Somorčík Sz. Rozália: Spenót, a tojás és a tavasz
− Ha lefeküdnél velem, az nem lenne olyan nagy bűn, hisz én a férjed testvére vagyok. A családban maradna a dolog − mondta ő, a szikár, egyenes hátú férfi. Ott ült a konyha hátsó egyharmadában a fal mellé állított hokedlin, és hamis magabiztossággal az asztal mellett ülő asszony felé sandított.
Fejét a falnak támasztotta, kezét ökölben keresztbe vetett lábaihoz nyomva.
Úgy mondta ki ezt, hogy szinte megkönnyebbült utána. Ezen törte a fejét napok óta, miközben többször cikázott le, s fel az udvaron, mutogatva félmeztelen felsőtestét, mint egy jól eladható portékát.
Az asszony érezte a gyomra felfordult, a torka felé iramodott. Nyelt egyet, visszanyomta, nem szólt semmit, csak nézte a valamikor biztos szexis férfit.
Az arcán láthatóak voltak az alkoholizmus könyörtelenségei, a bőre vörösesbarna, még ott a félhomályban is. Nyakán erek duzzadtak, haja, kezei ápolatlanok voltak, koszosak, rég nem láttak szappant. A teste nem volt rossz, de az arca és a szeme csak bamba másolatai a régieknek. Ha nem is volt részeg, a sok cigaretta, meg a sok féldeci, amire meghívták, ha valakinek segített, na meg a sok otellóbor, amit az öregasszonyoktól vásárolt, körüllengték fanyar illattal, ami a bőréből érződött, és betöltötte a helyiséget.
Az asszony elmosolyodott. A férfi ezt igennek vélte, de nem mozdult, csak a kezével vezényelt megismételve a mondatot, ami miatt jött. Szinte sejtette, az asszony kemény dió és nehéz lesz két vállra fektetni.
− És ezt hogy gondolod? − kérdezte az asszony most már derűsebben.
− Ne félj, nem mondom el senkinek, isten bizony, rám számíthatsz! Isten engem úgy segéljen! − és jobb kezét a szívére helyezte és bal keze mutató- és hüvelykujját megcsókolta és a magasba emelte.
− Ha! − jött a válasz. Az asszony nem mozdult, csak ült az asztal mellett, tenyerével az abroszt simogatta, és mosolygott.
Olyanokra gondolt, hogy mi lenne, ha a vasalót, ami még meleg, a férfi homlokára helyezné, vagy ha leöntené egy kis vízzel a kiskádból, amiben a ruhákat öblítette. Amint ezeket elképzelte, nevetésbe tört ki.
A férfi is elvigyorodott, az idő húzódott, már tudta esélyei gyöngülnek. Mert milyen könnyű lett volna az ominózus mondat után rögtön az asszonyhoz lépni, derekát elkapni, ide-oda forgatva jól lesmárolni. Így a dolog sikerülhetett volna − de aztán hogy ezt így elképzelte, érezte, ez nem is lenne jó, mivel már régóta nem volt nővel. Tíz éve. Tudta, mert olyan alkoholista volt, aki tudta, hogy az, ez a szex dolog nem is menne, ki tudja, talán a szerszám már nem is működik.
− Eszel egy kis spenótot tojással? − kérdezte az asszony, látta, a férfi már bizonytalan, és nem akarta megbántani. Sajnálta őt. Jószívű szerencsétlennek tartotta. Kár, hogy ivott.
− Nem kérek − mintha pofon csapták volna−, nem vagyok éhes.
A sok ivás a gyomrát tönkretette, így keveset evett. Most nem is bírt volna. Már örült, hogy az asszony így kézben tartotta a dolgot és nem feküdt le vele.
− Ne haragudj rám − mondta−, tudod, sajnállak, hogy hónapok óta így egyedül élsz. Te még fiatal vagy, nem ilyen öreg róka, mint én. Te még kívánod a szexet. Én a rendelkezésedre állok. Isten bizony, ha úgy gondolod, bármikor. Senki meg se tudja Csöpikém, esküszöm! − és újra felesküdött a két kezét használva.
− Kedves tőled.
A férfi a székről felállt. Mivel érezte, hogy vesztes, de meg volt győződve, hogy szándékai nemesek voltak, a hátát kihúzta, hasát behúzva, kezét ökölbe szorítva, lassú léptekkel kivonult a konyhából.
Az asszony a tekintetével követte.
Felugrott a székről. Érezte, ez a kis szex jót tett neki. Igaz, hogy hónapok óta nem szeretkezett, de erre nem is gondolt.
A nagy fehér vájdling két fülét megragadta és a mosott holmival az udvarra ment. A félhomályból a ragyogó napsütésbe. Teregetett. Lepedők, pelenkák, fehér trikók, bugyik, zoknik röpködtek a tavaszi szélben, és illatos nedvességükkel itt-ott arcul csapták. A délutáni nap testének árnyékát a ház falára vetette. A férfiak az udvar távolából, ahol dolgoztak, őt nézték, amint hajlong, rázza a ruhákat. Arca kipirult, teste megfeszült, új energiák tolultak belé.
Beszaladt a nyitott ajtón, és egy pohár vizet ivott, majd újra kiperdült, tovább teregetett.
Dúdolni kezdett. Próbált valami dalt keresni az emlékezetében, de nem sikerült, így saját dallamát dudorászta szavak nélkül.
− Remélem, ezt estére elfelejtem, vagy reggelre kialszom magamból! − mondta félhangosan, hogy magát rendre utasítsa.
(Forrás: Tárcán kínálom)
Pusztai Péter rajza
2012. december 29. 21:18
Ebből a fabulából azt a tanulságot vonom le, hogy ha a farkas tényleg szereti a pipihúst, elkapja azt a csemegét, szétharapdálja a zúzáját és felfalja szőröstől (pihéstől), bőröstől, nem bámulja elmerengve, fejét törve, mint borjú az újkaput.
Ebben a változatban még a szegény csirkét is pityergésre kényszeríti.
2012. december 29. 23:02
Köszönöm Cseke Gábornak,
hogy ezt a novellát választotta elsőnek a Tárcán kívánom- ról.
Ebben a történetben kezdődik életem egyik legnehezebb korszaka, ami 11 évig tartott.
2012. december 30. 05:43
Ezt a blogot nem ismerem, ha valami sikerül vagy sikeres, arra a kutatási területre érdemes koncentrálni, nem egyéb mittudoménmijutottéppeneszembenek-re. Gratula.
2012. december 30. 09:07
Akkor ideje megismerned ezt a blogot, kíváló kortárs írók publikálnak ott.
2012. december 30. 11:34
Én a Lenolajjal kerültem egyszer kapcsolatba Gergely Tamás révén („Barátaink” címszó alatt látható itt ), de egy Csendszirom nevezetű versgyűjtemény is hozta egy versemet, véletlenül bukkantam rá, nem is ismerem máig sem őket. De maga az ötlet jó és nívós. Azt viszont máig sem tudom, honnan halászták ki csak úgy az írásomat.