Kedves Jézuska, ne haragudj, hogy ilyen régóta nem írtam – az utolsó levelem harmincöt évvel ezelőtt kelt. Az akkor kért repülőmodelleket megkaptam, köszönöm is szépen, azóta sem szabadulok tőlük – mindent imádok, ami repül. Vadászgépet, helikoptert, angyalt… csak repüljön. Azóta sok minden történt, nem értem rá írni, őszintén szólva ünnepelni sem nagyon.

Először is, nőni kezdtem, és egy időben minden figyelmemet lefoglalták a kétlábú angyalkák a szárnyasok helyett – igaz, most sem nagyon van ez másképp. Aztán nagyjából sikerült felnőnöm, vagy inkább megállnom a fejlődésben, és mindenféle politikus ördögfattyakkal játszottunk, tulajdonképpen nem is tudom, melyikük volt a rosszabb, komiszabb, én ugyan ablakot nem törtem velük, de mindegyik különféle csibészségekre akart rávenni, még szerencse, hogy nem ugrottam be nekik. Közben megnősültem, elváltam, dolgoztam, gyerekem sajnos nem született, de ennek később, mikor nagyon elszegényedtem, már örültem, mert én is alig éltem túl, egy gyermek nagyon megszenvedte volna… és azt nem szabad hagyni. Aztán, olyan tizenöt éve mindenféléket hallok rólad, különböző emberektől, akik hol azt állítják, hogy itt laksz, hol azt, hogy amott, néha egyenesen azt, hogy te velem már szóba sem állsz, mert haragszol a családomra, sőt, rám is. Speciel erről tudom, hogy nem igaz – ismerlek, aki azokat a repülőket küldte, az nem lehet sem gonosz, sem szigorú, sem bosszúálló. Szóval ezek a krampuszok hazudoznak rólad – de hiszen épp az mutatja, mennyire megbocsátó vagy, hogy meg sem bünteted őket. Ennyit a csúnya pletykákról.

Na most, kedves Jézuska, én tudom, hogy sem te, sem Édesapád nem értek rá állandóan a hátatok mögé nézegetni, pedig sajnos kéne. Itt mifelénk cudar világ jár, az emberek marják egymást, a papi fejedelmek és a tanácsbéliek még inkább, a szegény népre oda sem bagóznak. El sem kezdem sorolni, mennyi bajunk volt az idén, ha belekezdenék, sosem lenne vége, úgyis mindent láttok, nézz bele az éves MTI-hírösszesítőbe. Megborzadsz, garantálom. Nem is tudom hamarjában, mit kérjek, annyi minden kéne.

Először is: adj enni. De mindenkinek és mindennap. Ha kenyeret, halat, bort – abban van gyakorlatod – az is elég, de mindenki kapjon, szegény és szegényebb (gazdag már alig akad mifelénk), nemzetiségre, felekezetre, nemre való tekintet nélkül. Lakjunk jól mindennap, ne dúskáljunk, de jusson mindenkinek. Étel is, fedél is. Megszakad az ember szíve, ha a hóban fekvő hajléktalanokat látja, és bizony ők sem maguktól szegények, nem úri passzióból nyomorognak. Adjál enyhe telet legalább, a havazás a lázadó diákoknak is árt, nem csak a szegényeknek, nyomorultaknak.

Aztán még lenne három elvontabb dolog. Nem kerül pénzbe… add nekünk vissza az alkotmányunkat, a köztársaságunkat meg a demokráciánkat. Egyiket sem a legnagyobb művészek ütötték össze annak idején, de a miénk volt mind. Most látjuk, mekkora szükség volt rájuk, amikor nincsenek. Hiányoznak. De nagyon.

Meg még kérnék tisztességes munkát is mindenkinek, nekem most van, de tizenkét évig nem volt. Beleőszültem, legalábbis a szakállam, negyvenöt éves koromra. Nem jó dolog az a munkanélküliség. Nem csak a szegénység rossz benne, hanem megalázó is.

Lássuk csak: munkát kértem, kenyeret kértem, szabadságot kértem, egyenlőséget, testvériséget kértem, fedelet is kértem… mi maradt még? Igen, megvan.

Tudod, ha beleférne még pár repülőmodell nekem… meg egy izmosabb videokártya.

És ha tudnál szólni azoknak az angyalkáknak, hogy szeressenek még jobban… mert én nagyon szeretem őket.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás

(Forrás: gépnarancs.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ