Már többször említettem: mostanában krimisorozatokkal mosok agyat. Családunkban, főleg nagymamai és anyai vonalon, nagy krimirajongók valának, így lettem én is az, s valósággal megörültem, amikor Alexandru Paleologunál, a nagy román esszéistánál azt olvastam, aki nem látja be, hogy Johann Strauss remekműveket alkotott, az sznob és ökör egyszemélyben.Én is ökör vagyok olykor, de nem ebből a szempontból vagy nem innen nézve.

Könyveket és filmeket egyaránt rajongunk, bár egykor, a forradalom előtt inkább könyvekben érhettük el imádatunk tárgyát — így lettünk Agatha Christie, Georges Simenon, Conan Doyle, Chandler és a többiek fanjai. Mostanában pedig, midőn ránk ömlött a szabadság, NCIS-ek, Castle, Columbo és a CSI-ok jöttek divatba.

S éppen ez utóbbiakról szeretnék beszélni. Vajon mi lehetett a producerek agyában, amikor a CSI Miamit megalkották? A világ legmerevebb színészeit akarták egy csokorba gyűjteni? Mert Gary Sinise, Melina Kanakaredes, Carmine Giovinazzo, Eddie Cahill a CSI New Yorkból tökéletesen megfelelnek a szerepüknek, akárcsak William Petersen, Marg Helgenberger és a többiek a „puszta” CSI-ból.

Nos, sem David Carusóról, sem Emily Procterről, sem Khandi Alexanderről nem mondható el mindez. Caruso mély megfontoltsággal felteszi a napszemüvegét, és Horatio Caine-ként „nagyokat mond”, Emily Procter úgy játssza a szépnek óhajtott Calliegh Duquesne szerepét, mintha szorulása lenne, Khandi Alexander pedig Alexx Woods szerepében villantja a melleit, mását viszont nemigen.

Holott a krimisorozat éppúgy film, vagyis művészet, mint bármi más, s ha valaki merev, itt sem bocsátják meg neki. Én biztosan nem.

(Forrás: A jódeménység foka)