(Puzzle-darabok életemből)

A víkendtelep és a Maros-part után a barompiacot és a Lázár Ödön-parkot akarom felidézni, de nem tudok rájönni arra, hogy ki is volt Lázár Ödön? A mindentudó Interneten egy magyarországi újságíró, később a SZER tudósítója szerepel e név alatt, s még az internetnél is többet tudó rokonaimtól is csak egy ilyen nagyvonalú válasz jött a körkérdésre, hogy valószínű, egy csapatban játszott Encsel Mórral, Simó Gézával, Rángec Józseffel és a többi kommunista aprószenttel… Érdekes kicsinység, de említésre méltó, mert valahol jellemző, hogy Vasile Roaită, Filimon Sîrbu, általában pedig a román aprószentek mind ott vannak az Interneten, mint a befőtt vagy kompót, ki tudja, milyen idők jönnek, szükség lehet rájuk, s akkor itt vannak…

Mint ahogy már valahol említettem, honvágyam nem helyek, helyiségek, épületek, hanem az ezekhez kötődő ismerős emberek után van. Itt elsősorban a Gönczy család jön be a képbe. Annak ellenére, hogy nevelésemet tulajdonképpen otthon kaptam, mégis őket tartom nevelőimnek, s ezt a paradoxont csak fölerősíti, ha elmondom, hogy Kornél bácsi ilyenformán okított: András, ha a poharat fogod, ne tartsd el olyan mereven a kis- ujjadat, mint a varrólányok. Valamelyik szovjet filmből másolhattam ezt a nagyon elegáns és megkülönböztető pózt, de ezzel véget is ért. Gönczyéknél a légkör nevelt. Nem volt ott spanyol vagy angol udvari protokoll, csak minden közvetlen, őszinte és okos, főleg ez az utolsó mutatkozott meg mindenben. Nem csak abban, hogy még az igen elfoglalt, a város egyik legtiszteltebb szülész főorvosa is be beszállt egy egy sakkpartiba, ha éppen nem „dongó” napja volt, mert ilyenkor mi Péterrel az utcát kerestük, Béla nem nyekeregtette a csellóját, Irén néni elvonult egy könyvvel, Bébi, a dadus is lábujjhegyen járt. És még abban sem, hogy Irén néni kedvenc regényeiben, filmjeiben, színdarabjaiban mindig az okos nő győzi le a szépet. Nálunk, otthon az édesanyám diktálta mindenben a szükséges anyagi minimumot a maximális funkcionalitásért elv uralkodott, náluk az ésszerűség mellett már bejött, mert a körülmények megengedték, az esztétika, az általam addig könyv alakjában ismert és habzsolt kultúra más formája is, a művészetek, különösen pedig a zene élvezete. Viszonylag rövid idő alatt beavattak a család minden szokásába, és amikor Pampával már a jövőt is meghatározó kapcsolat alakult ki, őt is befogadták a körbe s már akkor megnyugtató bizonyossággá vált, hogy ha majd ott tartunk, hát Kornél bácsi fogja a szülést levezetni. Ez az egy ígéret nem teljesült, nem Kornél bácsin múlt. A terhesség kilenc hónapját végigkísérte, ami nem is volt olyan szokványos, mert Pampa még az ötödik hónapban is a kosárlabdapályán versenyt szaladt, s csak amikor tényleg veszélyessé vált egy esetleges ütközés, hagyta abba az edző és orvos tanácsára, s kezdett neki az életét jócskán befolyásoló hízásba. Kornél bácsi egy idő után, 78 kilónál már így szólt hozzá: Tankóci, még egy kiló, s nem vállalom a szülés levezetését. Na, akkor be is fagyott a mérleg. Pampa gömbölyödött rendesen tovább, de valahányszor csak ráállt a mérlegre, hetvennyolcat mondott be, s azzal biztatta magát (engem nem kellett, mert én szerettem a pfundjait), hogy majd a szülés leviszi. Andris 3550 grammal születtet, Pampa 3660 grammot fogyott, a többi aztán egy év alatt tűnt el keserves munkával… Akkoriban még nem lehetett percnyi pontossággal betájolni a szülés dátumát s vasárnap reggel, amikor Pampa fèlóránkánt jelezte, hogy jönnek, aztán már majdnem állandósultak a fájdalmak, Kornél bácsi városon kívül volt. Szerencsénk most sem hagyott el, mert Huszár Ernő sportolóbarát volt az ügyeletes orvos, és így ismerős vette át nejem a kapuban, mert tovább nem mehettem (itt, Svájcban a fiam éppen csak hogy nem vezette le unokáim születését, annyira emberközelben kísérte az aktust). Azzal fel Gönczyékhez, s elő a szilvapálinka, mert nehéz órák vártak rám, a félóránkénti telefonálgatások nem csak a számlát, hanem az ügyeletes nővérke pulzusát és vérnyomását is felvitték, reggel nyolctól este tízig, míg a húsvéti nyúl, mert Pampa már ehhez imádkozott, hisz őt is az hozta meg valamikor, végre pontot tett a vajúdásomra. A másnapi fejfájás meghozta végleges döntésemet, még egy szülést nem fogok, nem tudok elvállalni. Így maradt Andris egyke.

Nem kutatom tovább Lázár Ödön kilétét, megegyezem abban G. Irén nénivel, aki kilencvenévesen kortársa, de nem elvtársa is lehetett, hogy egyike a kor botcsinálta, inkább paraszt- mint munkáshőseinek, hogy újságíró lett volna, az kizárt, mert a mindig gyanús értelmiségi osztály egyik tagjáról csak nem neveznek el a főtéren parkot! Kedvenc séta- és játszóhelyünk volt ez a park az ötvenes évek elején. A főtér közepén, a Barátok templománál lehetett bemenni egy hatalmas drótból készült boltív alatt (ezen diadalmaskodott a Lázár Ödön név, lámpakörtékkel este kivilágítva). Illetőleg kikerültük az itt is csak időszakosan elfoglalt kasszát. Jobbra ránk, gyerekekre az élősövényből megépített roppant izgalmas labirintus várt, sajnos, nem sokáig mert bár a bal oldalon közvécé állt a szükségletek kielégítésére, az újlaki felnőttek jobban szerették a megszokott módon a szabadban, a bokrok tövében hagyni védjegyük. A város kénytelen volt kivágatni a bokrokat, kukoricaszárakból épített még néhány éven át ideiglenes játékteret nekünk, aztán jött a teljes megsemmisítés, ami magával vitte a szabadtéri mozit is, meg azt a pár hintát s apróbb játékeszközöket, amiken az új nemzedéknek kellett volna izmosodnia. Ott volt továbbá a vécé mellett a gondnoki lakóhelyiség egy szoba-összkomfortja, és a hatalmas deszkacsűr, ahol a felvonulások elengedhetetlen színpadi kellékei várták a jövő május elsejét. Itt tátongott sokáig üresen a valamikor térzenének szánt emelvény is. Baloldalt az Akarat sportpálya, hátul a Hargita vendéglő zárta a Bermuda-háromszöget. A mozielőadás után, bár szimbolikusan le volt zárva a park, nagyon élénk és pajzán élet folyt a padokon s bokrokban, nem volt tanácsos még rendőrnek sem egyedül odamenni. Itt élte ki vágyait, ösztöneit az a korosztály, amelynek volt mivel,volt kivel, de nem volt hol… Itt is csak a színt sírom vissza, amit a park adott a városképhez, semi mast. Ugyanez vonatkozik a barompiacra, hisz addig már funkcióját vesztette, meg aztán ez a nagykórház mögötti, a Marosszentgyörgyre vivő út határolta máskor üres terület tényleg csak nyert azzal, hogy lakónegyeddé nőtte ki magát. Most nem arról a sportpályáról beszélek, amely sokáig és hasznosan a terület egyharmadát foglalta el. Én még megéltem a lovakra alkudozó gazdák tenyércsapkodó, roppant izgalmas ingyenszínházát, ez, ha a vásárt megkötötték, áldomásivással végződött. Nagyszerű színjáték volt ez! Amikor az alku hevesebbé vált, a gazda a kucsmáját gyors egymásutánban ötször is a földhöz vágta, majd meg is taposta, így jelezte, hogy elérték a még elfogadható legalsó árat. Kezdetnek tessék csak elfogadni, lassított menetben a fognézést, lábtapogatást, nyakveregetést, aztán következett a sokszor rosszhiszeműen felnagyított hibák sorolása, erre a már-már lajbiszaggató ellentétel, majd a gyakorlati próba. A lovat vagy lovakat befogták, a szekeret megrakták zsákokkal (volt ott elég, mert a barompiac egyben gabonapiac is volt.) Elő az ostort, hatalmas ordítozás, kiabálás közepette a fogatot nekihajtották a rigósnak (így hívtuk azt a meredek, bokros részt, ami a piac jobb oldalán felvitt a kórház síkjára). Száraz időben ez megoldható feladat, de ha aznap vagy azelőtt esett, állatkínzássá vált a procedúra, a vevő nem volt tekintettel a megváltozott mostoha körülményekre, neki ez kitűnő segítség lett az alkuban. Ide, a Rigós alá jártunk később az utcabajnokság focimeccseire komoly bíróval s igazi labdával játszani, itt válogatták ki a jövő reménységeit a nagycsapathoz a jó szemű edzők, de ugyanitt, a sűrű tócsákban szedtük a tarajos gőtéket meg a szalamandrákat, Márikát ijesztgetni vele. A jámbor kétéltűeket néhány napig befőttesüvegekben őriztük, majd átkerültek a Cs. Zoliék kapuja alatt álló százlitres, esővízgyűjtő hordóba, W. néni végtelen örömére, onnan merte a vizet a nagymosáshoz. A barompiac adott helyet az időszakos kiállításoknak is. Többnyire a termés napján, ingyen lehetett bámulni a hatalmas, háromszáz kilót is megközelítő mangalica kocákat a rózsaszínű malacokkal, a félelmetes leghorn kakasokat. Nekünk is volt egy, de miután a Màrika fejére rászállt, és csak az isteni kegyelemnek köszönhetően nem tett kárt a szemében, nem mertünk az udvarra kimenni, ha szabadon volt. Tyúkok, apróállatok sok fajtája, de tehenek és bikák, kecskék és juhok, nem ilyen összevissza, ahogy írom, hanem ügyesen elrendezve, várták a versenybírókat. Az itt elnyert érdemlevél már az eladót segítette a következő vásáron. De volt itt rendőrségi bemutatónap is, az idomított farkaskutyákkal. Először a kutyákat sétáltatták láb mellett, lesunyt fejjel, majd különböző gyakorlatokkövetkeztek, ide meg oda fuss, ezt meg azt hozd vissza, követték a nyakig vattás védruhába bújt álrablót, elkapták, lerángatták a földre, míg oda nem ért a rendőr s a bilincs. No és persze, időnként a cirkusz is itt vert sátrat kis állatkertjével, az oroszlán, elefánt olyan szűkös térben volt a rácsok mögött, hogy meg sem tudtak fordulni a ketrecben, utólag azt hiszem, megváltás volt nekik a porond szabad mozgásterülete.

(Folytatjuk)