(Puzzle-darabok életemből)

A munkahely még egy igen lényeges aspektusáról nem is írtam. Mit lehet hazavinni, s itt az iskola a gyár mellett koldustanyának tűnt, az is volt valójában. Ekkor már köztudottá vált, hogy a legnagyobb tolvaj az állam s tőle valamit visszaszerezni inkább hőstett, mintsem elítélendő, lopásnak lealacsonyított tevékenység. Lopott mindenki, amit és ahogy csak érte, akinek nem volt lehetősége anyagiakat (lásd hivatalnokok) azok az időt lopták, egy-két óra alatt lerázták a napi teendőket, elbarikádozták az íróasztalt hatalmas dossziéhegyekkel, kiosztották a lapokat, s ment a preferánsz, hatvanhat, később a bridzs, attól függően, hányan voltak jelen aznap. Egyesek időnként kivették az évi betegszabadságukat is, néha többször is egy évben, kinek milyen kapcsolatai voltak az egészségünkre ügyelőkkel. Kezdetben haveri alapon, majd tarifája lett az egy vagy több heti szabadságnak. A gyárakban megszigorították az ellenőrzést, a kapusok nagy bosszúságára, mert nekik viszont abból volt a mellékes, hogy félre-félre néztek s hátragörbített tenyérrel fogták ki a jussukat…A szigorítás távolról sem csökkentette a kivitt, elcsórt, ahogy akkor neveztük, a szajré mennyiségét, csak még találékonyabbá tett mindenkit ebben a népi sportágban. De miért is ne tettük volna, hisz az olyan apró események is, amik egy egész életre számomra megalázók voltak, erre ösztönöztek. Egy egész nyáron át azzal hitegettek, hogy pucoljuk csak ki a Maros szigetét a cementlapok fölött, és nekünk bolyaisoknak adják, építhetünk rá csónakházat. Amikor kész volt, szögesdróttal vették körül s átvette a Párt. Más. Egyik kosármeccsen (ekkor már inkább Pampát mentem nézni s nem a játékot) kicsit késve érkeztem, már az ablakot védő hálókon is lógtak a szurkolók. Valahonnan sikerült szereznem egy széket, leültem a cserepad mellé (valóságos páholyba), s alig kezdődött a meccs, odajött egy nagy, durva alak, felrángatott a székről, hogy megjött X elvtárs és szükség van a helyre is, székre is, menjek, ahova a szemem lát. Megpróbáltam érvelni, hogy ezt a széket a lovardán kívülről hoztam, de mikor már pofonra emelte a kezét, jobbnak láttam eloldalogni. A munkás vagy beosztott bejött, reggel két óra alatt elvégezte a napi feladatát, két órát gondolkozott, hogy aznap mit fuseráljon, két óra alatt megcsinálta, és két óra alatt megkapta a módját is, hogy juttassa a gyáron kívülre, s ezzel a nyolc óra lejárt, nyugodt szívvel mehetett haza. Amikor a beszerző osztályon dolgoztam mint irodafőnök, ahogy a matematika szabályai előírják, kiszámoltam öt társammal, hogy mennyi az évi anyagszükséglet. Bevittem a főmérnökhöz, hogy aláírásával aztán felterjeszthessük a központhoz Bukarestbe. Kétszer-háromszor rámkérdezett a főmérnök, biztos, hogy pontos munkát végeztünk, mert itt tévedést utólag korrigálni lehetetlen, ettől függ a jövő év teljesítménye. Miután megnyugtattam, hogy milyen titáni munkával s egymást állandóan ellenőrizve készült, vette a tollát, minden oszlopot beszorzott hárommal, mert Bukarest így is, úgy is leüti a harmadát a másik harmadot meg hazahordják a gyáriak. A közösből, a saját rész időnkénti hazavitele nem volt elítélendő. Ez egyik alapfeltétele volt a túlélésnek, hisz számtalan olyan holmi, amire otthon óhatatlanul szükség lett, a kiskereskedelemben nem volt kapható, s így aki tehette és úgymond tisztán akarta tartani a kezét, hát lopatott magának a gyárból úgy, mintha a maszekoló asztalos, aki eljött hozzá a szabad idejében, a kiskertjében termelné a lakkot, pácot, enyvet stb. Az autókhoz szükséges pótalkatrészt sokkal egyszerűbb volt legyártatni valamelyik üzemben vagy a karbantartókkal, mintsem véget nem érő utánjárással beszerezni. Egyszerűen odaadtad a defektes fémrészt, délben betehetted az újat. Így működött minden állami szinten is, először megpróbálták újra feltalálni a spanyolviaszt, aztán rájöttek, hogy jóval egyszerűbb egyetlen gépet megvenni nyugatról s aztán itthon sorozatban legyártani a szükséges többit. Elég volt egy kilincset máshova tenni vagy másképp görbíteni s az már támadhatatlan hazai termék lesz, nem volt az a nemzetközi fórum, ahol a nyugati őstermelő pert nyerjen. Igaz, a másolatok aztán olyanra sikerültek, mint a bútorgyári oldalvillás deszkaszállító, az eredeti angol a saját három tonnányi önsúlyával játszva vitte a négy-öt tonna súlyú deszkarakást. Az Aradon legyártott hazai találmány hat-hét tonna önsúly mellett alig emelte meg a két tonnát, s cammogott vele az udvaron. Többet volt javításban, mint használatban.

A lopásra számtalan kifejezés honosult meg. Az arabokat valahol azzal jellemezték, több mint száz szavuk van a kardra (ezzel is kiemelve harcias jellemüket). Nem tudom, nyelvtudósok milyen következtetésre jutnak, ha összegyűjtik e legtolvajabb műszó szinonimáit, amiből most csak néhányat: csórás, csenés, elemelés, megzenésítés, szárnya lett, az égi valutával fizetés, szajrézás, summákolás, megfújás, elzabrálás, meglábasítás. Fiammal az első két évben bonyolultak voltak a heti kirándulások, mert a bilin kívül egyebek mellett a fürdetőkádat, az ételmelegítő kis kályhát is magunkkal kellett cipelnünk, valóságos költözés volt, a szállodák egyáltalán nem voltak berendezve kisgyerekes családokra. Andris akkoriban kétéves volt. A buszok is teljesen alkalmatlanok voltak, hogy ennyi csomaggal felvegyenek (állandóan annyira tömve járkáltak, hogy örvendhettél, ha lábujjra kapaszkodva egymásba begyömöszöltek), a kicsivasút meg túl lassú és kényelmetlen volt, a vezérigazgató megengedte, hogy a vállalati Mercedesszel s persze sofőrrel menjünk Szovátára. A bökkenő az volt, hogy a kocsit megkaptam, de a havi benzinkvóta már kimerült, nekem kellett beszerezni. Sokat nem kellett gondolkodnom, akkoriban csak úgy jöttek a marhaságok, írtam egy bont, 25 liter benzin, memóriamosásra (éppen én voltam számítógépes osztály főnöke), a gazdasági igazgató minden kérdés nélkül aláírta (csak nem árulja el, hogy analfabéta), a raktár, ha az igazgató aláírta, azonnal kiadta, s nyomás Szovátára. Minden valamirevaló üzemnek, gyárnak megvolt a „figyelmességeket, ajándékokat” adminisztráló és legyártó embere vagy emberei. Mi itt nyugaton, reklám-tárgyként kezeljük az ilyesmit, rendszerint a Kínában potom pénzen előállított és szállított holmit kiállításokon mint emlékeztetőt osztogatjuk. Értéktelen, egyszer használatos bóvli, de a cég neve annál rikítóbban jelenik meg rajta! Otthon mint különlegességet széfben őrizték, s csak nagyon befolyásos ellenőröknek, vagy a központi kiküldötteknek adták át. Egy-egy intarziás tálca, kupa, faragott doboz, szelence a balul sikerült látogatást ragyogó „procseszverbállal” zárta. Bukarestben a faragott barát szobra (ez kb.30 cm magas, csórényakú csuhás barát, olyan ügyesen volt kifaragva, hogy ha megnyomtad a fejét, a csuhája alól előugrott egy 15 centis pénisz) a milliós beruházásokhoz szükséges aláírásokat pillanatok alatt megszerezte, kisebb céloknak megfelelt ugyanez a barát, de a nyak nem emelőt hozott működésbe, hanem mint dugó a csuha alatti teli szilvapálinkás üveget zárta. A mi kis csórásaink eltörpültek az elvtársak által végrehajtott zabrálás mellett. Hány villát kellett napok alatt bebútorozni, elhagyott úri kastélyt újraparkettázni, de intarziával, mert esetleg jön az Elvtárs a nejével s ott lesz tíz percig. A megyei nagykutyák irodái mint kiállítótermek szerepeltek a leltárunkon, s a legszebb faragott bútor tette kényelmessé és esztétikussá a semmittevést. Nem is tudom, miét írom le mindezt, unalmas emlékezni is rá, talán valami önigazolása saját kis disznóságainknak, lehet, de nem hiszem, hogy valakit is kínozzon az önvád a velejében korrupt társadalomban a túlélésért folytatott csatákban elkövetett, s már rég divatjamúlt erkölcsi normák elleni vétségekért. Hosszú lenne itt felsorolni a módszereket, hogyan kellett és lehetett túljárni az ellenőrök eszén, zárom is Miki bátyám sztorijával, aki mint a bőrgyár jogtanácsosa, állandóan érintve volt a közvagyont széthordó akcióktól. Egyik szigorúbb intézkedés követte a másikat, képtelenség volt utolérni az erre szakosított találékonyságot, de egy fázisában a harcnak az igazgató boldogan jelentette, úgy néz ki, az új ellenőrzőrendszerrel gátat tudtak vetni az állandó „feketeexportnak.“ Miki kételkedve mondta, az lehetetlen, igazgató elvtárs, fogadjunk, álljon ide ki a teraszra, nézze a kaput, én egy-két percen belül húsz pár kesztyűvel kisétálok. Két kezében a kesztyűkkel ment Miki a kapusok felé. Már messziről elkezdte, jól vizsgálják át a zsebeimet, látják, az igazgató maga nézi, hogy jól dolgoznak-e, a hátsó zsebeimet is, csak nyugodtan, tapogassanak végig. A maga előtt tartott kesztyűkre rá sem néztek az ellenőrök, vagy ha nézték, az biztos rendben van, hisz nincs eldugva… Kissé csodálkoztak, hogy alig fordult ki kapun, már jön is vissza, de hát az irodásoknál semmit se lehetett tudni… Pista kell hogy emlékezzen, ő is szemtanúja volt, valami tanácsadónak a központból nagyon megtetszett az irodám ablaka alatt kihúzott kábeldrót, már hetek óta keresett, de sehol sem talált a boltokban ilyent, s megkérdezte, elviheti? Tőlem…. volt a válasz. Kihajolt, egyet rántott fentről le, majd alulról felfelé, s behúzta, feltekerte a közel 50 méteres kábelt, s el vele. Hetekig nem volt házirádió s hírközlés a gyárban, s akkor mi van?

(Folytatjuk)