Irodalmi est a Nagyvágóhídon

Ez még a hőskorban történt, negyvenhétben. Háromszáz mészáros gyűlt össze, hogy meg­hallgassa műveinket, némelyek úgy, amint a munkából jöttek, véres billroth kötényben. A műsorközlő, egy tagbaszakadt, öles termetű szaktárs, öblös hangon jelenti be egymás után a felolvasókat, s rám kerülvén a sor, így konferál be:
– Most Karinthy Frigyes elvtárs következik.

Zajos tetszés. Valaki a műsorközlő fülébe súg valamit: tüstént javít, hatalmas tenyerét föl­emel­­ve kiált le a dobogóról:

– Elvtársak, csöndet kérek, tévedés történt! Karinthy Frigyes elvtárs nem olvashat fel, mert már meghalt, de helyette itt a fia, Ferenc.

Mérsékeltebb taps.

Rendnek muszáj lenni

Az uszoda meleg medencéjénél, gyengébbek kedvéért, a következő, velős magyarságú felírás olvasható:

A MEDENCÉBEN ÚSZKÁLNI,
FRÖCSKÖLNI, DOHÁNYOZNI,
ÉTELT ÉS TÖRÉKENY TÁRGYAKAT
BEVINNI NEM SZABAD!

Marcika figyelmét minden alkalommal megragadja ez a tábla, képzeletét egyre merészebb szökellésekre sarkantyúzza: lassanként s együttes munkával immár tökéletesen kidolgoztuk, miképp fogunk itt legközelebb fürdőzni, hogy minden kívánalomnak megfeleljünk.

Tehát: jókora ételcsomagokkal érkezünk s szállunk a vízbe, csirkecombokkal, zöldpaprikával, keménytojással, zsemlékkel. Miután mindezt nagy zörögve-csörögve, pancsolva elfogyasz­tottuk, a csontokat, tojáshéjat, paprikacsutkát gondosan szétszórjuk, hogy a medence minden részébe jusson, hozzá bőven zsemlemorzsát, a csomagolópapírosokat gombóccá gyűrve. Utána kisfiam egy Bambit hajt le, én egy palack Kinizsi sört, az üres üvegeket nótázva, hejehujázva a kék csempéhez vagdossuk. Aztán rágyújtunk, Marci egy vaskos Dózsa szivarra, én az angol pipámra, miután takarosan kivertem belőle a maradék hamut, majd pöfékelve, úszkálva, nagy fröcskölve el.

Adagolás
Marci táskáját lóbálva, ragyogó ábrázattal érkezik haza az iskolából:
– Nem kaptam intőt.
– Miért olyan dicsőség ez? – firtatom.
– Mert az egész osztály kapott.
– És csak te nem?
– Mindenki rosszalkodott, amikor a tanító bácsi belépett, csak én ültem a helyemen, hátra tett kézzel.
– Hogy rosszalkodtak?
– Egy gumilabdát dobáltak.
– És te nem?
– Én a helyemen ültem, jó voltam.
– Egyszóval stréberkedtél… – állapítom meg. – Különben is, ne akkor légy jó, amikor a többiek labdáznak, ezek megint a te extra dolgaid… Azt se szeretem, hogy olyan mulya vagy, sose sportolsz: engem a te korodban bottal se lehetett kiverni a futballpályáról…
Marcika szája legörbed, arca pityergősre keseredik – majd hirtelen kilobban belőle a nevetés, íróasztalomra dobja ellenőrző könyvecskéjét:
– Becsaptalak! Én is rossz voltam, én is kaptam intőt!
Homlokom ráncolva futom át a megrovást, mely szerint fiam rendetlenül viselkedett a tanórán, s ezúttal megjegyzés nélkül firkantom alá a nevem. Jó fél óra is belételik, míg sokfelé szaggatott agyamban felvillan a gyanú:
– Te Marci, gyere csak! Mondd meg nekem őszintén, igazán az egész osztály kapott ilyet?
– Hát… sokan kaptak.
– Hallod, én betelefonozok az iskolába! Ugye, csak neked adtak intőt, egyedül?
– Na jó – egyezik bele Marci. – De stréber nem vagyok!

Apák és fiúk

Dél van, augusztus: Marci egyedül ül a napsütötte verandán, és Hevesi Sándor dramaturgiai dolgozatait olvassa, jegyzeteket készít. Valaki beszól a kerítésen:
– Hol van apukád?
– A parton fejel a gyerekekkel.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ