Kíváncsi vagy, Tamás? Merthogy kérdezel…

Igen, azt hiszem, a kíváncsiság jellemez. Bizonyos naivitás is társul hozzá. Te most a készülõ kötettel (Kérdezett: Gergely Tamás) kapcsolatosan tetted fel a kérdést, de általában érvényes rám, azt gondolom. Mondok neked egy magyarázó példát, meg fogsz mosolyogni, azt hiszem:
A svédországi táborban voltunk, svéd nyelvleckén.Illetve nemcsak nyelvet, hanem svéd civilizációt is igyekeztek tanítani nekünk. Például úgy, hogy Barbro nevû nyelvtanárunk behozott annyi telefonkönyvet, ahányan voltunk, és mondott neveket, amiket, illetve a hozzá tartozó telefonszámot ki kellett keresnünk. Egyrészt, ugye, a helyesírást gyakoroltuk, másrészt a számokat. Kezdetben simán ment az egész. Barbro: egy név, mi: egy telefonszám, ám egyszercsak azt veszem észre, hogy miután az egyik számot a, mondjuk 150. oldalon megtaláljuk, a szám mellett álló reklámban szereplõ intézmény nevét mondja. Ami egy másik oldalon volt, osztálytársaim lázasan lapozni kezdtek, én viszont azalatt a másfél másodperc alatt, amíg Barbro kimondta az új nevet, elolvastam a reklámot. Kíváncsiságból. Úgyhogy amikor Barbro kiejtette a teljes nevet, én máris szolgáltattam a telefonszámot. Egyik román kollégám szöryû bosszúságára, õ szeretett volna az ügyesebb lenni. Talán mert jogász volt…
Ilyen ügyes vagy az interjúvolásban is…?
Igen, ”ilyen ügyes”. Komolyra fordítva a szót: mailinterjúkról lévén szó el tudom képzelni, mi az érkezõ válasz, úgyhogy fel tudom tenni a következõ és következõ kérdést, harmonikus interjúk születnek. Nem olyan élõk, mintha egymással szemben ülnék, mégis élvezhetõek.
Svédül is készítek interjúkat, azok is mailinterjúk, a legnagyobb dicséretet talán egy rádióstól kaptam, aki úgy véleményezte, amit csinálok, hogy azokat a kérdéseket teszem fel, amelyeket fel kell tenni…
Azokat teszed fel?
Hát igen… a kérdéseket felteszem, viszont hogy mit hallgatok el… Nézd, Tamás, te független ember vagy, nem függ az állásod attól, miket beszélsz, neked feltehetem a legrázósabb kérdéseket. Vagy például Andrassew Ivánnal készítettem interjút egy héttel ezelõtt, s nem reszketett a gatyám, amikor Orbánt diktátornak nevezte. Mert tudtam, hogy huszadszorra teszi, és nemcsak a Káféban, hanem a magyarországi és széles olvasottságú Népszavában is. Viszont más témáról kérdezem azt, akinek nem mindegy, hogy a fõnöke, kiadója, és úgy tovább mit gondol a nyilatkozatairól. Magyarországon, ugye, ma a félelem uralkodik, egzisztenciális félelem. Erdélyben pedig annyira össze vannak fonódva a szálak, és oly módon függnek a magyarországi anyagi forrásoktól, hogy teli szájjal ott sem mondják az igazságot.
Te tudod, hogy a Káfé online irodalmi lapunkban régebb mûködött a Perforál-rovat, szinte magától ment, s a kérdések között nem volt különbség: napi politika és banális dolgok váltogatták egymást. Hosszú ideje már nem is kérdek, mert nincs kedvem, ha cenzuráznom kell önmagam. A legutóbbi, az a véletlen szüleménye, mármint, hgy mit asszociálnak a Bécs szóhoz, szégyelltem is a banalitását, amikor politikailag aktívaknak kiküldtem. Nem is érkezett tõlük válasz.
A perforál a Káféban ment-megy. Minden interjúd a Káféban jelenik meg? Fedeztem fel máshol is. Amit velem készítettél is megjelent más fórumokon…
Az interjúkat a Café Brassó-Stockholmban kezdtem, ha jól tudom, akkor a Mit ír?-körkérdéssel, az évet nem tudom pontosan megadni, de több, mint tíz évvel ezelõtt. És akkor bárhová vitt az internetsorsom, mindenütt folytattam: az Aradi József Transylvania.orgjában folytatódott az Internetcsinálók sorozat, amit a Brassóban kezdtem, illetve közölte a papírformában megjelenõ Brassói Lapok; a Moshuval együtt szerkesztett Café Stockholmban már egyenesen két interjú–rovattal indítottunk, az egyiket Café Draculának, a másikat, a hosszabbakét pedig Café Tífusznak hívták. Azért múlt idõben, mert az a Café, utolsó szakaszában Káfé már nem létezik. Illetve már csak romjaiban, maga a honoldal nem kereshetõ, elõjönnek viszont az egyes interjúk, gondolom, bizonyos nevek után kutatva a keresõk oda ma is betalálnak.
És folytatódik a Káfé Fõnixben…
Igen. És újabban jelent meg interjúm az Eirodalomban. Régebb együttmûködtem-forma a Terasz.hu-val, de rég volt, az Irodalmi Jelennel, múlt már az is számomra, és elszórva ezzel-azzal. A magyarázat, hogy fel akartam hívni egyik-másik szerzõre a figyelmet. Többnyire olyanokra, akik a Káféban közölnek, s akkor alkalmasnak tûnt elküldeni három-négy egyszerû kérdést éppen arról, amivel elkészültek, például megjelent egy könyvük, megnyílt egy kiállításuk. Ezeket tehát a szükség szülte, írni róluk nem tudtam – mert nem vagyok kritikus, mert nincs idõm, mert… – s mégis tudomásul kell venni azokat a mûveket, reklámot kell csinálni nekik, beszélni kell azokról, ha máshol nem, hát a mi Káfé-körünkben. A világhálón különben minden mindig és bárhonnan olvasható…
Említetted az Internetcsinálókat, mi lett a sorozattal?
Azt addig írtam, addig kérdeztem, amíg nagy dolog volt honoldalt készíteni, online-folyóiratot vezetni. Ma már sokkal könnyebb, és ma már talán a Facebookozókat kell kérdezni, meg a hasonlókat. Megváltozott a világ, az arab tavasz is a Twitteren született…
Most mégis folytatod, újra felvetted a kapcsolatot a régiekkel.
Azért élesztem fel újra a régi kapcsolatokat, mert gyûjtöm össze az interjúim: internetcsinálókat meg írókat, meg mindenkit, azt szeretném, ha egy év múlva egy interjúkötet anyagát leküldhetem Cseke Gábornak, hogy tegye fel a MEK, a Magyar Elektronikus Könyvtár polcára.
Nem lesz túl vegyes az e-könyv?
Vegyes lesz. De hát nincs mód hat külön könyvre. Ráadásul ha témánként gyûjteném össze, ki is kellene kerekíteni, s ahhoz nekem se idõm, se erõm. A jelen könyvet az én személyem köti össze, az a közös tulajdonkságuk, hogy én kérdeztem, az a címe, hogy: Kérdezett: Gergely Tamás.
Mi ez? Az öregedés jele, hogy gyûjtögetsz?
Meglehet. Mindenestere úgy történt, hogy a Korunk szerkesztõjének a kérésére megírtam a Káfé történetét, és nem volt kéznél az anyag, mindennek külön kellett utánanéznem, több mindent nem találtam, vagy csak nehezen. És akkor úgy éreztem, hogy nemcsak magamért, vagyis hogy még egy könyvem legyen, hanem azokért is, akik válaszoltak nekem, össze kell gyûjtenem, legyenek “kéznél”. Nem utolsósorban azért, mert akiket megszólítok, nem minden esetben a legnépszerûbb vagy a legmagasabb polcra helyezett alkotók, ezért könnyen kihullhatnak a rostán. Viszont így együtt felmutatnak egy értéket. “Ezt írtuk, ezt gondoltuk mi”, akik a százafordulón tevékenyek voltunk.” Ezért a kötet. Írtam egy recit Borcsa János egyik kötetérõl. Borcsa Kézdivásárhelyen él, és igen effektív idõbeosztással kritikát fogalmaz, mindamellett, hogy tanít, családja van. Erdélyi szerzõkrõl ír, akiket ismer vagy akiket nem állt módjában megismerni, de nagyra becsül. Nem gyakran jelenik meg kötete, de ezekben összegyûjti a kritikáit, összehordja az értékeket. Szinte látom a mozdulatát, amint kinyújtott karral összetart valamit, ami számára fontos, illetve szerinte a közösség számára fontos. Ti ezt ott, az anyaországban esetleg nem érzitek, nem így élitek meg, mi, még én is itt Stockholmban, stockholmi erdélyiként közösségben gondolkozom. A tervezett kötet is valami hasonló szándékkal készül.
Válogatásról van szó tehát?
Nem, éppen ellenkezõleg. Igyekszem egybemarkolni mindent. Mindössze két nevet szándékozok kihagyni, legalábbis jelen pillantaban ennyit tervezek. Megvan rá az okom, nem részletezem. Hanem az megtörténhet, hogy valaki nem egyezik bele, hogy közöljem – a már megjelentet -, és nem válaszol a pótkérdésekre – mert igyekszem felfrissíteni, éppen a kötet miatt, az anyagot. Meglehet, nem is mindenkit érek el, változnak az emailcímek, már most nem találok embereket.
Most 2012. november 2-át írunk, mikor leszel kész?
Hát amikor az a kevéske alkotásra szánt idõ, amivel jelenleg alig rendelkezem, lehetõvé teszi. Dolgozom kézzel-lábbal, tusolás közben, a metrón…
A másik veszély, szerintem, hogy túlságosan Erdély-központú az anyag.
Mondd, mit csináljak? Erdélyi vagyok, többnyire erdélyi kapcsolataim vannak, erdélyi az érdeklõdésem. Bár felsorolhatom a nem-erdélyieket, anyaországiakat és “külföldieket”… A szempont ugyanaz: a Káféban vagy az általam frekventált lapokban szerepeltek az illetõk, illetve az Internetcsinálók sorozatban (ez különben fel lesz tüntetve, mint külön sorozat az összegyûjtött anyagban) sok a nemerdélyi.
Mennyire tudtál közel férkõzni alanyaidhoz? Mit tudsz kiszedni egy két-háromflekkes interjúban belõlük?
Hát ez egy jobb kérdés, világos, hogy túl közel nem juthattam. Ha módomban állna, kötetinterjúkat készítenék. Ha idõm lenne, ha kiadóm hozzá, ha megtalálnám a személyeket. Pár évvel ezelõtt terveztem ilyet: volt három érdekes alkotóm, találtam egy érdeklõdõ kiadót. Az idõt beszorítottam volna, folyamatosan tettem volna fel egy kérdést a kávészüneteimben. Egy kis pozitív stressz nem árt felkiáltással. A kiadó igent mondott, de nekem is hozzá kellett volna járulnom a kiadáshoz szükséges összeg elõteremtéséhez. Az interjúalanyok: akivel elkezdtem, valahol a negyedénél megállt, nem tudtunk zöldágra vergõdni, nem azokat a kérdéseket tettem fel, amikre számított. A másik alanyom más meginterjúvolta, amíg én az elsõvel töltöttem az idõm, a harmadiknak már nem is szóltam, mert elment a kedvem az egésztõl. Úgyhogy majd, ha nyugdíjas leszek… Vagyis sohanapján.
Hogy mennyire közel… az volt, ugye, a kérdésed. Hát száz oldalon könnyebb talán közelebb kerülni, mint száz sorban. Viszont nem is mindig akarok nagyon közel menni. Arról már szövegeltem, hogy újabban politikai kérdések kiesnek, hogy nagyon céltudatosan kérdek: többnyire egy könyv érdekel, egy lemez, ritkán az illetõ belsõ világa.
Hát a tiedre világ derül-e?
Én nem szoktam megnyilvánulni, az interjú nem párbeszéd. Esetleg abból, ahogyan kérdezek, lehet következtetni a gondolataimra, a gondolatrendszeremre, ám ahhoz nagyon figyelmesnek kell lenni. Ha valaki engem emberként akar megismerni, jobb, ha a félperceseim olvassa…

*az interjú megjelent a Gépnarancs Facebook-oldalán