(Puzzle-darabok életemből)

Miki / A römipartik eleinte Tóthfalusi Karcsi nőgyógyásznál meg Osváth Lalánál voltak. Azelőtt meg az Úri Kaszinóban, az Apolló földszintjén. Gyakran jártam ott, anyám küldött vasárnap délelőtt, hogy szombat estétől ülő apánkat hazahívjam. Ott volt Gálik Tuti meg Técsi Sanyi, aki egész héten miskárolt a falvakban, szombatra megtelt az orvosi táska pénzzel, és vasárnap estig mind elvesztette. Csak annyit tartott meg, hogy vasárnap estétől hétfő reggelig mulathasson, utána ismét egy hét meló.

Màrika / Egyszerűen nem értem, hogy alakult ki Tatónak a színtiszta román römitársasága. Még csak nem is tudta magát megértetni velük, olyan rosszul beszélt románul. Hogy hívták azt a jóval fiatalabb partnert, talán mérnököt, aki az Unirea alatt lakott és kétéves gyereke a víkenden vízbe esett, s megfulladt, amíg ő römizett néhány méternyire? Ő már a későbbi gárdához tartozott. Ciulik és a többiek hozták hozzánk? A fűtetlen garázsban römiztek nagykabátosan, Tató nem akarta beengedni őket a házba.

Miki / Azért voltak román barátai, mert a magyarok egyenként kiutálták, s pénzesebbek is voltak. Apám állandóan kötekedett, és sértő volt a végtelenségig, amit a család kibírt, de az idegenek nem. Elorientálódtak az orvosok, Balogh Picus, Mártha Ivor, Vörös Szász felé, akinek nem tudom a rendes nevét, és ott volt Berekméri András és Cigesz (Szántó Bandi) bandája, meg a kicsi, púpos Kádár. Az ecetgyáros a Jókai utcában jobboldalt lakott, Adorján Kálmán bácsinak hívták, kövér, pirospozsgás volt, Voit gyógyszerésznek az apósa, Kiss Manyi, a hires magyar színésznő a sógornője volt, a lánya meg talán Márinak az osztálytársa. Ott volt az állandó römitanya. Szimpatikus ember volt. Aztán apám összeveszett velük, jött haza, s leforrázva mesélte anyámnak a balhét. Szegény anyám csak annyit kérdezett, Lajos, Lajoskám hát miért kell ezt csináljad? Egy barátod sem marad, s egy hét múlva ismét kívánkozol közéjük. Anyám telefonált Adorján Kálmán feleségének, hogy közvetítsen, s hívják ismét apámat játszani, mert búskomor. Pénzt is adott neki, csak éppen menjen. Aztán valahogy elment, s ismét összeveszett velük.

Édesanyám örökös fejfájását arányosan szétosztva örököltük. Hallgatagon tűrte, a kiskabátja zsebében, táskája mellékrekeszében, minden rejtett helyen fenákodra bukkanhatott a motozó. A fenákod az akkori tanerőknél a kötelező fejfájás csillapítója, banikért lehetett kapni, hogy mennyire hatott vagy sem, nem tudom, mert mire én odanőttem, már kivonták a forgalomból (jött az antinevralzsik). Ilyen s egyéb mérgekkel kedveskedett a gyógyszeripar a rászorulóknak. Órák közben is automatikusan nyúlt a zsebébe, víz nélkül rágta be a méregkeserű tablettákat, a szünetekben egymással versengtek Bukaresti Erzsike és Leopold Irénke tanárnőkkel, valóságos szenvedéllyel (írnám, bár ez a szó tartalmilag édesanyámtól teljesen idegen) nyelték egymásután. L.Irénke még az órájáról is el-elküldött valakit a szomszédos patikába a megfogyatkozott készletet felfrissíteni, pótolni. Ez addig ment, míg egy reggel édesanyám teljesen megfeketedett szájjal ébredt, szerencséjére csak belül, az ajkak nem, s így megtarthatta óráit (a kötelességtételt árvíz, földrengés, elemi csapás sem gátolhatta meg, s ő ment és végezte a dolgát, közel 90 éven àt). Aznap minden osztály rögtönzést (extemporálét) írt, mert nem a hiúság, inkább a diákok megvédése a rút látványtól vitte arra rá, hogy megspórolta a beszédet. Szombat volt, s így hétfőig a sok kamillatea lemosta vagy legalább is elhalványította ezt a rendkívüli színeződést, s azonkívül, hogy rászánta végre magát, hogy elmegy egy orvoshoz, ment minden a megszokott rendben tovább. Az orvos ( a neve nem jut eszembe, talán ti emlékeztek, belgyógyász, 40 év körüli, vörös hajjal s jó névvel, festeni is kezdett, apósomtól vett órákat) lesújtó diagnózissal engedte el: Asszonyom, elég egy rossz mozdulat fésülködés közben, és megtörténhet a végzetes… Nem kacagta ki, de nem is vette komolyan, igaz, fésülködéssel ezután sem töltött a muszáj egy percnél többet, amikor csatokkal hátratűzte a tincseket, és határtalan örömünkre, és velünk együtt több ezer tanuló gyermek örömére még negyven évet élt, tanított. Ez volt és ezt adta tovább nekünk is mint életfilozófiát: addig élj, míg feladatod van, és míg élsz, próbálj hasznos lenni. Ő a tanítómester szintjén élte, művelte ezt.

Márika / Ágynak esése előtt, egyik telefonbeszélgetésetekkor azt mondta, hogy már végkép elfogyott a cél, az értelem az életéből… Te akkor még biztattad, hogy most már az a cél, hogy még mondhassuk azt, hogy ÉDESANYÁM. Ezt még egy darabig elfogadta, olyannyira, hogy miután combnyaktöréssel ágyba került, de voltak fájdalommentes józan időszakai is, azon töprengett, jó, még marad köztünk, de mi lesz a márványtáblával amire rávésette neve alá az elmúlt évszázad első két számjegyét? Édesanyám nyolcvan- évesen eljött utánunk Svájcba, hogy ha már nem tudott kotlósszárnyai alatt tartani, minden helyváltoztatás után lelátogatott, felmérte a leltárt, nyújtott egy kis meleget, és többnyire megnyugodva ment haza, nincs baj a fiával. S itt szomorkásan mondta (nem panaszkodott, ezt ő soha nem tette), hamarosan kifogy a feladatokból s én talán meggondolatlan-kegyetlenül azt válaszoltam: Édesanyám, maradj velünk, míg csak lehetsz, mert védőpajzs vagy felettünk a lét és a semmi között, s ez elég feladatnak…

(Folytatjuk)