(Puzzle-darabok életemből)

Édesapám, miután a rendszer megfosztotta minden más területen a siker lehetőségétől, a römiben, a játékban keresett vigaszt és sikerélményt. Mentségére írom, Marosvásárhelyt nyugodtan lehetett volna römivárosnak, nem csak flekkenvásárhelynek nevezni, hisz legalább annyi játékos volt a szeku nyilvántartásában, mint flekkenevő a Hargita kerthelyiségében. Az elején még a kereset felpótlása, a pénzszerzés egyik kellemesebb formája csábította. Az első hatalmas leégés akkor jött, amikor az erre szánt egész havi alap elúszott és a gyűlölt sógortól (Géza bácsi) kellett kölcsönkérni, a szerencsejáték-adósság (akkor még becsületbeli kérdés) 24 órán belüli visszafizetéséhez. Ez elvette a kedvét, és csak mint apró élvezet, gondűzés, és talán a gyilkos hétvégék átvészelésének eszközévé vált. Ekkor alakult ki a négyesfogat. Iclezan, Lupşa és Popica bácsik román nemzetiségű, közismert alakjai voltak Vásárhelynek. Egyikük a Papiu Ilarian iskolában tanárkodott, nem, most ahogy írom, biztos vagyok benne, ketten voltak tanárok (Lupşa és Popica), Iclezan bácsi meg hivatalnok a városnál. Mind a négy perfekt beszélt magyarul, sőt, Lupşa bácsi a kezdet kezdetén, amikor a Bolyai még tanerőhiányban szenvedett, órákat is adott ott, a magyar tanerők nagy elismerése és szeretete mellett. Lupşa bácsi volt a legrobusztusabb és -szimpatikusabb jelenség nekünk, gyermekeknek is, kár, hogy viszonylag rövid idő, tíz-tizennégy év múlva elköltözött Brassóba, s akkor a negyedik a kvartettben hol a szomszédban lakó zongoratanárnő férje, hol a veszett orvos lett. Régina nevezte így, mert a fertőzőklinikán dolgozott, és többnyire a kutyamarásos esetek kerültek hozzá, de rászolgált erre a névre vörös hajával is, amibe, akárcsak Botos Jóska, színes sávokat festetett. Iclezan bácsi elképzelhetetlenül soványan, has nélkül, beesett arccal, egy már-már oszlásnak induló hulla benyomását keltő ijesztő jelenség volt (mindegyiküket túlélte), de én mégis Popica bácsitól féltem (ő volt az első púpos ember életemben), valószínűtlenül hosszú karjai s lerövidült felsőteste a römiasztal fölé csak a fejét s karjait engedték, és mint egy pók, kavarta a köveket meg rakicsált a tábláján. Olyan kéthavonta egyszer lehetett vagy szabadott édesapámnak a partit nálunk szervezni, ilyenkor mi, gyermekek, ki voltunk tiltva az előszobából, s a tiltott szobán keresztül járkáltunk a WC-re. Azt hiszem, ők leállították minden életfunkciójukat, mert szombat délutántól sokszor vasárnap délig (de reggelig mindig) nem ettek és nem jártak a WC-re, de ha mégis rávitte később valamelyiket a prosztata, hát az udvari WC-re engedte őket csak édesapám. Bosszúból, hogy nyertek. Nyáron a filagóriában játszottak, míg megvolt, édesanyám örömére, mert az előszobát hetekig nem lehetett kiszellőztetni a vastag cigarettafüsttől, még a fal is beszívta az utánuk maradt nyirkos büdösséget. Könnyű volt tudni, hogy nyert vagy vesztett édesapánk. Ha vasárnap déltájban pralinéval telt zacskóval jött, jó kőjárása lehetett, ha csokoládérudat kapott minden gyermeke, akkor nyereséggel állt fel az asztaltól, de ha vesztett, előjött a másik káros szenvedélye, a gyermeknevelés. Hosszú prédikációt kellett hallgatnunk a játék ördögéről, az élet kelepcéiről s esküt tennünk, hogy soha römiasztalhoz nem ülünk. Három testvéremnek ezt könnyű volt betartani, mert nem volt ilyen irányban motiváltságuk. Engem ellenállhatatlan vonzerővel gyűrt le a kísértés. De az esküt betartottam, nem römiztem (az ártatlan családi kanasztapartik, amiknek a tétje esetenként csak a válás lehetett egy-egy rosszkor bedobott kő miatt, ha a feleség volt a partner, de ez nem számított esküszegésnek) igen, ismétlem, nem römiztem, én kártyáztam, s azt egy életen át, minden válfaját a játéknak és minden alapon, a döngtől a családi vagyonig. A römipartik családi, erre szakosodott házakban folytak, és itt is az egyetlen nyerő hosszú távon az lett, aki a pinkapénzt szedte be. A többi ideig-óráig ringatózott abban az álomban, hogy nyert, a hosszú, apró sikerek szériájára jött a kalapács, elúszott minden, s ha nagy véletlen valakinél tényleg nyereséggel zárult, hát a passzív vagy aktív dohányzás meghozta a veszteséget. Nyáron a víkendtelepen és a Ritzben, ez egy fürdőhely volt a Maroson, folytak a véget nem érő partik. Érdekes, hogy ezt nem tiltották, vagy ha később hivatalosan mégis, csak a látszat kedvéért, mert valójában tolerálták a hatóságok. Nem is tudom, volt egyáltalán záróra a víkendtelepen, mi ha kimentünk csónakázni, már ott voltak a csónakházak teraszán, amikor hazamentünk, még mindig, s ha az idő másnap megengedte, hogy újra kimenjünk a négyesfogat ott bambult, s csak a kövek zörgése jelezte, hogy élnek. Valamikori nagyon tehetséges ismerősöm, Cu, Gönczi Péternek gyermekkori jó barátja (a három testőr: Péter, Cu, Szi, s én, mint d’Artagnan csapódom hozzájuk) áldozatává is vált ennek a bódulatnak. Az elején csak hétvégeken, majd munkaidőben is, s aztán végleg, majdnem kiköltözött a víkendtelepre (a játékot kísérő sörösládák, állandóan ürülő tartalmukkal is megtették romboló hatásukat), és mire jött a rendszerváltás, jött a munkanélküliség, a tüdőbaj, és a nyomornak egy általam így, egyenesben sohasem látott iszonyatos mélysége. Láttam, mert Péter (Németországban) megkért, ha úgyis hazamegyünk a halottak napjára (Svájcból), hát keressem fel Cut, aki már évek óta az ő és Szi (az USA-ban él) által küldözgetett havi juttatásokból él. A teljes képet majd bátyám, Miki tárhatta fel, mert engem nem engedett be Cu a szobájába (még volt benne annyi büszkeség). A szoba, ahogy Miki leírja, egy sötét, valahol a Rejtő-könyvek idegenlégiós történeteibe illő lyuk, a közepén egy kártyaasztallal, a sarokban egy priccs sosem cserélt ágyneműkkel, s ott szenvedett akkor már a mozgásképtelen roncs. A kártyaasztal állandó bérlői juttatták időnként némi alamizsnához a tulajt, Cut, s értesítették Mikit (ő a Péter felkérésére és finanszírozása mellett lépett be az ügybe), hogy most már kórházi kezelésre szorul. Akkor kezdődött meg, a nem is rövid, 4-5 hónapig tartó kálvária (Miki szállította ide-oda s mozgósította a még létező protekciót), átmentés az egyik öregek házából a másikba, kórházból kórházba, rendszeres tüdőleszívás, míg aztán jött a megváltó halál. Azért írtam le ezt viszonylag részletesen, mert egyáltalán nem volt egy egyedi, sem véletlen sors, ha valakinek ideje és gyomra van hozzá, ma is találhat Vásárhelyen ilyen és ehhez hasonló figurákat. A römi és alkohol sorsüldözötteit.

(Folytatjuk)