(Puzzle-darabok életemből)

Na és miket csinált a város többsége, a nem römizők, nem csórók, nem sportolók, hát persze, ők dolgoztak. Én a munkával úgy vagyok, hogy az a kevés, aki a hivatásának élt, missziót töltött be, akinek sikerült a hobbit mesterséggé tennie, az szerintem szerencsés, a többi, a tömeg a megélhetésért robotolt egy életen át… Így inkább a halászatról írok, ami az akkori Vásárhelyen népsport volt, nem ritkán élelempótló tevékenység. A Maros-part a gáttól, le egészen a szargyárig (elnézést, de ez volt a köz által ismert és használt név) tele volt a partról pecázó vagy derékig a vízben álló, 4-5 méteres botokkal paducozó profikkal és kezdőkkel. Közöttük ide-oda járkáltak a blinkeresek, messze behajítva a horgot s tekerve a teleszkópos rúdon az orsót, ők csak ragadozóra vagy mindig előre meghatározott fajra vadásztak. Igaz is, ebben már több volt a vadászat. Honnan, kitől tudom ezt, amikor életemben a halastón kívül, ahol beetetve vagy kiéheztetve várta a pisztráng, hogy horogra és grillre kerüljön, halat nem fogtam? Hát Mikitől, aki a mai napig számomra A HALÁSZ. Engem is elkapott a láz, mint minden vásárhelyi srácot. S magam vágta mogyorófa boton lógott a cérnára hurkolt, meggörbített gombostű, nehezéknek egy kis csavar meg az elmaradhatatlan parafadugó (ez utóbbiakat vissza kellett szolgáltassam nagytatának, az ő készletéből voltak kikölcsönözve), így mentem le a Hétfákon túlra a másik oldalra, hogy az ellenőrök még véletlenül se zavarjanak, s ott a mezőn pillanatok alatt sáska, egy vastagabb bottal turkálva pedig giliszta is került. Lehasaltam a marton, gyönyörűen lehetett látni a hasukat villogtató halakat. Ott lógattam a cérnát, figyeltem a dugót, s nem fogtam semmit, még egy vacak pirkát sem, ami aztán mire hazaérek, balinná növi ki magát. A halak nem haraptak. Sejtettem, hogy valamit nem tudok, egyszerű lett volna Mikitől órákat venni, aki ekkor már Csíki Boldizsártól megkapta a vírust. A szomszéd W. Hugó bácsi már többször hívott, hogy menjek vele, a következő alkalommal el is mentem, hogy most vagy soha eltanulom, ha kell, gátlástalanul ellopom a nagy titkot. Felmentünk messze a gát fölé. Hugó bácsi elővette az orvosi táskát, benne számtalan horog és blinker, lement a vízhez, két ujja közé vett egy cseppet, morzsolgatta, majd megnyalta, kinézte a szélállást, a víz színét és a sodrást, biztos még elmondott magában néhány varázsigét is. Aztán a kezembe adta a blinkert, hogy menjek jó száz métert a parton visszafelé, ott ereszkedjem be a vízbe, bukdácsoljak lehetőleg csendben a Maros közepéig, eresszem el a horgot, s nyomás vissza, mert vihetem megint, s ezt kábé hetvenszer egymásután. Hamarabb mentem haza mint ő, azzal a meggyőződéssel, hogy a halászatot nem nekem találták ki. Az ember gyarló, s amikor negyvenöt évvel később Szentgotthárd-Máriaújfalun, nem messze a Hársfa-tótól egy százéves vályogházat s a hozzá tartozó hatalmas kertet spórolt pénzünkből Pampával megvehettük, kialakult az erdélyi barátokkal, rokonokkal a találkahely (pont félúton van Luzern és Sepsiszentgyörgy között), Mikinek könnyen sikerült engem meggyőznie, főleg hogy nap mint nap hatalmas csukákkal jött haza a tóról, hogy itt az ideális hely és alkalom halászni tanulni. Nem is kételkedtem sokat, most már profi felszereléssel, hajnalban, 10-12 fokos lehetett a víz, talán még hidegebb, kikerestük a helyet ahol Miki már a tegnaptól biztosra vette, hogy csuka van. Először ő mutatta meg, hogy kell dobni s tekerni, pechünkre a horog beakadt egy nádgyökérbe, a legdrágább horga, amiből csak egy van a világon s ez életének öröme, egyetlen értelme, úgyhogy bemásztam-beúsztam a zsombékig, ott meg a víz alá, kiszabadítottam a horgot, vacogva vissza hozzá, s ezt még négyszer… Azóta halat csak prézliben, esetleg csalánba csomagolva, kibelezve, vagy olasz vendéglőkben eszem. Különösnek tűnik most, ötven év távlatából, hogy a gát fölött, közvetlen a Cementlapnál nem halásztak, valahol a Hétfák körül aztán újra igen, na meg a holtágban. Az igazán nagy halakat, s itt a harcsák vezették a súlystatisztikát, a gát alatt, s ott is csak ha a folyó sodrásirányába állunk, a jobb oldali zsilip alóli gübbenőből emelték ki a többnyire merítőhálóval dolgozó profi halászok. Hatalmas, öt-hat méteres rúdon körülbelül kétszer-három méteres, keresztbe tett botokon kifeszített hálót nyomtak a víz alá, sokszor ketten-hárman emelték ki, olyan nehéz volt. Visszadobták az apraját, azután szétválogatták, harcsa, csuka, balin, ponty, önhal, paduc, márna, de még a pirka is, ha nagyobb volt mint tizenhat centi, zúdultak a halászok mögött levő, vízzel teli kádakba, hogy míg délfelé szekereken kiviszik a vendéglőkbe, friss és élő maradjon. A gát fölött számunkra a látványosság az iszapot/homokot/aprókavicsot kotró gép volt. Március végétől, ahogy a hatalmas jégtáblák lezúdultak (sokszor robbantott a katonaság, olyan mérhetetlen erővel nyomták a gátat, félős volt, hogy ledöntik, a jégtorlasz felgyűjtötte a vizet is, ezzel soron kívüli áradást okozott Régenig), október elejéig megállás nélkül járt a Hétfákig és vissza. Valamelyik erre szakosodott kommunista elvtárs mint fölöslegest leállította, aminek következtében először feltelt a Víkendtelep felé vezető nyak a híd alatt többméteres iszappal, majdnem elválasztva a Marostól a félszigetet, s utána lezúdult évi rendszerességgel a vízözön a gát alatti jobb és bal oldalon. A védekezés, a partok megemelése és betonnal borítása, bár szemre látványosak voltak, csak a még nagyobb vízmennyiséget ontották most már a várost követő ártatlan falvakra, el egészen Magyarországig. Nem volt folyami hírközlés, ám ha lett is volna, Vásárhelyt nem érdekelte, hogy mi van a Marossal Nyárádtőn ugyanúgy az országot sem, hogy mi van a szomszédban, mindenki oldja meg a saját problémáját, egymás belügyeibe szent, hogy nem avatkozunk… Amikor pedig levonult a tavaszi nagyvíz a Poklos- és Nyúl-patakokon is, mint a Nílus trágyázták meg a bolgárkerteket, megkezdődött a csónak- és fürdőidény.

Akkoriban a Víkendtelepre egy rozoga fahíd vezetett, két ember csak bajosan fért el egymás mellett rajta. A telep oldalán kassza volt, ami hétvégeken teljes gőzzel, de a többi napokon nagyon rapszodikusan működött. Közvetlen a híd mellett balra épült a nagy palló, és a parton a nagy csónakház. Ide már csak benézni is élmény volt, 3-4 emelet magasságában a kajakok, kenuk 1,2,4 és 8 személyesek, majd a legalsó szinten a 2-4 és 8 személyes gurulóüléses párevezősök (bicskának is neveztük az alakjuk miatt, úgy vágták a vizet) s itt-ott szétszórva a magáncsónakok, többségük apró hétvégi házak oldalánál, háta mögött vagy bennük telelt át. Nagy élvezet volt az indulás és érkezés az edzések előtt s után, ahogy a fejük fölött tartva vitték, majd fordították a pallón a vízre, óvatosan, nehogy a lakk megsérüljön s a kiemelés ugyanilyen műgonddal történt. Bakon mosták alaposan le a csónakot, mielőtt a házba, illetve a helyére kerül, szigorú csónakmesteri felügyelet alatt. A híd jobb oldalán vízbe hajló koronájú füzek szegélyezték a sétányt, ami a magánházak előtt vitt el. Jó nevű orvosok bérelték vagy tulajdonolták e 4×5 méteres luxus és 2×3 méteres standard kivitelezésű házacskákat, ha ide mint meghívott jöhettél, akkor elmaradt a belépőjegy, csak a nevet kellett bemondani, hogy ki vár rád, s később, ha kellett, de ez ritkán volt, mert ekkor még mindenkit ismert mindenki, visszaigazolt a vendéglátó gazda. A bal oldali út a nagy csónakház után a vállalati víkendházakhoz vitt. A banknak is itt volt egy egészen apró, inkább csak vetkőzésre/öltözésre való házikója, a csónakok is a nagy házban voltak télen, de ahogy megkezdődött a szezon, nonstop közlekedtek a Maroson. Géza bácsi jóvoltából itt tanultunk meg mi is evezni, először mint kormányost ültettek Bibi nénivel maguk mögé, majd egy-egy kisebb kört csinálhattunk a ház előtt s később, ha nem volt erre jelentkező banki alkalmazott, egy-két órára kimehettünk a holtágba. A Cementlapok fölött balra, a sodrással szembenézve nyílt a Holtág egyik legizgalmasabb és legromantikusabb része a Marosnak. Az elején még széles sáv, de már csendes víz, majd a sodrás teljesen megszűnt, s mint egy tavon, siklott a csónak. Jobbra tavirózsákkal sűrűn benőtt, inkább már lápos jellegű öböl, s ha tovább eveztünk az egyre szűkülő csatornán, jött a fagát, az utolsó pont, ahol még fürödni mertünk, de itt is a vízbe ugrás tiltva volt, mert senki sem tudta, hogy a valamikori fagátnak hol vannak a víz alatt dárdaként meredező cölöp- maradványai. A fagát fölött még több száz méteren lehetett csónakkal felfedező utakat tenni, már nem evezve, hanem a nádat csomóra fogva (ügyelve a levelekre, mert mint a borotva vágtak a tenyérbe) húztuk magunkat és a csónakot, míg a fenék alatt éreztük- hallottuk az iszap súrlását. Óriási izgalom lett úrrá rajtunk minden alkalommal, vajon hogy megyünk vissza, s idejében, mert szigorúam mérték az időt, hisz a következő pár várt, többnyire rosszallóan, amikor látták a csomó fölöslegesen kitépett tavirózsát a csónakban. Ez valahogy kötelező volt a holtágban, mindenki csinálta, ettől nem fogyott a rózsamező gyönyörű sárga virágszőnyege de hogy mekkora marhaság kitépni, azt minden alkalommal megállapítottuk, mégis csináltuk. Hazavinni képtelenség volt a bűze miatt, a csónakot is megtöltötte a mocsárszag, s többnyire az egész köteg a szemétdombon kötött ki ahogy elhagytuk a telepet, de a többméteres gyökereket kicibálni a vízből izgalmas játéknak tűnt, ez is emlékeztetőnek maradt a jól sikerült napból. Az is hozzátartozott a csónakkiránduláshoz, hogy valahányszor csak áteveztünk a híd alatt, egy rövid percre behúztuk az evezőket és borzalmas ordítozásba fogtunk, élvezve a boltívről sokszorozódva leváló visszhangot, a felnőttek is így csinálták, egyedül a sportolók húztak át némán. A bank csónakházának pallójához köt az egyik legszörnyűbb élményem is. Irigykedve néztem mindig a csónakázásból visszatérő nagyokat, ahogy a fáradtságot és izzadtságot lemosni, a csónak lemosása után gyönyörű fejesekkel ugrottak a vízbe. Amikor senki sem volt a közelben, bedobtam magam a pallóról, s abban a pillanatban megrohant a pánik, most merre van a fel? Összevissza, rugdalóztam, becsúsztam a palló alá, s nagy szerencsémre, az építmény itt olyan tíz centi magasan állt a víz fölött, s a felfelé hordó hatás velem sem tett kivételt, félrehajtott fejjel kapkodhattam a levegő után. Szörnyen megijedve, a fejesugrás megtanulását elnapolva kapaszkodtam vissza a partra.

(Folytatjuk)