„Ki rendelkezik a legértelmesebb szülőkkel?” – kérdezi a Professzor a többi berlini fiútól Erich Kästner Emil és a detektívek című remekében, melyet, mint Ottlik Iskoláját, Camus Pestisét és Baricco Selyemét, évente újraolvasok. Azon tűnődöm, mennyire kegyetlenül humánus kérdés ez, micsoda bizalmatlanság és bizalom megnyilvánulása egyszerre. Hiszen egyfelől azt feltételezi, hogy nem minden szülő (= felnőtt) értelmes, másfelől azt, hogy minden gyermek értelmes, hiszen meg tudja ítélni, hány pénzt ér az anyja meg az apja.

Mindkét dolog köztudott: valahányszor valamilyen iskolai történetben részt vettem vagy ahányat csak hallok, mindig ez derül ki, s azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, a szülőkkel minden tanítónőnek és osztályfőnöknek több baja van, mint a gyerekekkel. A gyerekek tudják ezt: egyetlen kérdés sem hangzik el, Kis Kedd bekiabálja: „Én!” De hát ő olyan lelkes, mint a többiek mind, nem lehet komolyan venni a válaszát.

A szülők tehát vagy értelmesek, vagy nem, a gyermekek azonban feltétlenül. Igazán szép gondolat ez, egy telivér gyerekíró pontos meglátása.

(Forrás: A jódeménység foka)

1. Keszthelyi György:
   2012. december 29. 16:02

   Erről a remek gondolatsorról röviden tárgyaltunk, más „vidéken”. Sok asszociációt ébreszt az olvasóban, hadd idézzem az említett rövid hozzászólásokat. Örülnék, ha folytatnák mások is.

   K.Gy: Vajon hogy lehet az, hogy mondjuk egy kutya, élete végéig ugyanaz marad? Miért nem maradhat meg az ember csillogó, gyermeki lelke?

   Másik olvasó: Pont erről van szó. Felnő és eltanulja a felnőttek hazug világát.

   K.Gy: Talán nem is eltanulja… beleépül… belerögződik, mint a vírus.

2. Cseke Gábor:
   2012. december 29. 16:41

   Egy másik asszociáció: jelesül, hogy az ember, felnőtté válva nem csupán „elromlik”, hanem szüntelen változik, alakul, más-más orcáját mutatja. (Már ha igazat adunk Tolsztojnak: „Az ember – folyamat, benne van minden lehetőség: buta volt – okos lett, kegyetlen volt – jó lett és megfordítva. Ebben rejlik az ember nagysága. Ezért nem szabad elítélni az embert. Hogy is lehetne? Mire elítéled, ő már másmilyen. Azt se lehet mondani, hogy nem szeretem. Mire kimondod, ő már másmilyen…. „Milyen jó lenne olyan szépirodalmi művet írni, amelyben világosan ki lehet fejezni azt, hogy ugyanaz az ember hol gazfickó, hol angyal, hol bölcs, vagy félkegyelmű, vasgyúró vagy puhány.” – Napló, 1898.)

3. Keszthelyi György:
   2012. december 29. 17:02

   Egyedekre vonatkoztatva tökéletesen igaz megállapítás. En gros viszont, az emberiség mindent átfogó tevékenysége, önmaga egyre romló mentalitásának, célpontjainak, érdeklődési középpontjainak köszönhetően szinte egyenlő már egy lefele mutató hüvelykujjal. Ítélkezni nincs jogunk, nyilván nincs, hiszen egy hajóban, csónakban evezünk. Lehetetlen viszont elsiklani a szemet sértő, szúró lényeg fölött. Másik érdekes dolog, ami már-már szabály lett, hogy a JÓ ember nemigen rúghat labdába manapság, sőt, jobb, ha meg sem próbálja, mert az említett szabály szerint őt mellőzni kell, mint ötlettelent, akivel nem kompromittálhatja magát a „céltudatos”, sikeres felső réteg, akit persze semmiképpen nem a jósága emel képtelen magasságokba.
   (nem említem itt a kivételes körülmények között, néha valami isteni sugallat hatására megtért, (jó útra tért) egyéneket, Ez más mese, maga Tolsztoj is tárolt ebből valamit odabent.

4. Demény Péter:
   2012. december 30. 12:12

   Gyilkos nincs, csak Raszkolnyikov, mondja valahol Borges. Szép gondolat, de teljesen amorális. Szép az a világ, amely e borgesi mondatból ránk villan, mégsem élnék benne, holott sokszor idézem.
   Hát ilyenek az óévi ellentmondások. :)

5. Cseke Gábor:
   2012. december 30. 12:22

   Amelyek – folytatom – átcsempészik magukat az új évbe is, hiszen Dsida amúgy szívszorító, szenvedélyes vallomása – mely szintén kegyetlenül amorális – ma egyre többeket hódít:

   „Sok tévelygés és sok kanyar
   után jutottam el ide:
   ha bűnös is, magyar
   s ha tolvaj is, magyar
   s ha gyilkos is, magyar…”

   Én azt hiszem, még sem vagyunk olyan kevesen, hogy suba alá rejtsük egyenkénti és sajnálatosan összeadódó vétkeinket…

6. András Gyárfás:
   2012. december 31. 07:27

   Mint ahogy a világmindenség is egyszerre véges és végtelen(Newton)az ember is egyszerre jó és gonosz, ettől ember!

7. Demény Péter:
   2013. január 2. 06:34

   Igazad van, András, ettől, csak közben attól is, hogy kíváncsi, és modellekre vágyik (fotómodellekre is, de most nem rájuk gondoltam. :) Ha modellekre vágyik, akkor őket hajlamos tökéletesnek tartani, amit képviseltek, azt meg követendőnek. Ha viszont vannak követendő példák, akkor nyilván olyanok is vannak, melyeket viszont nem szabad követnünk. És így ismét az ítélkezés kellős közepében vagyunk…