A bal szememről eltűntek a szempillák. Kihullottak. Nem is vettem észre. Hülyén nézhetek így ki: az egyik szememen van, a másikon meg nincsen. Volt gyerekkoromban egy alvóbabám, annak kisollóval levágtam a szempilláját, mert olyan szép hosszú volt neki, nekem meg rövidek. Azután ki is nyomtam a szemét, mind a kettőt, mert olyan szép kék szemei voltak, nekem meg ronda barnák, közönségesek. Azaz nem is kinyomtam a szemeit, hanem belülre, és aztán ott kocogtak belül a fejében, amikor megráztam. Alvinak neveztem el a babát, mert ez volt az első – és utolsó – alvóbabám. Később biztosan azért nem kaptam ilyet, mert a szüleim látták, milyen szadista módra bántam el szegény Alvival… De apám, aki ezermester volt, aztán megjavította Alvit: kiszedte valahogy a fejéből a kuppogó szemeit, és beragasztotta a koponyáján üresen tátongó két lyukba a szemgolyókat. Csak hát azontúl már nem tudott pislogni szegény Alvi, sem aludni nem tudott többé: a szemeit állandóan nyitva kellett hogy tartsa, és ráadásul a szempillái is rövidre voltak vágva.

Ilyen elfuserált alvóbaba lettem én is.
Alvi története ötven év múlva folytatódott.
Addig a padláson pihent, elfelejtve és porosodva, patkányok és denevérek néztek egyre jobban megvakuló szemébe. Porcelán arca apró ráncokba gyűrődött, rongykeze-rongylába hamuszürke lett a rárakódott portól.
Aztán egy szép napon jöttek ismerős szagú fiatalok, és ledobáltak mindent a padlásról. A házat kiürítették. Nagy zsákokba gyűjtöttek mindent. Alvi megúszta, nem tömték bele a zsákba, csak ledobták az udvaron a nagy halom bútor, üveg, papír és ócskavas, kosarak, ládák tetejére.
Ott voltam én is, segítettem a pakolásban, de csak sokára láttam meg őt. Fehér ruhája piszkos, pókhálós, koszos. Felemeltem, küszködve a sírással. Már vitték volna a lomtalanítók a zsákokat, akkor gyorsan felültettem Alvit a tornác párkányára.
Nagy volt a rohanás, a pakolásból a munkába mentem, este későn értem haza. Csak éjjel, villanyoltás után jutott eszembe Alvi, amikor esni kezdett az eső. Ömlött, mintha dézsából öntenék. Szegény Alvi! A padláson legalább száraz helyen volt, most meg kitettem az esőre, biztosan tönkre fog menni! Nem tudtam elaludni, csak hajnal felé, amikor megállt az eső.
Másnap reggel már sütött a nap, és ismét mentem a házhoz. A szemetet már elvitték. De szerencsére Alvit otthagyták a tornác párkányán, ahová ültettem. Csapzott, sáros volt a ruhája, az arcát lemosta az eső. Gyorsan bepakoltam egy tiszta zacskóba és magammal vittem.
Otthon kiültettem a kisszoba ablakába, hogy száradjon, mert még mindig vizes volt.
Mindkét szeme a semmibe nézett. A bal szeme egészen kifehéredett. A másik még kék volt egy kicsit, és azon nem volt szempilla. Szemrehányóan nézett rám halott szemeivel.
Viszont a két kis nyuszifoga megmaradt.
Kimostam a ruháját, de a testét nem mertem megmosdatni. Harmadnap, mikor megszáradtak a ruhái, felöltöztettem, mint egy halottat. Szép, tiszta, fehér ruhába.
Rám nézett, de még mindig nem tudom, hogy megbocsátott-e. Megbocsát-e valaha is…?

Várdai D. Levente fotója

1. Máriás József:
   2010. július 4. 07:35

   Alvi baba mindenkiben ott él, aki valamilyen ok, alkalomadtán szembesül gyermekkorával. Ez az írás is ilyen alkalom, késztetés, hogy nekünk is eszünkbe jussanak rég elfedett dolgok, az emlékezet tárházából előtoluljanak régi „vétkeink”.
   Jóska

2. Rozek Enikô:
   2010. július 4. 18:52

   Nagyon tetszett a történet.:-)

3. Rozek Enikô:
   2010. július 4. 19:24

   Azért nem vagyok kárörvendô,hiszen ami Önnel történt az már nem volt vicces,én inkább az Alvin babával történteken mosolyogtam el magam,mert eszembe jutatta az én gyermekkoromat is,amikor a hugom majdnem ugyanezeket mûvelte a játékbabákkal,ellentétben velem.Én mindig féltve ôríztem az enyémet sokáig,míg egy napon egy szomszédkislánynak megtetszett és kitörte kezét,lábát,szemeit benyomta,míg már semmit nem lehetett vele tenni,csak kidobni.Nagyon sajnáltam,hiszen én még váltó ruhácskát is varrtam kézzel neki,valamint fülbevalót(nem arany)is aggadtam rá.Talán ez volt az egyetlen amikor én „fájdalmat”okoztam neki amikor kilyukasztottam a fülecskéit.
   Az enyémet Lady Mariannának hívtam,olyan szép, hosszú szôke volt a haja,akárcsak a filmbéli szinésznônek.(Sandokan)