(Puzzle-darabok életemből)

Miki:
A miccses-sörös sátraknál egyszer felbukkant a legendás hírű Lengyel, a forgalmista milicista. Ö is kijött a családjával majálisozni. Tiszta, vasalt, fehér, slicces alsógatyára vetkőzött, pattanásos, fehér bőre világított, egyáltalán nem volt szívderítő látvány. Beállt a miccses sorba, a sor hosszú volt, nem akart apadni. Várt egy negyed-, egy félórát, látva hogy a sor nem halad, fogta magát s feltette a milicistasapkát, aztán úgy alsógatyásan-tányérsapkásan azonnal kiszolgálták. Mindenki röhögte, ő is. Emlékszem, egyszer mind a négyen együtt mentünk fel a tetőre, a majálisra, hárman a jövendőbeliekkel, Miki meg a fogfájásával. Valami hülye sípokat vettünk, fújtuk a fülébe a fájdalom ellen. De ami még inkább megmaradt, a kép, ahogy a fáknak dőlve esszük a csontos karajt, és a bokrok között lesben áll a cigányasszony a purdékkal, s valahányszor csak úgy váll fölött hátradobtuk a csontokat, mint itt a sirályok a kenyérdarabokat, röptében kapták el és rágták le, ami még lerágnivaló volt. Mi négy-öt óra tájban lejöttünk s aztán hogy mi történt később, arról a Régina egysoros beszámolója, na meg a néhány nappal később lezajlott szeméttelenítés alapján következtettünk. Mi takarítottunk, ezt is természetrajz órának mondták, mint a többit. Óriási hecc volt, ha kaptunk egy-két dillót, akinek az eldobott gumikat odaadtuk, hogy mint ottfelejtett lufikat fújják fel. Akkoriban nem az Aids vagy HIV ellen védekeztek hanem a pillanatnyi meglàtni és megszeretni gyümölcsétől féltek, bár a szülészetre, kaparásra olyan gyakorisággal járt egy bizonyos lánycsoport, mint ma egy másik a fogkő-eltávolításra. Estefelé már nem számított a sör hőmérséklete és a nők szépsége, csak legyen. Elmaradtak a vasárnapi korzózások a főtér jobb oldalán, az Apollótól a Kultúrpalotáig s vissza, de ezt nem a mi családunk, hanem a város nőtte ki, az ötven-hatvan ezres népességszám hirtelen százezer fölé emelkedett. Egyre több volt az ismeretlen, akinek illetlenség lett volna odaköszönni. A bal oldalon még kora délután ringatóztak, mórikáltak a ki tudja hány rendből szendvicselt réteges szoknyáikkal a környékről befogadott cselédlányok a bakákkal, de egy-két év s ez is elmarad, megszűnt a cselédstátusz, háztartásbeli alkalmazott lett belőlük, és a legtöbbje a gombamód növő gyárakban mint segédmunkás könnyebb és jobban fizetett álláshoz jutott.

Ahogy Miki látta:
A vasárnapi korzózásnál kihagytad a kicsijárdát. Ott voltak a randik, és középen sétált együtt minden vasárnap délben Barabás Benci, a református esperes, Jaros, a katolikus plébános, majd később Lestyán, az ortodox pópával és a zsidó rabbival együtt. Beszélgettek, kacarásztak, aztán betértek valamelyik cukrászdába kávézni. Vagy a kaszinóba. Ez volt a felekezeti türelem Erdélyben, Vásárhelyen, aminek ma már nyoma sincs.

Cselédnek megmaradtak a 15-16 év körüliek, kisgyermek mellé vigyázni, míg a mama vagy apa haza nem jön, mert általánossá vált, hogy mindkét szülő dolgozzon, ha úgy- ahogy, de élni akarnak. A háziasszonykodást mint mesterséget kezdték úgy emlegetni, hogy„ csak”, lenézés tárgyává vált, a kizsákmányoló osztály csökevényeként kezelte mindenki, még itt-ott emlékeztek, hogy az egyik legnehezebb feladat házat, gyermeket, férjet menedzselni, de felvállalni a városban amúgy csak nagyon kevesen tudták volna. Az úgynevezett ingyenes oktatás, egészségügy és az állam számos más juttatása ingyenes munkához vezetett, senkit sem fizettek meg teljesítménye vagy munkájával járó felelőssége mértékében. Fizetési osztályok voltak, s az egyikből a másikba csak bizonyos idő eltelte után válthattál, vagy ha a türelemből nem futotta, mesterséget kellett cserélni, tanárból mérnökké, hisz a kezdő mérnök fizetése valahol egy iskolaigazgató szintjén mozgott, s ha az utóbbié évekig stagnált, a mérnöké, ha a szamárlétrán (s ennek sokkal több foka volt egy gyárban, mint az iskolában) megindult, rakétaszerűen haladt felfelé.

(Folytatjuk)