(Puzzle-darabok életemből)

A sportpálya nekünk, Pampával inkább unalmas, kínzó helynek bizonyult, mert sem kosarazni, sem kézilabdázni nem lehetett, az atlétika, illetve Spicu bácsi fenségterülete volt, meg a focisoké. Mi az évvégi tornaünnepélyekre készültünk, itt egyszerre öt-hat tornatanár vezénylete és felügyelete mellett, hogy majd a ligeti stadionban remekelhessünk a városatyák nagy örömére. Ahogy közeledett az év vége, ha esett, ha nem, kirendeltek, és be kellett magolni a hadonászó és tömeges helycserés koreográfiát. Én teljesen rábíztam magam a jobb és bal oldali társaimra, s egy tizedmásodperc késéssel csináltam utánuk a gyakorlatokat, nem voltam egyedül ezzel a csalafintasággal, a sorok szélei viszont már majdnem perces késéssel jöttek utánunk, ami a tribünről nézve elég kaotikus benyomást keltett, s a tornatanárok drasztikusan léptek fel a rendbontók ellen. Első fokú büntetésként a mikrofonban meghallhattad a neved, egyáltalán nem hízelgő jelzők kíséretében, de ki is zárhattak a sorból, ez már a magaviseleti jegy levonásával járt, így aztán kénytelenek voltunk feladni a passzív ellenállást és bemagolni a mozdulatokat. A sportpályát a felső peremen magunk mögött hagyva, de nem leereszkedve oda, mint ahogy azt egy párszor megtettem fogadásból és nekifutásból, s beszereztem az első, de nem utolsó gyerekkori agyrázkódásomat, elértünk a csorgóig. Hetente kétszer jártunk ide Réginával, a tízliteres kék kancsó és a háromliteres fonott korsó társaságában, friss vizet vinni haza. Akkor még nem volt fertőzöttnek titulálva vize sem orvosilag, sem politikailag, amit a székely hősök kiátkozottá vált emlékműve aztán később meghozott. Még tovább menve jött a téglagyári feneketlen tó, nagyon gazdag hal- és madár- világával. Az apróhalakat a fürsttelepi gyerekek hordták a víkendtelepről vedrekben s rá egy-két évre halászták ki harminc-negyven centisen. Én féltem ettől a tótól, úgy mesélték, hogy valamikor egy borjút engedtek bele, hogy megmérjék, milyen mély. A kötél elszakadt, a borjú pedig odaveszett, a még többet tudók biztosak voltak benne, hogy a Fekete-tengerrel közlekedik valahol mélyen. A ma mindent ellepő tömbházak tényleg csak fiatal éveimet temetik? Azt sírom vissza, vagy azt a sokszínű városképet, ami velünk, a mi generációnkkal végleg eltűnik mint emlék is? Fiatalságomnak, ami körülbelül negyvenéves koromban ért véget, édesanyám szerint mi, Gyárfások nagyon későn beérő fajta vagyunk, egy nagyon lázas, felpörgetett időszakára próbálok vissza- emlékezni, de az események sokasága nem elősegíti, hanem gátolja a felsorolást. Az egyik talán fontos lenne, mint jellemformáló tényező, a másik szórakoztatóbbnak tűnik, van, amit még leírni nem szabad, hisz élnek a szereplők és minek bántani, ha dicsérni nem tudunk? A szerelem, a sport, a kártya, a pia, a heccek, fészekrakás, új barátok, új környezet s még sok más, például egyáltalán nem elhanyagolhatóan az új könyvek… Most ötlik fel bennem, hogy a könyvekről, az olvasásról, mint életem egyik legfontosabb tevékenységéről még nem is nagyon írtam. Olvasni nagyon hamar megtanultunk. Csak úgy faltuk a meséket, Andersen és Grimm, majd Benedek Elek, akinek felnőttkoromban szülőházát is meglátogatjuk Baconban a fiammal, aztán Móra s nem csak a Kincses kalendárium, valahonnan egy egész sorozatot lehetett kikölcsönözni. Ez édesapámnak az érdeme, széles ismeretségi köre volt a város olvasó családjainál, a hitele is korlátlan, mert tényleg kényesen ügyeltünk arra, hogy a könyveket idejében és változatlan állapotban vigyük vissza, nálunk ismeretlen volt a szamárfüllel való oldaljelzés, de a könyvjelző is értelmetlen lett, mivel egyszerre olvastuk, egymás kezéből kapva ki, így mindegyik mindig megjegyezte, hányadik oldalnál tart, s ott folytatta. A mai napig ez a módszerem, pedig most négy-öt könyvet tartok az éjjeliszekrényemen, mind megkezdve, s valami szeszély folytán félretéve. A Pál utcai fiúkat először fanyalogva vettem kézbe, mert „kötelező” volt, de aztán néhány oldal elolvasása után nem tudtam letenni, utána jött Verne, Cooper, Mark Twain és May Károly szinkronban, Trombitás doktornál az összes magyarra lefordított kábé ötven kötet May-Verne a polcokon állt, egyszerre három-négy könyvet hozhattunk el. A May Károly-könyveknek még az iskola is hasznát látta, mert ha véletlenül lyukasóra lett, az osztály kérésére kiültem a katedrához, felmondtam a frissen olvasottakat, majdnem szó szerint emlékeztem minden sorra. Megtörtént, és ezt édesanyám is büszkeséggel mesélte otthon délben, hogy az igazgató elindult az osztályunk felé, hogy bejelentse a lyukas órát és valami elfoglaltságot adjon nekünk. Az ajtóban megtorpant, semmi zaj, csak egy hang, itt valami tévedés van, itt mégis megkezdődött az óra, vissza a tanáriba, ellenőrizte, hogy jó osztály előtt állt-e meg, újból hallgatózott az ajtónk előtt, majd megdicsérte az egész osztályt, s ettől kezdve hivatalosan mesélhettem az előző nap olvasottakat. A Verne-könyveket még édesapám is szívesen olvasta újra, igaz, a sok kötetben számára is volt még olvasatlan. Karinthyval szabadult el a pokol, ez már a tanulás rovására is ment, mert beletettük a történelem vagy más tankönyvbe s csak a sűrű röhögés árulta el, hogy itt valami nem stimmel. Ugyan- ebben az időszakban A három testőr, Monte Cristo grófja, kicsit később Victor Hugo, Dickens, s hogy fölfejlődött a romániai Magyar könyvkiadás, és a magánórák pénzhez juttattak, a világirodalom Nobel-díjasai felkerültek a saját kis könyvtárunkba. Az enyém volt a zongora teteje, Márika Pistával osztozkodott az ágya mellett most már polcokkal beépített ajtórésen. Miki a könyvtárát (Vakáció a Balaton fenekén) akár a zsebében is hordhatta. Unalmas és hosszadalmas lenne felsorolni, hisz a városban olvasási láz tombolt, a nagynak mondott nagykönyvtár olvasóterme rendszerint tömve volt, a jobb, felkapottabb vagy divatosabb kötetekre vadászni kellett, akkor még parasztságnak számított a később szellemesnek talált, és nagyon sok házi könyvtárra kiakasztott tábla, hogy könyvet még neked sem adok kölcsön. Két dolgot sajnálok így visszanézve, hogy az iskolában mint kötelező házi olvasmányt ránk kényszerített köteteket csak most olvastam el (akkoriban átmásoltam a tartalmát valamelyik stréber társtól), s így későre fedeztem fel Krúdyt, Babitsot, Kosztolányit. Igaz most érett fejjel sokkal többet mondanak, s milyen jó felfedezni közös élményeket, mint a Márai-kötetekben, s a másik, ahogy a piásan, este elalvás előtti könyvekből a pillanatnyi élvezeten kívül sok nem maradt meg, csak az olvastam válasz, ha valaki rákérdezett. Jókai meg az orosz irodalom akkor kín volt számomra, ha a Jókai-könyvek eseményessége magával ragadott, személyleírásai, amikor a szóözön azt akarta visszaadni, amit esetleg egy Gyárfás Jenő-olajkép közelíthetett meg, bosszantott, az oroszoknál meg át kellett rágni húsz-harminc oldalt, míg rájöttem, hogy az a nyolc személynév ugyanaz a szereplő… Csehov szerettette meg a világirodalom legmélyebben gondolkozó irodalmát s általa jutok el Dosztojevszkijig még az érettségi előtt, Jókainak elolvastam öt-hat kötetét, de nem kerültek be könyvtáramba, ahol mindig karközelben vannak a Karinthyk, apa és fia, Mikszáth, és olyan 15 éve Márai, késői szerelmem összes eddig megjelent írásai, azzal a céllal, ha kórházba kerülnék, ezeket hozza be Pampa olvasni századszorra is. Bukaresti Erzsébet tanárnőnek is állíttatnék szobrot vagy emléktáblát a Bolyai udvarán, azokkal, akikkel ő megszerettette a magyar nyelvet, ha összeadnánk fejenként egy eurót, játszva kifizetnénk még az ünnepség költségeit is. B. Erzsike (így becéztük) tanárnő, a nyelvtan nála a matematika precizitását keverte a magándetektív izgalmas munkájával. Kibogozni, hogy melyik szó milyen nyelvtani fogalom, a keresztkérdések és logikai levezetések csodálatos keverékévé vált. Csak ne fordult volna háttal, hogy a táblára írjon. Ilyenkor mi, kamaszok derékig lógtunk ki oldalt a padból, hogy szabad rálátást nyerjünk a nagyon csinos szűkszoknya kínálta látványra. A magyar irodalomórák alatt lopva nevelte magyarságtudatunkat is, a sorok között, távol a tankönyv meghatározta anyagtól apró kis utalásokkal talán úgy, mint ma a tévében a rejtett reklámok. Észre sem veszed, de a tudat alatt megfog és manipulál, így tette ő is, szándékosan vagy ösztönösen, nem tudom, de nagyon jól csinálta. Amint tavaszutón virágozni kezdett az udvarunkon a gyönyörű csokros orgona, akkora bokorral indultam az iskolába, hogy az utat nem láttam, s alig vártam a magyarórát, hogy átadhassam neki. Többnyire már a szünetben rátettem a katedrára, mert féltem, hogy zavaromban valami nagy marhaságot mondok, de ő mindig felismerte, hogy ez a Gyárfás-udvaron nőtt virág.

Gyermekkorom könyveit leltározva eszembe jut, hogy idő- és fontossági sorrendben is a város színészeinek névsora illett volna, hogy hamarabb jöjjön. Azt hiszem, még sokat kell izmosodnom ahhoz, hogy tényleg érdemeik szerint emlékezhessem a település életét lényegesen befolyásoló színészgárdára, addig is személyes emlékeimm próbálom színesíteni a krónikát. Csorba András mester szólóestje kétségkívül ide tartozik. A hatvanas évek derekán soványka rés nyílt a szűk lakáskeretekben, s frissen végzett orvos sógorom kiutalást kapott a bulevárdhoz s hozzánk közeli egyik sarokház utcára néző egyszobás részére. Ahogy illik, jelentkezett a főbérlőnél, hogy aznap este már be is költözne, és kérte a főbejárathoz a kulcsot. Sietni kellett, mert gyakori volt, hogy egy-egy lakásra több kiutalást is kiadtak, s aki gyors volt, az nyert. A főbérlő elég nyersen és határozottan megtagadta a kulcsátadást azzal, hogy maga Csorba András művész úr is igényt tart a szobára, és talán csak napok kérdése, hogy a kiutalás a kezében legyen. Nem maradt más, ha már véletlenül bent voltunk, én kísértem a sógorom és sógornőm erre az első látogatásra, sógor te ne mozdulj innen, mi hozzuk a bútorokat, és ezzel véglegesítjük a honfoglalást. Körülbelül száz méterre laktunk, felkaptunk egy könnyebb diványt s ölben vittük a házhoz, a főbérlő közben már lezárta a nagyajtót, semmi baj, az ablakon át betoltuk, mi is bemásztunk, és megkezdődött az ülősztrájk, majd reggel, ha újra nyit a lakáshivatal, aztán… Ekkor jött mint egy valódi deus ex machina, a mester, Csorba fellépte. Kétszer olyan magasra húzta ki magát, mint amekkora valóságban volt. Ezzel hamar alábbhagyott, látva a kettőnk (a sógor meg én) 200 kilót meghaladó túlsúlyát, s jött a két oktávval mérsékeltebben a felszólítás, hogy azonnal hagyjuk el a helyiséget, mert ez az ő magántulajdonának a megsértése, s ugye tudjuk, ki ő. Gondolom, valamelyik Caragiale-darabból játszott el egy betétet, ott voltak ilyen jelenetek. Mi a lehető legjobban reagáltuk le, dörgő vastapssal jutalmaztuk hármasban a produkciót. Sajnos, nem helyünkről felállva, ahogy illett volna, hanem a díványhoz ragadva, ezzel újabb és újabb szövegekre ihletve őt, megint a felső oktávokban, a fortisszimó mind tajtékosabb fokain. Végül a mester egy nagyobb drámai szünet után, a mór megtette kötelességét, a mór mehettel zárta az örökre emlékezetes szólóestet.

Később, amikor mint hazakerült mérnök, törzsvendégként a Hargita, Aranykakas vagy Mureşul asztala mellett összefutottunk, már ő is nevetett az egészen, én meg bámulhattam azt az eleganciát, amivel ha az idő túlhaladt a felesége által engedélyezett kimenőórán, a szalvétákra fogalmazott egy-egy meggyőző szerelmi vallomást, és hatalmas rózsacsokor kíséretében küldte haza a taxival, ő pedig maradt.

(Folytatjuk)