Sok-sok idő eltelt, amióta a férfi lakosság
szovjet földre került, bár soha harcba se volt.
Sírtak a nők mind, tudták: sok odavész a robotba
s úgy lőn: jó magyarok ezrei estek el ott.
Nem csata vitte el őket: a fagy s a tífusz kaszabolta,
vérhas és kolera szedte az áldozatát.
Százával mászkáltak a tetvek és a poloskák
rajtunk: nem sikerült irtani, ölni haduk.
És mégis hazajöttem, anyámék sírva fogadtak,
csont-bőr volt a fiuk, háborus emberi roncs.
Lassan erő gyűlt újra belém, ám annak a télnek
nem feledem hidegét, emberölő erejét.
Évtizedek múltával a bánat most is elönt még,
mert odahalt az a sok cimbora, jó magyarok.
Ámde a népek a régi időből mitse tanultak:
máig a háboru dúl, hangzik az ágyudörej.
Elfajzott ez az emberiség, a halálra megérett,
jaj, ha az isteni kéz sújt le a földre, miránk.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/39. sz.)