/Belső kényszer e rovat indítása, s azonnal fel is hagyok vele, mihelyt a Hargita Népe ismért elérhető lesz a világhálón. Hogy miért szakadt meg a több mint tíz éven át tartó nyilvánosság-sorozat, a szerkesztőség magánügye, viszont a napilap olvasójaként állíthatom: fontos és forrásértékű üzenetek nem jutnak el ezáltal azokhoz, akik ha nem is földrajzilag, de szellemileg és a székelyföldi valóság iránti érdeklődésük folytán elkötelezettek a hargitai régiónak./

Elsőnek mindjárt egy olyan sorozatra hívnám fel a figyelmet, ami divatos és izgalmas témát tárgyal, olvashatni is sokat és sokfelé róla, ám hiteles, alaposan dokumentált és józan mérlegelést annál kevesebbet. A dr. Hermann Gusztáv Mihály történész által indított sorozat (A székely autonómia – ahogyan egykor működött) már három közleményt ért meg (Hargita Népe, 2012. december 14., 28., 2013. január 4.) és máris nagy visszhangot váltott ki olvasói körében. A Székelyudvarhelyen élő fiatal szakember nem először nyúl e kérdéshez, szándéka szerint következetesen hirdetné minél szélesebb körben, hogy a székely történelem szemléletében ideje leszállnunk a mítoszok és a tévhitek felcicomázott, magas lováról és engedjük magunkhoz közel a tudományos vizsgálatok által tisztázott tényeket és összefüggéseket. Már a kiindulópontja is provokáló, ám nyílt szándékú:

„Létezik-e kocsma a román országhatárok ölelte széles földön, Máramarostól Dél-Olténiáig, Aradtól Dobrudzsáig, ahol az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben nem vitáztak volna e szó értelméről: autonómia? Vagy volt-e a román Parlamentnek ez időben olyan ülésszaka, melynek során heves szónoklatok kíséretében némelyek ne csapkodták volna tenyerükkel a Tisztelt Ház szónoki emelvényének nemesfa pulpitusát, akárcsak választóik a csapszékek asztalainak málladozó préseltlemezét? De vajon akik követeljük, tudjuk-e mit követelünk? És akik elutasítják, tudják-e mire kiáltják nemzeti szent meggyőződéssel, hogy „soha”?

Bevallotta: bár a kérdésnek egyik történeti szakértője, az autonómiáért ágálók közül még senki nem kereste meg azért, hogy megtudakolja: hogyan is működött a múltban ez a fránya csodabogár. Az is igaz viszont, hogy ő maga sem látott olyan komolyan vehető elképzelést, amelyhez szükség lett volna az általa nyújtható történelmi alapvetésre.

Hát, most kéretlenül teszi meg, széleskörű közönség előtt e rövid múltban való barangolást. Amelynek már az első lépései nyomán kiderül, hogy a valóság nem éppen úgy fest, ahogyan ma regélnek róla. Egy példa a sokat emlegetett székely adómentesség a királyság felé. „Az adómentesség – a királyok koronázásakor, illetve az uralkodó házassága meg trónörökös születésekor lerótt alkalmi kötelezettségtől eltekintve (melyet „ökörsütés” néven emlegettek) – kijárt minden szabad székelynek. (A székelyek „ökörsütése” tehát nem tévesztendő össze a népünnepélyeken ma újra dívó látványos gasztronómiai szolgáltatással; neve pedig onnan ered, hogy a király számára összegyűjtött ökröket tüzes vassal megbélyegezték.)” – figyelmeztet dr. Herrmann Gusztáv Mihály. Ebből is látható, mennyire hajlamosak vagyunk ma félreérteni egy-egy régi kifejezést, megnevezést és romantikus elképzeléseinkhez, népszínművek hangulatából táplálkozó külsőségekkel fölcicomázni…

A történelmi vizsgálódásból hamarosan az is kitetszik, hogy a székekbe szerveződött székely társadalom közösségi határozatai távolról sem voltak vajmi demokratikusak és széles közösségi alapokon nyugvók: a döntő szót ugyanis a széki gyűléseken, bár különösen az elején mindenki részt vehetett rajtuk, a főemberek és a lófők mondották ki. A jónép inkább csak kommentálhatta és zajos egyetértéssel vagy egyetnemértéssel kísérhette az orra előtt hozott határozatokat.

A székgyűlés határozata ugyanakkor kötelező volt a községekre nézve, tehát ún. önkormányzati autonómiáról akkor is csak inkább formálisan lehetett beszélni. Nem beszélve arról, hogy a székely autonómia – a királyság mind jobban megerősödő befolyásával párhuzamosan – jelentősen csorbult és fokról fokra királyi ellenőrzés, gyámság alá került.

Érdekes az a mód, ahogy a szerző a vitás kérdésekkel előáll. Íme a sorozat nemrég megjelent harmadik részét miként indítja:

„Egy közkeletű axióma a magyar köztudatban (és nem csak…): a középkori székely autonómia nem csupán ősrégi és titokzatos, de egyedülálló is. Az ifjú Kossuth, mint láthattuk, hittel vallotta, hogy a székelység „az egész keresztény Európában (legfölebb tán a Baskokat kivéve) egyedül volt képes eredeti szabadnép typusát minden fe-dalizmusi fertéztetéstől tisztán tartani”. S ha így látta Kossuth – a távoli Zemplén vármegye szülötte -, ne csodálkozzunk a mi Orbán Balázsunk szárnyaló romantikus rajongásán: „A népvándorlás zűrjéből – mely másfél ezred év előtt mindent elsodort – egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az új alakot ölteni indult Európában; egy hősies néptöredék, mely Ázsia legnemesebb gyarmatának örökségét védve, bámulatosképpen tartá fenn magát a költözködő népek vészes hullámzata közt, mely sajátszerű hadi szervezetével s democraticus intézményeivel a középkori Európának legelőbb megtelepült s legclassicusabb népeként tűnik elő. Ez a székely nép.”
No de hol van már a romantika ? – vélheted kedves Olvasó. „Porrá hamvad” a modern idők katlanában (akár Zorán hasonnevű dalában), de lám, néhány éve népszerű tévécsatornát neveztek el róla… Az emberek nagy része változatlanul szereti az álmok világát – filmben, színpadon, olvasmányaiban, ha már az élet megtagadja tőle -, ez. valószínűleg alaptermészetünkhöz tartozik. És ehhez igazodnak múltunkkal szembeni elvárásaink is…
Mi viszont nézzük inkább, melyek voltak a középkori Magyarország azon népei, amelyek – a köztudat vélekedésével ellentétben – a székelyekéhez hasonló szolgálatok fejében igencsak hasonló autonóm jogállásban részesültek? „

Ezek után sorra veszi a múlt idő kiváltságosait Magyarország területén: a kunokat, a jászokat, a szepesi lándzsás nemeseket. Dr. Hermann Gusztáv azonban nem mulasztja el sokkolni olvasóit:

„Annál nagyobb a meglepetés (magyar és román körökben egyaránt) amikor Erdély középkori társadalmának más, szintén hadi alapon kedvezményezett csoportjainak státuszára derül fény.
Bánátban, a régi Temes és Krassó megye keleti részén nyolc román kerület alakult: Karánsebes, Lugos, Miháld, Halmas, Krassófő, Borzafő, Ilyéd és Komját. Ezeket egyes források – akárcsak a székelyek közigazgatási szervezeteit – székekként emlegetnek. Lakóik pedig büszkén állítják egy írásban, hogy amennyiben valaki közülük megszegi a közösség törvényeit, azzal „more siculorum”, vagyis’ „székelyek módjára” bánnak el (ami persze semmi jót nem jelent az illetőre nézve…). A bánáti románok kiváltságainak eredete valószínűleg a XIV. századba nyúlik vissza, amikor a török elérte a Duna vonalát, és szükségessé „vált a térségben egy folyamatosan ott tartózkodó parasztkatonaság jelenléte. E kiváltságokat 1457-ben V. László annak elismeréseképpen újítja fel, hogy a környék népe továbbra is híven védelmezte a török ellen a Duna menti réveket. A király meghagyja, hogy a nyolc kerület területén az idegenek ne kaphassanak birtokokat és falvakat, a kerületek oszthatatlanok és nem adományozhatok; az itt élő román nemesek pedig – hasonlatosan a királyság „igazi nemeseihez” – adómentességet élveznek.”

Hasonlóképpen nem szabad megfeledkezni mind a Fogaras, mind a Kővár környéki román vajdaságoknak nyújtott kiváltságokról sem. Mindezek az autonómia-formák pedig nem az illető népesség-csoport eredendő hagyományaiból és erényeiből nőtték ki magukat, hanem egy központi hatalom kegyéből, amelynek szüksége volt a „végeken” élők mindenkori hűségére és tettleges támogatására. Valamit – valamiért…

A sorozat közleményei péntekenként jelennek meg, egy oldal terjedelemben, a Hargita Népében.

(Cseke Gábor)

1. Gergely Tamás:
   2013. január 10. 16:20

   Rendkívül érdekes! Örvendek, hogy olvashattam!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ