I. Hol az asszisztencia?

Amikor a liftből kiléptem, ott találtam Miss Alvarot a bejárati ajtónál egy járókeretre támaszkodva, és válla fölül élénken magyarázva a szolgálatos portásnak. Bár, nem-igen emlékszem olyan momentumra, amikor Miss Alvaro ne lett volna élénk szónoklataiban. Vele mindig szenzációs dolgok történtek, és ezt előszeretettel osztotta meg környezetével, de talán mindenkinél legelhivatottabb hallgatósága a mindenkori szolgálatos portás. Neki úgyis a munkaidejéből telik, meg aztán egyebet sem tehet, ha egyszer a szomszédasszony meg akarja osztani vele élményeit.

– Hola, papi! – pördült meg, amikor megpillantott, hogy szinte körbecsavarta vékony testét a járókereten.
– Csak óvatosan, mami, csak óvatosan!
– Épp indultam, legalább együtt megyünk egy darabon – mondta ujjongva, és elköszönt a portástól, aki végre a maga dolgai után nézhetett.

Éppen kiviharzani készültem, s azon töprengtem, Miss Alvaronak nehezére fog esni ekkora sebességre kapcsolni, lévén, hogy az általam elkapott beszélgetésfoszlányból az is kiderült, az egész délelőttje azzal telt, hogy a lifttől a postaládáig, majd onnan a kijárati ajtóig csoszogjon.

– És hová igyekszik, drágám? – kérdeztem derűsen.
– Megyek a fiamhoz. Meglátogatni. Csak ez a rettenetes kánikula ne gyötörne!
– Nem tudtam nem észrevenni, hogy valami gond van… Minek magának ez a sétálórács?
– Na, mondd meg, te! Ugye, milyen fura? … Fogalmam sincs, hogy került ez ide nekem…
– Nem teljesen értem, miss…
– Azt mondták, elestem, és a kórházban ezt adták. Hogy ez nekem kell. Hát, nem fura?
– Ezek szerint nélküle nem tud járni?
– Ezek szerint nem…
– Óh, ez mindent megmagyaráz. És a fia hol van?
– A fiam…??
– Igen, a fia.
– Hát, én azt meg honnan tudjam?… Felnőtt ember, ott van, ahol kedve tartja.
– Remek. Remek! Hanem én most ki kell, hogy nyújtsam a lábamat, drága, várnak.
– Persze, papi, persze. Menjél csak. Én is sietek. Megyek a fiamhoz. Meglátogatni.
– Igen, említette. Pompás. Mindig örömmel tölt el ez a fajta anyai gondoskodás.
– Juteszembe, anyuka hogy van?
– Jövőhéten már itt lesz…
– Neheeem! Ez nem vicc?…
– Nem. Itt tölti a nyár végét és az indián nyarat is …
– Úh, hát én borzasztóan várom. Micsoda öröm, édes istenem!

Ez az augusztus közepi beszélgetés előzte meg szeretett jóanyám érkeztét. Hogy Miss Alvaro milyen borzasztó örömszökőkúttal néz anyus legfrissebb New York-i látogatása elé, nem csak nekem, de anyunak is meglepetés volt, és amikor megemlítettem neki, csak fülig szaladt a szája. Bár, hozzáteszem, mindvégig fülig ért a szája, a pillanattól, amint a reptér várótermében rámakadt.

Amszterdam felől érkezett szülőm, és mivel korábban nem kellett átszállással hozzám repülnie Budapestről, roppant aggodalommal néztem elébe világutazásának. Úgy gondoltam, mindkettőnk nyugalma és kényelme megér annyi pluszt, amit egy reptéri asszisztensi szolgálat nyújthat. Le is rendeltem, és kapcsolataimon keresztül bebiztosítottam magam, hogy a KLM, a Delta és az Air France is tudjon a dologról. Idejében kinyomtatott angol mondatokat készítettem elő neki, becsekkoltam a járataira, és részletes leírást küldtem eligazodás végett mindenről. Láttam, hogy leszállt a gép a Kennedyn, és tudtam, hogy legalább másfél óra, amíg az ember keresztül vergődi magát az amerikai bürokrácián és híresen barátságtalan beléptető rendszerén. Mégis az első óra várakozás után, amikor az első amszterdami utasok kezdtek kiszédelegni a váróterembe, olyan élénk szívverés kapott el, mintha újra kellene érettségiznem. Nem is tudom, mi miatt aggódtam pontosan, hisz tisztában vagyok vele, anyám olyan talpraesett, hogy ha valamilyen rejtélyes oknál fogva például Kuala Lumpurba került is volna, nem esett volna kétségbe, hanem elment volna városnézésre. Ilyen szempontból sikerült magam is megnyugtatnom másfél percig azzal, hogy isteni eszem vezényelt, amikor egy névreszóló amerikai hitelkártyát készítettem neki párezer dolláros hitelkerettel… De újabb kemény negyven perc várakozás következett. Figyeltem a kigördülő reptéri kocsikat, s egyiken sem hozták őt. Elméleteket gyártottam, Amszterdamból a világ százszám pontjára megy a KLM, anyám akár Saint Marteen szigetén is lehet most… Ha nem a szakmában dolgoznék, ilyesmik fel sem merülnének bennem, de minekutána egyik kezdő kollégám vagy tizenöt éve Chicago helyett a New York-i járatra tett fel egy gyámoltalant… Az egymás mellé parkolt két Airbus ugyanis megtévesztésig egyforma volt számára, nem törődve azzal, hogy egyiket Moldovának, a másikat Transilvaniának hívták. S mekkora különbség! A jámbor pedig Liviánál kötött ki, azaz ő szedte le a gépről már New Yorkban és miközben szállást intézett a másnap továbbutazó elcserélt utasnak, felhívott, és elmesélte a kalandot:

– Ezt a szerencsétlent a neve is predestinálja ilyen élményekre: Dönuc. Ha valakit így hívnak hivatalos papírjai szerint is negyven éves korában, az méltán számíthat eféle élményekre élete során – tette hozzá Livia, és azt is elmondta, hogy Dönucunk nem esett pánikba, hanem megköszönte a TAROM nagyvonalú ajánlatát, ami a szállodát illeti, és csak annyival kérte megtoldani ezt a bőkezűséget, hogy édesanyját hívhassa fel Chicagóban, hogy kis kitérővel ér majd csak haza.

Amikor már a második óra is eltelt a gép leszállása óta, remegtem az izgalomtól, és a gyomrom görcsbe szűkülve örvendezett, hogy nem volt alkalmam semmit sem enni ebédre. Mind többen szivárogtak kifelé amszterdami címkéjű poggyászokkal, csak közben egy dél-afrikai, egy pakisztáni és egy kalkuttai gép utasai is kiözönlöttek az előcsarnokba. Egy vígasztalt, anyám szőke fejét és fehér bőrét ebben a milliőben nem lesz nehéz kiszúrnom. Eszembe villant az is, amikor két éve először érkezett New Yorkba. Akkor is úgy izgultam, hogy majdnem elájultam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy a vámosok épp őt szúrták ki külön átvizsgálásra, és darabokba szedték szegénykém gondosan bepakolt poggyászát. Ami ennél is jobban megdöbbentett, hogy a minden intésem ellenére is becsomagolt „kis hazaiak” nem kerültek elkobzásra. Abban azonban bizonyos voltam, hogy anyu nem változik már meg, és minden bizonnyal most is telepakolta a bőröndöt mindenféle hazai ínyencséggel, és már láttam is magam előtt, hogy a vámtiszttel perlekedik valamelyik elrejtett barátságtalan irodájában ennek a reptérnek.
Amikor ennél mind hajmeresztőbb történeteket kezdtem alkotni a fejemben, a tömegben felbukkant Anyus. Kiegyensúlyozott mosollyal, bézs nadrágkosztümben, legalább olyan eleganciával a mindenféle beözönlő népek között, mintha a hercegné privát partijára lenne hivatalos. Egy pillanatra megáll, körbenéz, majd megpillant, és bőröndjét maga után húzva, ruganyos léptekkel végre karjaimba szalad.

– Hol az asszisztencia?
– Azt én is szeretném tudni. – felelte kissé szigorúan körbenézve – Vártam egy darabig rájuk, majd eljöttem magamban. Ha rájuk várok, még egy óra múlva se jöttem volna ki. Márpedig nekem erre nincs időm. Amszterdamban jöttek, kisvonattal vittek egyik termináltól a másikig, nem kellett a fájós lábammal gyalogolnom…

És máris előadja, hogyan találkozott egy székely családdal útközben s hogyan igazította el őket:

– Szerencsétlenek, azok nem nagyon jártasak a világban, képzeld, az ő gyermekeik be sem csekkolták őket… Na, de megtanítottam én, legközelebb hogyan csinálják… Megmondtam, hogy a számítógépen is lehet. És képzeld, nekik órákat kellett Amszterdamban a csatlakozásra várni, olyan rossz repülőjegyet vettek nekik a gyerekeik, majd jó sokára érkeznek csak meg. Mondtam nekik, hogy nagyon meggondolatlanul lettek eleresztve, és hogy az én fiam bezzeg nekem minden elintézett – és büszkén rámpislantott a szeme sarkából.
– Rendben voltak a beutazási papírjaid? Minden úgy ment, ahogy leírtam?…
– Dehogy volt rendben. Az utaskísérő nem adott nekem olyan fehér papírt…
– Jó ég! Mekkora baj volt ebből a bevándorlási tiszttel? – szorult össze a gyomrom újra?
– Semmilyen – kacagott fel anyu – Megmondtam neki: no englis, mikor mutatta az üres nyomtatványt, hogy azt ki kell tölteni.
– Az a szabály, hogy kitöltve az útleveleddel kell jelentkezned náluk, különben baj lehet…
– Szabály… – legyintett anyu – odaadtam neki a felírt információkat, és intettem, töltse ki nekem…
– Mi??? – sápadtam el.
– És kitöltötte. Szó nélkül. Még mosolygott is. Na, de haladjunk, hosszú napom volt.

Hát, Isten hozta ismét New Yorkban, Miss Suzie! …

New York, 2013.  január 5.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ