(Puzzle-darabok életemből)

Az első svájci évek kötelező rémálomképei, amikor vizesen ébredtem az ijedtségtől, hogy otthon voltam, jó volt, szép volt, de nem tudok visszajönni. Nincs menekült/áttelepült, aki ezeken túl ne esne, s egyéni alkatától függően ez kísérheti hosszú éveken át, vagy csak egy-két lázas éjszakán… A honvágyról csak annyit, hogy az nem csitul a hazalátogatásokkal, sőt, kínzóbbá válik, csak a hazamenetel szabad lehetősége teszi úgy-ahogy tűrhetővé azt az illatokból, ízekből, színekből, élményekből, emberekből s legkevésbé helyekből összeálló valamit, amely akár az ujjlenyomat, minden embernél különböző. Ezért ha azt írom, Somostető, nem a város tetejét borító erdő s a csodálatos ki- vagy rálátás, és főleg hogy nem a gombamód elszaporodott, többnyire ízléstelen, rongyrázó villák jutnak eszembe, hanem az évenként egyszer megrendezett egész napos iskolai kirándulás, ami erdőtakarítással kezdődött. Összeszedtük a tavaly május 1-i hulladékokat, szemetet, hatalmas halmokba, s aztán míg utánajött a vállalati autó, a szél újra szétszórta. Tanár-diák focimeccsel zárult, amin többnyire pozitív meglepetés volt egy-egy tanárunk sportos alkata meg mozgástechnikája. A Somostetőhöz köt festő-múltam kezdete is. Dr.Henter Kálmán leendő apósom, akit tréfálkozva (értette és szerette a jó heccet) a legjobb orvos a festők között és legjobb festő az orvosok között címmel tüntettem ki, vitt magával a tavasz pasztellszíneit megismerni s hunyorított szemmel kiszűrni a papírra vagy vászonra érdemes lényeget. Ez a festői talentum úgy hatalmasodott el rajtam, mint valamilyen drog a legelején, amikor még szép álmokat és tűrhető életet varázsol rabjának. Nem volt téma, amihez ne nyúltam volna hozzá, órák hosszat kínoztam Márikát és Jóskát, hogy így meg úgy maradjanak csak egy kicsit mozdulatlan, míg a kép értelmét meg nem kapom, az olvasó Pampát vízfestékkel megörökítő kis képem ma is kedvencként támogatja a könyvespolc egyik sorát, és sajnálom, hogy képeim, vázlataim zöme állandó Tabula rasa mániám áldozatává vált. E buta szenvedély okán ment tűzbe az a több száz levél, amit Pampával váltottunk, ha csak egy hétvégére is elment kosarazni valamelyik más városba. Igen, ezek a tisztaasztal- akciók a lommal együtt kisodorták az értékes kínai vázát is Kár, hogy most, amikor fiatalságunk mozaikdarabjait próbálom képpé ragasztani, sok a fehér folt. Egy ember szidta, de nagyon festői szenvedélyem termékét, Sükösd bácsi, a szobafestő, mert amikor újra annyira megtollasodtunk, vagy már halaszthatatlanná vált a falak, plafonok megtisztítása, festése, a nagy előszoba öt méter magas plafonjáról kellett eltávolítsa az olajjal odakent, egymást kergető buborékokat, amiket a Sixtusi kápolnáról látott színes lenyomatok és Michelangelóról olvasott élmények ihlettek. Két-három év esett áldozatául (vagy gazdagodott?) ezzel a tébollyal, kb. ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a festészet is egy mesterség, és nem elég a tehetség, munkát kell belefektetni, tanulni, szívósan gyakorolni, gyakorolni, mint S. Éva a szomszédban a zongorán. Ekkor unalmassá vált az egész. Akkor kellett volna megismernem a svájci Guggen-zenét, itt több százezer élvezője mellett egyetlen áldozata/sebesültje vagyok. S nem is a zenét, hanem alapelvét magamévá téve, talán még ma is űzhetném gyilkos önkritika nélkül a kreatív művészetet. A Guggenmuzik lényege, hogy végy egy hangszert, s csak annyit tanulj, hogy tudd megszólaltatni, de valahogy úgy, mint mi farsang idején a lábasfedőt és fakanalat, csapj zajt bármelyik klasszikus szimfonikus vagy menő slágert idéző dallammal (nem szabad kotta után, kötelező a csak arra a zenekarra már évek óta jellemző fals hangfogás). Luzernben a farsang egész ideje alatt negyven-ötven tagú kosztümös-maszkos zenekarok járják éjjel-nappal az utcákat, a kedd esti zárókoncertig, ahol legutoljára ezernél is több zeneimitáló vonult fel a belvárosban s gyönyörködtette a több tízezer tolongó turistát és őshonost.

A Somostető megér egy misét a vásárhelyieknek, a Május 1-i tobzódások mindenkinek felvillantanak egy-egy képet a város hangulatából. Alig vártuk, hogy véget érjen a felvonulás, a szerelékeket, óriásfotókat, plakátokat a rendesebbek a célnak kirendelt vállalati teherautókba rakták, az élelmesebbek vagy sietősebbek egyszerűen az út szélére dobálták, és nyomás a különjáratokhoz. Ekkor született a Május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe mondás, mert mindenkinek ki kellett vonulni és mindenki haza szeretett volna menni. A plakátok és kellékek szétdobálásának az lett a vége, hogy személyesen, aláírás mellett kellett aztán átvegyük és leadjuk, igaz, ekkorra, szerencsénkre, leegyszerűsödött a képlet, mert csak egy hatalmas képet, a Csauét kellett négyen vagy hatan cipeljék s csak az arra érdemesek, s mi többnyire nem voltunk közöttük. A negyven férőhelyes buszokon már Botos Jóska sem kapott helyet, a kisgyerekeket a fejük fölött kellett tartsák szüleik, ha nem akartak a majális helyett a kórházban kikötni, szerencsére, rövid volt az utazás, hisz a tetőn kívül sehol sem állt meg a busz. Mi soha nem mentünk busszal, élvezet volt az oda vezető úton gyalogolva a haverekkel találkozni, s minél nagyobb bandába tömörültünk, annál folyamatosabb volt odafent a fogyókészletek pótlása. Hatalmas sátrakban sütötték szenen a flekkeneket (fatányéros), mititéjeket (csevapcsicsa délen, kolbászka máshol), melléje a kenyérgyár különlegesen finom, csak erre az alkalomra készített óriás barnakenyerének szeletei, kovászos uborka, kell ennél több? Meg a sör, a korán kelőknek még hidegen, a később jövőknek a már közben megmelegedett vízzel telt hordókból, de még mindig a levegőnél hűvösebben. Bort ritkán láttam fogyasztani, nem illett a flekkenhez a szabadban, felvágásnak tűnhetett volna ott, a tetőn, s a felvágás az egyik főbenjáró bűn volt az akkori fiatalok között, hamar kiközösítésre jutott, akinek ilyen híre kerekedett. Na persze, a sörhöz már le kellett érettségizni, míg fiatalabb voltál, jó volt a flekken és két miccs (ez a standard adag) a már leírtakkal s az ásványvíz. Sok apróbb sátor, édességekkel, mézeskaláccsal, cukorhabbal meg limonádéval, hogy minden korosztály megkapja a munka ünnepén, ami neki jár. Lufit ha vettél, számítanod kellett rá, hogy nagyon rövid életű lesz, nem a véletlen elszállás vitte el, hanem a sok vékony, hüvelyk- és mutatóujjra szerelt csúzli s a meggörbített gombostűlövedék, nagy élvezői voltunk, aztán mi is oda kerültünk, hogy a saját gyermekeinknek kellett lufit vennünk, akkor már szidtuk a mai fiatalokat s a megromlott erkölcsöket. A görbe gombostű, ha fizikai fájdalmat nem is okozott, de a felszaladó szem a harisnyákon mérhetetlen dühöt és szitkokat az akkor még ritkaságként ilyeneket viselő dámákban, mert ha nem volt lufi a közelben, ez is megtette szórakozásnak. Érdemes kitérni a flekkensütés két módozatára, ami majdnem „liliputi” háborúhoz vezetett a két tabor, Udvarhely és Vásárhely között. Potyolni vagy nem potyolni ez volt a kérdés. Vásárhelyen potyolták, klopfolták, és remélem, potyolják ma is a húst, ha csak szimbolikusan is, a kés hátával, s nem húsklopfolóval egész vékonyra, mint akkor, de Udvarhelyen a vita inkább az volt, egy ujjnyi, vagy két ujjnyi vastag legyen a hússzelet, ugyanott meg kellett válaszolni azt is, hogy óhajtja elvtársuram, angolosan, félig vagy egészen átsütve? A vitát eldönteni ma sem tudom, nem is akarom, de bárányflekkent, ha lehet, Udvarhelyen fogok enni. A somostetői kisvasút (pionírvasút) mögött, a szabadtéri színpadon folyt a néptánc- vetélkedő, nyitva az állatkert, a nagyvendéglő mögötti téren célba dobás, lövés, s a máskor a cirkuszokat kísérő széles néptömegeket szórakoztató vetélkedő, apróbb- nagyobb nyereségeket kínáló lehetőségei, tombolák, egyebek elégítettek ki minden kívánságot. Estére mindig ugyanaz a kép alakult ki, s ezt Régina, aki ilyenkor a szentháromságiakkal szeretett volna találkozni, így írt le: halattak vótak mindenfele. A sok elnyúlt részeget az egyre öregebb este egyre nyirkosabb levegője költötte fel és zavarta vissza a városba. Míg fel nem épült a Csau palotája, s ezzel az erdő egyik legkedveltebb részét elzárta, máskor is fel-felmentünk, jól esett egy kis séta a friss levegőn, télen meg sízők, szánkázók lepték el az enyhe lejtőt. Az odaút a Trébely mellett vezetett, lehangoló volt az egykori szőlősök és gyümölcsöskertek lepusztultsága. A hely ma a város Rózsadombja, akkoriban sok éven át hatalmas, mésszel felmázolt felirat hirdette, Ez a telek eladó, s alatta apróbb betűkkel, hogy Kell a kutyának.Ma egy budapesti családi házat lehetne az árából venni. A Trébely melletti út télen csak a nagyon merészeknek volt jó terep, s amikor egy fának rohanó életével fizetett a kiszámíthatatlan fagyos/rögös dobbantókért, csapdákért, le is tiltották, attól kezdve rendőr ügyelte, hogy többet ilyen baleset ne legyen. Eltereltek a hősök sírja és zsidótemető feletti lankásra, de ott ki kellett várni, hogy nagy hó hulljon s azt letaposni, addig jó volt a Rákóczi-hegy, a Bréda s a város számtalan zegzugos meredek utcácskája. A Somostető a somfákról kapta a nevét, de mire mi odanőttünk, egy pár sombokron kívül, aminek piros, savanykás gyümölcsét ősszel megettük, én már csak a bükk-, tölgy- és cserefákra, meg néhány törpefenyőre emlékszem,valószínű ez is, mint a Hétfa név a Maros partján, nemzedékről nemzedékre öröklődött.

(Folytatjuk)