Interjú Onagy Zoltánnal

Onagy Zoltán szerkesztőről sokan tudtak az erdélyi szerzők-olvasók közül, hiszen egy igen tekintélyes online folyóiratnak, a Terasznak volt a szerkesztője. Aki pedig az Irodalmi Jelent forgatja napjainkban, az is gyakran találkozik a nevével. Talán sokan kíváncsiak, hogyan vélekedik a világról a hatvanat éppen betöltő szerző-egykori szerkesztő. Korábbi interjúnk – meg lehet találni a Google-val – a Babits-szexregénnyel végződött, hadd folytassuk több évre ott, ahol a beszélgetést abbahagytuk.

Mester, a hatvan évvel nem lehet viccelni: komolyabb, megfontoltabb az ember, kevésbé fontos dolgok lemaradnak. Kérdem hát: több vagy kevesebb lesz a szex az írásaiban?

Ötvennel se lehet viccelni, szerintem a harminccal se nagyon, amikor az alany rettegve követi a telő éveket. Én negyven környékén leálltam, ráadásul ösztönösen, automatizmusból, talán önvédelemből, úgy, hogy fel se fogtam a negyvenet. Éppen karácsonykor fedeztem fel, hogy a nagyobbik nagyfiam már csak négy évvel fiatalabb nálam, négy év múlva tölti a negyvenet. Ez a teljesítmény maga nemében világcsúcsra javasolható. És hogy írás és szex? Az okosok szerint a szex igazgatja a világot, a világban az ember nem elhanyagolható tényező, tehát az embert is. Az irodalomban elmaszatolható a szex folyamatos jelenléte, koncentrált lényege, de másnap már kidugja fejét az irodalomtörténet füvéből, mint eső után a szegfűgomba napsütésben.

Különben melyik nagy klasszikusunkról írta, hogy fehéret szarik, mint a hóember?

Két nappal a malaszttal teli szent karácsony után, meg se hallottam a kérdést. Amúgy pedig nem emlékszem, talán nem is én, hanem valamelyik avantgarde kortárs követte el az idézett disznóságot.

Na de hogy szélesítsük a kört, egy nemzetre talán, továbbra is érvényes, amit korábban leírt, hogy „ez a lakás nem hordozza a Kossuth szellemét”?

A lakás nem teheti meg, hogy kivonja magát az ország fölött délibábként lengő kossuthi szellem hatása alól, a hazában permanens a forradalmi helyzet a fülkeforradalom óta, forradalmian nézünk ki a fejünkből, forradalmi imákat zengünk, a világ elleni szabadságharc áthatja az eget, a földet. A lakásban Kossuth szelleme megkondul néha, mint az esztergomi bazilika nagyharangja kiemelt katolikus ünnepen. Ilyenkor tízpercekig cseng a környéken élő forradalmi magyarok összes füle.

Úgy száguldoz a magyar irodalom egén, hogy alig tudom követni: a Teraszt otthagyta az Irodalmi Jelen kedvéért, van más is?

Szerencse, hogy távolról látszik így. Közelebbről éppen fordítva néz ki, és száguldozásnak véletlenül se nevezném. Az – példának okáért – egyértelmű, hogy csak abban az esetben vagyok csapatjátékos, ha én magam vagyok a csapat is, a csapatkapitány is. Annak ellenére alapállapot, hogy az állandóság örök híveként soha nem váltok saját szándékból, sajnálom a befektetett munkát, és tudom, hogy minden váltás bizonytalanság. A labilis helyzetektől pedig kiver a víz. Márpedig ma Magyarországon még az se biztos, hogy reggel felkel a nap, csak ha megtörtént.

Térjünk át Erdélyre, a tudattal ott is vannak bajok, hanem annak, aki nem ismerné a Káfé olvasói közül – sok szál fűzi hozzá: Terasz-szerkesztő korában sok erdélyit ismertetett meg az anyaországi közönséggel, majd okította az erdélyieket az Irodalmi Jelen oldalán. Meséljen, meséljen…

Hogy a tudattal mi lehet Erdélyben, ha ugyanarra gondolunk, nem tudok válaszolni. A tudat az elme okos működése változó helyzetekben. Amikor a helyzet ennyire változékony és kaotikus, ráadásul mindentől és mindenkitől függetlenül változékony, a racionális elme, legyen bár általában felfogó, értékelő és jobbnál jobb döntéseket hozó elme, képtelen követni. Rövidebben: áprilisban senki nem tudja, milyen kabátot vigyen reggel magával. Az elmúlt huszonvalahány évben, úgy tűnik, Közép-Kelet-Európa nem bír kimászni saját készítésű áprilisa alól. A Teraszról pedig: az irodalom különleges, kezdeti korszaka a neten. Olyan szerencsém volt, hogy részt vehettem a magyar netes irodalom megszületésében akkor, amikor még semmi nem volt, csak az úttörők ügyetlenkedése. Egy évvel azt követően, hogy technikailag, rendszerszerűen felállt a Terasz, kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, novella- és egyéb pályázatokat írtunk ki, virtuális vendégségek lehetőségét teremtettük meg. Ennek köszönhető, hogy a magyarországinál sokkal aktívabb fiatal erdélyi alkotók megtalálták a Teraszt. Volt egy helyszíni tudósítás pályázatunk, amelyre legalább felében erdélyi dolgozatok érkeztek. Másik eset: az első novellapályázat három díjazottja három fiatal erdélyi nő volt mindenki őszinte elképedésére. Később, akiben lehetőséget láttam, meghívtam a Trinapló nevű heti naplóírásra. És mert Erdély működött, egy idő után Erdélyi Terasz címen fiókportált indítottunk párhuzamosan a Terasszal. Kaptam érte hideget, meleget, hogyan merek ráülni az erélyi irodalomra, honnan veszem a jogot, hogy kisajátítom. Miközben soha nem gondoltam külön a magyar nyelvű irodalomra, a Vásárhelyen született novella éppen úgy az összmagyar irodalom része, mint a Dorogon született. Izgalmas viták folytak akkoriban. Igaz, soha nem láttam át elég tisztán, nem érettem meg, milyen érdekek, milyen belső viszonyok forgatják fel az amúgy normálisnak tűnő folyamatokat. De hogy Erdély és az anyaországi olvasók összehozása, nem így volt szerepem. Ültem a sarokban a gép előtt, szövegeket gondoztam, szövegeket láttam, szerzőket alig. Hogy a szerző erdélyi, netán vajdasági, ne adja Isten, Kárpát-aljai, harmadik a sorban, nem tényező. Friss, ropogós, információgazdag, izgalmas kézirat, és végül megnéztem, ki követte el. A netes szerkesztő életét az bonyolítja, hogy nincs, vagy alig van személyes kontakt a szerző és szerkesztő közt. Az írás minősége énekel, a személyes szimpátia nem zavarja meg a szerkesztő fejét. Végül az Irodalmi Jelen. A két portál (Terasz, Jelen) annyira össze nem mérhető entitás, hogy nehéz volna egy bekezdésben beszélni a kettőről. Mint a fecske és a kecske. Egyetlen betű különbség, mégis két egymástól mérföldekre lévő világ, Az egyiknek szárnya van és szabadsága, a másiknak juhásza, szarva és kecskebogyója.

Két hozzám eljutott könyvét (Szerelmeskönyv, Évszázadokra szóló éjszaka) könyvtáramnak köszönhetően ronggyá olvasták a svédországi magyarok, mi újat ajánl nekik saját termésből?

A Szerelmeskönyv óta megjelent egy Babits-kötetem (Babits szexregény), egy interjúkönyv negyven-ötven kortárs íróval a főszerepben (Papírt és kardot írtam), egy ötvenhatos esztergomi regény (Sötétkapu), egy szerelmi dráma prózában (Zsámboki szerető), egy regény a balkáni háború korából (Cerinka) és az idei könyvhéten egy regény, ami visszaballag az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Palócföldjére (Páros játék A-val).

Maga is úgy érzi, ugye, hogy elsősorban író ez az Onagy?

Ezt csak kizárásos alapon állíthatom biztosan. Tanár nem vagyok, mert nem tanítok; juhász nem vagyok, mert ha juhász volnék, szobrokat faragnék juhászolás közben, de nem faragok; kerítőnő nem vagyok, mert nem vagyok nő; szerkesztő nem vagyok most, mert megszűnt a státuszom; politikus nem vagyok, mert azonnal látnám a bankszámlámon, politikus-üzletember se vagyok, mert azt is látnám; jós nem vagyok, mert nem lehetek, mert mindenkinek azt jósolnám, hogy a Krisztus utáni 2013. év nehezebb lesz, mint az idei, az pedig nem tenne jót a nemzeti öntudatnak; buszsofőr se vagyok, mert ingyen utaznék, márpedig drágán utazom. Marad az író. De író se úgy, hogy minden hajnalban ordítva kelek, író vagyok, író vagyok! Inkább csendben, mert ezt vagy azt a munkát, részfeladatot meg kell csinálni aznap, helyettem senki nem végzi el, és ha félretolom, a holnapi helyére kerül. A próza hosszútávfutás, egy-két év, egy-két tíz év meg se kottyan. De ez a hatvan sehogy nem fér a fejembe, soha semmi nem utalt rá, hogy lesz belőle hatvan. Azt hiszem, van kinek hálásnak lennem érte így az ünnepek környékén, de nem nevezhetem meg, mert nem örülne a nevesítésnek.

Kérdezett: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ