(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

XIII.
A hadi út

A városba dél felől vezető utat nagyon tönkretette a december. Itt, a mediterránum északi csücskében olyan volt a tél első hónapja, mintha csak az ősz folytatása lenne, a rövid nappalokon esett vagy nyúlós köd szitált, éjszakánként fagyott, a talaj átázott, süppedő, ragacsos sárban vonszolta magát ember és állat. A hadi út utolsó szakasza a város alatt, ahol a mocsáron át vezető töltés húzódott a falakig, szinte járhatatlan ragacsos agyaggá változott. Az úrdolgában robotoló jobbágyok folyamatosan hordták bele a rőzsét, követ, földet, töltötték, taposták, ideig-óráig járni lehetett rajta, aztán ez is átázott, életveszélyes mély sárrá változott. Mintha egy feneketlen gödörbe hordták volna a sok töltést, a helyzet nem változott.

A siklósi gyerekek kijártak a városkapuhoz bámészkodni, itt érdekesebb jelenetek zajlottak, mint bármelyik cirkuszban. Legfőképpen a súlyos, vasalt hadi szekerek kerültek bajba. A pompás lovaikban bízó és a terepet nem igazán ismerő kocsisok nekivágtak ennek az utolsó szakasznak, ostorral, kurjantással biztatva neki az állatokat a nyíllövésnyi távolságnak, míg egyszercsak elfogyott a lendület, a nehéz szekér tengelyig süllyedt, megbillent. A lovak idegesen feszültek a hámnak, de mozdítani sem bírták a fogatot. Ekkor következett a kocsisok magánszáma: egyik szép szóval, a nyakuk veregetésével próbálta kivételes erőfeszítésre bíztatni állatait, a másik szidta, ütötte, verte az erőlködő párákat, szinte mindig eredménytelenül. A forgalom megakadt, a könnyebb kocsik összetorlódtak a bajba jutott mögött, s szép lassan azok is süllyedni kezdtek. Végül ökröket kellett hozni a városból, s azok tempós egykedvűséggel kihúzták sorban az elakadt, sártól csöpögő szekereket. Jobb napokon a gyermekeknek többször is volt alkalmuk végignézni ezt a meg nem unható, egyforma, mégis minden alkalommal új alakításokat nyújtó előadást.

Egy korán besötétedett decemberi estén díszes utazókocsi tartott a város felé, benne a budai pasa udvari történetírója, a szavak avatott művésze, a költészet csillogó virágainak varázslatos kertésze. Elgyötörte, összetörte a hosszú utazás, de bizakodással töltötte el, hogy perceken belül Siklósra érnek, a vendégfogadóban őt várja a legjobb szoba, faszénparázson sült illatos báránycombot fog vacsorázni, s be fogja fejezni azt a versét a fűtött szobában, amely már régóta formálódik lelkében, csak az utazás annyira kimeríti testét, hogy általában nem tud gondolni a lélek fényűzéseivel. A díszes utazókocsi alig kőhajításnyira volt a várostól, amikor a kerék egy alattomosan a sár alá bújt kőben megakadt, a kocsi billent egyet, és az oldalára dőlt. A dörrenő zajtól a lovak megriadtak, és húzták még egy darabon az oldalán csúszó kocsit. A kocsis előbb kimentette kövér, összetört gazdáját a ketreccé vált batárból, majd kifogta a lovakat, egyikre fölpattant, és ellovagolt segítségért. Az udvari költő térdig állt a híg, fagyos sárban, körben a vaksötét éjszaka, hullott rá nehéz cseppekben a hideg eső. Nem tudott tájékozódni a sötétben, ha elindul valamerre, biztosan belevész a mocsárba. Életrajzírója és a későbbi monográfiák szerint körülbelül ebben az időben, költői pályafutásának zenitjén váratlan stílusváltás figyelhető meg. Az addig túldíszítettséggel, tobzódó képekkel, hasonlatokkal és jelzőkkel megterhelt közlésmód átcsap szinte saját ellentétébe. Eszköztelenül pontossá válik lírája, férfiasan szikár költészet jön létre, amely a lét nagy kérdéseivel néz szembe, s a sorokat az elmúlás gondolatának bölcs rezignációja hatja át. A mértékadó irodalomtörténetek szerint is jó százötven-kétszáz évvel előzte meg korát, kortárs olvasói nem értették meg, elfordultak tőle, a siker elkerülte ezután, szegényen és nyomorban halt meg. Csak a késő utókor fedezte fel egyedülálló modernségét, de a török filológia máig adós e nagy talány megfejtésével.

Nem sokkal ezután fermán érkezett a budai pasától, amelyben megparancsolta a szandzsákbégnek, hogy a stratégiai fontosságú hadi út rendbetételéről és folyamatos járhatóságáról gondoskodjon. A bég megkétszerezte a töltést építő fogatok és jobbágyok számát, elrendelte az út magasítását, szélesítését, de mintha átok lett volna ezen a kritikus szakaszon, elnyelte a köveket, földet, faágakat, és maradt a járhatatlan, vendégmarasztaló mély sár. Luigi, tájékozódván a helyzetről, felajánlotta a bégnek hazája egy ismert tekintélyét, aki mellékesen neki atyai jó barátja, s aki egy élet munkájával képezte ki magát az útépítés legnagyobbjává. Csak ide kellene hívni, és egyből megoldódik az út gondja. Természetesen meg kell fizetni az egyedülálló tehetséget, de van a birodalomnak pénze, ha pedig hadi kiadásokról van szó, akkor nem lehet garasoskodni. Ő már levelet is küldött a nagy embernek, amelyben vázolta az itt kialakult útépítési nehézségeket. Luigi bízik abban, hogy bokros teendői és nagy munkálatai közül ki tudja magát szakítani annyi időre, amíg ideutazik, és elmetehetségével megtervezi a megoldást. Dzsebest határozottan idegesítette a nyughatatlan talján. Még csak az kellene, hogy újabb léhűtőt hozzon ide a maga fajtájából!

A bégről kialakult vélemény a magas körökben egyáltalán nem volt bíztató, pozíciója sem Budán, sem Sztambulban nem állt biztos lábakon, ezt érezte. Hírek, pletykák, irigységek és intrikák tartották mozgásban a birodalom gépezetét, amely hosszú időkig elrágódott az ilyen apró, de jellegzetes eseményeken, mint az udvari történetíró balesete. Azokban a körökben semmit nem feledtek, a legapróbb ügyeket is fölnagyították, ha így kívánta érdekük, gyilkos harcot folytattak a jól jövedelmező pozíciókban ülők ellen. Sokan voltak várakozó állományban, szívesen betelepedtek volna egy szultáni birtokba. Látszólag a birodalmi hadi út állapota iránt érzett aggodalom hozta mozgásba a hatalom körül nyüzsgő talpnyalókat, valaki szemet vetett erre a szandzsákra, s most olyan alkalmat kapott, amin finoman kitörheti Dzsebes nyakát. Ha nem tudja rendbehozatni az utat, akkor azért, ha költ rá a birodalom pénzéből, akkor azért, de mindenképpen rossz lesz a megoldás. Tanácskozott a bég már többekkel, s körvonalazódott az egyetlen lehetséges kiút, a mocsarat kell megcsapolni, néhány csatornával elvezetni a vizet, de akkor a vár védelmi készsége romlik, ágyúkkal és ostromgépekkel megközelíthetővé válik. Akkor meg azért jön a selyemzsinór. Most beszéljen erről a taljánnak? Aki talán egyike az innen híreket küldözgető sötét alakoknak? Ha fizetnek a besúgásért, ez mindenre képes… Bosszúsan elhajtotta Luigit.

A kőbányában ezidőtájt a lakiak dolgoztak. A robotba rendelt férfiak gyanakodva és félelmekkel érkeztek, elterjedt korábban a faluban, hogy embertelen nehéz köveket kell cipelniük egész nap, és korbácsos hajcsárok verik véresre azok hátát, akik összerogynak a teher alatt. Az asszonyok sírva búcsúztatták a halálba menő férfiakat, zsákokat raktak meg elemózsiával, és erős vászonból bélést varrtak az ingek hátába, hogy kevéssé fájjon a korbácsütés. A hétfő hajnalban megérkező laki férfiakat egy lármás talján csapat fogadta, furcsán törték a magyart, mutogatva, széles gesztusokkal bevezették őket az előző csapatok által fölépített hajlékokba, ahol a szállásuk lesz a következő napokban, s ahol levackolhattak. A talján asszonyok csipketeát főztek, amibe egy kis égetett bor is került, mindenki csuprot kapott a kezébe, és az ital jólesőn megmelegítette kezüket és bensőjüket. Mintha csak vendégségbe érkeztek volna. A taljánok őszintén barátságosak voltak, szókincsük hiányait hatalmas nevetésekkel pótolták, s barátságuk jeléül hátba veregették a magyarokat. Minek örülnek ezek? — morogták a lakiak. – Tán annak, hogy mi fogunk dolgozni, és ők uraskodni? — Bizonytalankodva néztek körül, s az egyik meg is kérdezte, hogy mikor jön az ispán. — Ki az az ispán? Mi az? — kérdeztek vissza az olaszok. – Aki hajtja dolgozni az embereket. – Nem lesz ispán — értették meg végre azok a kérdés lényegét. – De dolgozni kell.

A sziklafal tövébe ácsolt féltető alá vonultak, az olaszok gyors, egyszerű mozdulatokkal megmutatták a fűrész és a csiszolókő mozgatását. A munka monoton volt és gépies, de nem megerőltető. Az olaszok is kivették a részüket belőle, fogásokat mutattak, anyagot hordtak kézre, a nagyobb köveket ékekkel, emelőkkel, görgőkkel mozgatták, ügyesen, szinte erőfeszítés nélkül uralkodtak a nehéz és tehetetlen anyagon. A lakiak még lesték, várták a hajcsárok érkezését, nyugodtan elmaradhatnak valahol, de meg fognak érkezni, és akkor megnézik, mennyit haladt a fűrész, milyen sebesen mozog a csiszolókő. A talján asszonyok fölajánlották, hogy a hozott élelmiszerkészletekből meleg ebédet főznek mindenkinek.

Harangszóra el is készült az ebéd, füstölt halból és köleskásából főztek össze sűrű lét, valamivel megfűszerezték, az íze eleinte furcsa volt a magyaroknak. Ott, a féltető alatt ettek a házigazdák is, a fakanalak ütemesen koppantak a cseréptányérok szélén. A lakiaknak ez is furcsa volt, mindenkinek külön tál, amiből eszik, amikor körbe lehetne ülni a kondért. És a taljánok nem köpik a földre a szálkát, csontot, mint más rendes ember, hanem kis halmocskákba rakják a tányér mellett, aztán, amikor befejezték az evést, besöprik a tányérba. Az asszonyok itt is tudják a rendet, hozzák, viszik az edényeket, szolgálnak, majd csak akkor esznek, amikor az emberek jóllaktak. Vesszősöprűket hoznak, és rögtön összesöprik a földről a hulladékot. Jaksa halkan mondja a többieknek: – Eztán mi se pökjük a földre. – Tán bizony megesszük? — kérdez vissza az egyik férfi, aki meglehetősen megundorodott az asztalon gyűlő csócsáléktól. – Összegyűjtjük, mint a taljánok. Itt ez a rend. – A saját szemetét nézze, aki eszik?! A belem kifordul tőle! – Kend becsukhatja a szemét.

Ebéd után volt egy kis pihenő, szieszta, mondták az olaszok, akik szintúgy undorítónak találták a szétköpködött maradékot, maguk közt ők is kitárgyalták, de nem szóltak, gondolták, értenek majd a takarításból. A hosszú, kőporos asztal körül megindult a beszélgetés. A telt gyomor és a félnapi munka tapasztalatán megmérve a helyzetüket, már nem tűnt félelmetesnek az előttük álló napok sora. Furcsa, izgága emberek ezek a kőfaragók, folyton vigyorognak, be nem áll a szájuk, de tudnak dolgozni, és jóakaratúak, gyermekes jószándék sugárzik minden mozdulatukból. Nagyon ízlett nekik a hal, a lakiak belerajzolják a kőporba a csuka, a harcsa, a ponty, a kárász formáját, az olaszok hangosan gyakorolják a szavakat, tanulják a magyart. Azután ők rajzolnak, rákot, kagylót, polipot, tintahalat, ezek nagyobb részét a magyarok nem ismerik, a taljánok nagyokat cuppantanak, jelezve, hogy ezek ám az igazán finom falatok, a tenger gyümölcsei.

Délután Luigi érkezik látogatóba. Fekete lovon jön, sötét bőrruhába öltözve, nyerge mellett föltekerve bőrszíjakból font hosszú, díszes korbács. A papot végül kiváltották a gyűdiek kétszeres pénzért, s ebből ízlésének és egyéniségének megfelelő lóval és ruházattal szerelkezett fel. Mintha maga az ördög lovagolt volna közibük. A lakiak megriadnak. Ettől a latortól félni kell. Mi másért van korbácsa, mint hogy használja? Majd jönnek a cimborái is. De a korbácsos rém ügyet sem vet rájuk, ölelik egymást a kőfaragókkal, pörög a nyelvük, üvöltenek, kacagnak, mind egyszerre beszél, pontosan úgy, mint az éretlen gyermekek. A korbács a lovon maradt, úgy látszik, később kerül használatba.

Luigi lesöpri az asztalról a kőtörmeléket, és rajzol a porba. A taljánok körbeállják. Néhány vonással ügyesen fölvázolja a siklósi vár kontúrját, rá lehet ismerni, körben megrajzolja a mocsár határvonalát, és vastagon behúzza a közepébe a hadi út vonalát. Sűrűn kihallani kereplő beszédéből Dzsebes nevét. Jaksa közelebb húzódik, hallott ő is a hadi út körül támadt zűrzavarról, és vizek között felnőtt emberként úgy érzi, tudna megoldást. Bátorságot gyűjt, közbeszól. Hogy nem akar az urak dolgába kontárkodni, de úgy gondolja, a sárba fúló hadi útról van szó, s szerinte, valószínűleg, nem az eső meg a fagy rontja meg a töltést, hanem a vizek áradása hordja el a töméntelen anyagot. Luigi nem futott el a korbácsért, sőt, figyelmesen meghallgatta a kéretlen megnyilatkozót. Magyarra fordították ők is a szót. Jaksa sokat tudott a vizek mozgásáról, a mocsár lecsapolását ő is hatékony és gyors megoldásnak, de a vár védelmének szempontjából végzetes lépésnek látta. Ki kell ismerni annak a víznek a természetét, mondta, és akkor adódik a teendő.

Luigi agyában megfészkelt a gondolat. Ebből még lehet valami, egyelőre nem látja tisztán az alkalomban rejlő lehetőséget, de az ő kezében lesz a megoldás, érzi, akkor csak ügyesnek kell lenni, lecsapni, mint a köröző sólyom, aztán szorítani, nem engedni ki a karma közül. Ez a villogó szemű paraszt értelmesnek látszik. Az a buta Zsebes most kutyaszorítóban van. Ha beáll a tél, a fagy megoldja a kérdést, időszakosan jó lesz az út… Ám a tavaszi olvadás megint szétszedi, és tavasszal megindulnak a szultáni seregek észak felé. Mehetnek másfelé, de vonulhatnak Siklósnak… Azt nem várhatja meg a dagadt lókötő.

Jaksa napokon át járta Luigival a mocsár vizeit és ösvényeit. Csónakkal és gyalogszerrel bebarangolták az egészet, Jaksa botokkal mérte mindenütt a víz mélységét, apró ágakat úsztatva kereste az áramlatokat, sőt, egy helyen kapával és csákánnyal a töltés oldalát is kikezdték, az építő parasztok értetlen rosszallását kiváltva. Dzsebesnek is megvitték a hírt, hogy a velencei megint mesterkedik valamiben. Hagyni kell, mondta a bég, addig legalább nem ír leveleket.

Vége övetkezik:

XIV.

Képzet és akarat

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ