Szilágyi Domokos: Három vers a hegyről
(Ifjúmunkás, hatvanas évek)
Hegyen
Lecsüng a hegyre az eső,
majd lekopog a jég,
aztán a napfény kér utat.
A föld,
a föld, az mindegyiknek
szabadot mutat.
Magasan vagyok. Hegy tetején,
innen csak lefelé száll a sóhaj.
Sóhajtok hát. Hogy éljek én
alattam ezzel a megalkuvóval?
A tó, a hó
Partját itt-ott
hófoltok fedik.
A tó is hó-hideg.
Nyár van pedig.
Valaki belefúlt.
Két éve már.
A tó, a hó hideg.
Mint a halál.
Két éve már:
valaki belefúlt.
Itt fönn hideg a nyár.
Nem olvad el a múlt.
Nomádok
Gyúlj, tüzecske, melegíts,
vacogásunk eltávoztasd,
tónak tükrét ragyogtassad,
gyalogfenyő szárnyra kapjon,
szárnyra kapjon lángokon,
kis tüzecske, kis szüzecske,
ölelj, ölelj, melegíts,
vacogásunk eltávoztasd –
eső, eső megesett,
szél megmetszett, hideg harap –
kétezer méteren, felhők közt csücsülve,
mélységes mély ég alatt, három fázós
„úrfiak” (így mondta a vén juhász,
ki tíz cigarettáért, két jó szóért mesélte
a háborút s míg szót szó ért, sziklák
köré, a nomád tanyára kúszott a vád,
hernyótalpon kaptatott, rajban jöttek osont
emlékek, megmászták a kaptatót – kétezer
méteren, felhők közt csücsülve, mélységes
mély ég alatt sem lehetsz egyedül, a vi-
lág odagyűl – szíved ébred – nem elég,
nem elég – fogad csikorog, szemed ég, szemed ég –
nem elég, nem elég – vissza, vissza, nincs
menedék -) – –
Gyúlj tüzecske, friss szüzecske,
elaludtak csillagok,
elszaladt a hold is
zergeszarvra tűzve –
ősi szokás
nomád szokás:
míg az éj tart, tenni kell a tűzre.
(Retyezát, Galeş-tó; 1967)