tudtuk, hogy baj lesz – emlékszem vissza arra a hátborzongató estére – A vihar a szűk Long Island-i tengerszembe tolta a vízoszlopot, onnan pedig a Harlem folyó csatornáján lezúdult az East Riveren, miközben az óceán felől is áradt a víz a New York öbölbe és fel mindkét folyóba. Az East River a velem szemben levő kanyarulatnál nem is vette be a kanyart, hanem a szárazföldre tört, és a villanytelepet árasztotta el…
– Volt baj maguknak is akkor…Ezt a várost elő kell készíteni alaposan mindenféle időjárási viszontagságokra. Az elmúlt évek mindenféle figyelmeztetést megadtak erre nekünk. Csak komolyan kell vennünk.
– Azt nem tudja, mi lett a bálnával?…
– Whaleamena?… Ó szegénykém… azt messzire sodorta el a ciklon. Egyik felét aztán a 95. utcában megtaláltuk, és még egy darabját fennebb, messzire sodorta innen a víz. De bizakodunk benne, hogy lesz helyette egy másik. Már fel is vettem a kapcsolatot a művésszel, aki tervezte. A környék szimbóluma lett a Jónás cethala, amit mi csak Whaleamenának neveztünk. A Central Park állatkertjének lebontásakor adományozta a Parkfelügyelőség Rockawaynek. Hozzánk nőtt. Már az Irene is megtépázta, de Sandy teljesen tönkre tette. De sebaj, lassan erőre kapunk és talpra állunk mi, csak idő kérdése…
– Attól tartok, a Rockaway kissé el fog néptelenedni, sokan feladják majd itteni otthonaikat… – sóhajtok fel.
– Soha, uram. Aki itt él, azért él itt, mert szereti a Rockawayt. Mi aztán nem hagyjuk el. Most talán még inkább kötődünk mindenhez, ami itt van. Nehéz idők járnak. Alkalmazkodnunk kell. De el nem szabad hagynunk az otthonainkat. Látja, maga Manhattanből is idejön, mi van annál csodálatosabb, mint a napnyugta a tenger morajlásban? Sokszor kisétáltam a boardwalkra kora reggel, és magamba szippantottam a friss sós levegőt, vagy nyári délutánon a bálnákat néztünk két éve a teraszról. Bennünket minden ideköt.
Még mielőtt elsétálna a kutyájával, megkérdezem a nevét. Ed, mondja. Eddie.
– Ne felejtsen el kijönni a tanácskozásra hétvégén. Lesz egy kis asztalterítés is, már amink van. Hadd lássák a városi urak, hogy nem vagyunk mi vademberek.
Búcsút intettem Eddie-nek, aztán még jó ideig tébláboltam a bokáig érő homokban az utakon, a hordalékok és romok közt. Láttam kocogni vagy csak sétálni a helyieket. Egy fiatal pár sétált arra, a metsző hidegben összehúzták magukon a kabátot, és egymásba kapaszkodva sétáltak az úttesten, az egykor volt sétány pillérei mentén a teliholdban. Összesúgtak, és kacagtak. Helybéliek lehettek. Bár az is előfordulhat, hogy magamfajta eszelősök, akik mindenféle barikád és akadály ellenére a kényelmes és ragyogásban fürdő várostól távolra utaztak. Talán mert szép emlékek kötik őket is a környékhez, és mert a legalkalmasabb pillanat erőt meríteni kitartásból és életigenlésből itt, a Rockawayn.
New York, 2012. november 30.
Pusztai Péter rajza