Keszthelyi György: Idő és egyebek függvényében
Van-e időd, kedved vagy egyáltalán némi maradék szellemi tartalékod visszavándorolni néhány évtizedet, elgondolkodni azon a nem is mesén, amit most röviden elmondok neked?
Volt az úgy, hogy valamikor, jól körülrajzolt de mégis alig ismert évek kellős közepén, hadd legyenek ezek mondjuk éppen a hetvenesek, megszokássá vált bizonyos körökben az úgynevezett szezonmunka, ami azt jelentette, hogy három hónapnyi vakációd egy harmadát keményen legyúrtad valami kijelölt, éppen neked való helyen, (órjáskertben, gyárban, állami legelőkön), ha volt benned némi belátás, helyzetfelismerés na és persze elegendő vér a pucádban, mert például eszedbe jutott, álmaidat gyötörte a zeneigény, pickupod viszont nem volt még, de nagyon kellett volna, más esetben, ha megvoltak már a dallamaid, a maradék két hónap töredékében elgyalogoltál volna a hegyekbe isteni levegőt szívni, aztán később kalandos történeteidet, kificamított bokádat elröhögni valamelyik osztályteremben?
Mindezen nemes célok érdekében dolgoztál-e tizenhat évesen mondjuk a vágóhidon, hallgattad-e a napra beütemezett hét- nyolcszáz áldozati kampóra akasztott állat végvisítását, beszívtad-e a vér és a kiontott belek átható szagát, láttad-e hogyan működik a tagló a jól képzett mészáros kezében, ahogy a marha lába hirtelen kiugrik masszív teste alól, elfogyasztottad-e áramszünetben uzsonnádat a csempepadlón elterült kényelmes és még meleg vánkoson?
Voltál-e úgy, hogy egy rákövetkező év nyarán súlyos vassíneket cseréltél valami megbetegedett vasútvonalon, rekkenő melegben, kis falvak, települések tövében, emlékszel-e a régi melósra, akinek kiugrott a gerinccsigolyája vagy valami hasonló történt vele, összerogyott, megkért, taposd meg a hátát, homokot lapátoltál-e a töltés tövére alaposan megrakott vagonból és a visszafele induló vonatot lekésve rádesteledett-e valaha a hazatérés órája, megtörtént-e, hogy fizetésedet jobb híján gyalog vitted lakásod kapujáig tíz, tizenkét kilométerről, nem letörten, hanem terveket szövögetve?
Vagy tegyük fel (záróakkordként) készruhagyárban csomagoltál-e kartondobozokba ünnepi öltönyöket éjjel és nappal futószalagmódra a Szovjetúniónak, lett volna merszed csúfságból egy-egy almacsutkát is a doboz mélyére rejteni emlékül őnekik, tetszettek volna neked azok az egyszerű, festetlen körmű, mázolatlan, borotválatlan, szilikontalan fiatal lányok, akikben persze, hogy volt vonzerő, nem is kevés, csak megfelelő tekinteteket igényelt az a világ, megtalálnád-e ma a kellő módozatokat?
Vagy pedig később születvén, alig- vagy semmi katonasággal megeddzett keskeny vagy elhízott válladon, családi jótanácsra, házi költségvetésből rendszeresen látogattad a tengerpartot, nehogy kihangsúlyosodjon vízfejed mérete, nehogy szégyenkezz a szomszédos haverség előtt, az éjszakai klubban, ahol tucatnyi ismerősöd várt rendszeresen, igényeid is gyarapodtak, mert minden első tekintet a zsebre irányul, onnan fejlődhetnek tovább az események, kedvező vagy kevésbé kedvező módón, tudod ezt jól, azt is, hogy ha mindez nem teljesedik, mit ér a jövő, fél- vagy negyedtehetséggel hogyan foglalhatsz el egy íróasztalt, hogyan ítélkezhetsz éppen te, időt és stílust uraló író, költő, mit és miért dobhatsz a szemétkosárba, ha azt sem vésed a fejedbe, mikor hol és miért kell, éri meg kötelező módon, különösebb kockázatok nélkül, sőt, ha lehet, kiváltságosan megszületni.
Volt-e kedved elolvasni ezt a kis nem is mesét, magadra ismerni, szabad világban szabadon osztó, szorzó, emelő, süllyesztő, felelős úriember?
2012. december 16.