(Puzzle-darabok életemből)

Örök nyughatatlanságom, na meg az az ostoba fizetési rendszer, ami akkor jellemezte a mérnöki állásokban dolgozókat, hogy a munka minősége, de még mennyisége sem változtatott a fizetés nagyságán, egyedül a funkció, vagy hogy az ipar melyik ágában helyezkedtél el, állandóan újabb, jobban fizetett állások keresésre buzdított. A faipar, annak ellenére, hogy a leghúzóbb iparág volt az exportban, mégis valahol hátul kullogott a vegyi meg fémipari fizetési osztályokhoz képest. Az átállás az informatikára már jelentős változást hozott. Különösen áldásos volt, hogy megnyitott egy új lehetőséget a szamárlétrán való gyors felkapaszkodáshoz, s amikor a bridzses haverek megsúgták, hogy a néptanács égisze alatt működő, helyi kisipart felülvigyázó szervezet informatikust keres, azonnal működésbe helyeztem minden kapcsolatot, és hamarosan már ott tülekedhettem reggel hétkor a „kondika” aláírásánál, ugyanis ez a vállalat abban merítette ki a tevékenységét, hogy létezett, és nem csinált semmit. A főépület a város szívében, a Poklos patak partján, nem messze a főtértől, roppant előnyös helyzetben mutatkozott, hogy a napi privát tennivalókat munkaidőben elintézhessük. Nagyon komolyan vették a reggeli pontos megjelenést, ennyi volt, na meg hogy az irodákban kötelezően valakinek ott kellett lenni. Azért tülekedtünk, mert aki utoljára írta alá a jelenléti naplót, beszorult az irodába, mire ő bejött, mi már ki is mentünk „terepre”. A kor furcsaságaihoz tartozott első „magánvállalkozásunk” Pistával. Dühöngött az információs rendszerek beültetése, az egész ország az értékelemzés és az akkor létező egyetlen számítógépes rendszer, a GESTOC (könyvelést, anyagmozgást, fizetést ölelte fel) konkrét megvalósításán dolgozott. Kettőnk mögött volt már a munka titáni része. A bútorgyárban több mint harminc ember teljes évi munkájának aktív részeseiként a kisujjunkban volt az egész. S így mikor a párt versenyt írt ki, hogy huszonötezer lejes (az akkori fizetés kb. 2000 lej volt) prémiummal jutalmazza egy tizenkét fős csapat munkáját, ha a kőbányában ezt a rendszert bevezeti, mi Pistával összeírtunk egy fiktív listát (sajnos, az illetőket le sem értesítettük) és elnyertük a megbízatást. Három hónap megfeszített munkánk után a kőbánya már sikeresen alkalmazta a rendszert, és a prémium kifizetésére is kiadták az engedélyt. S itt jött újra a deus ex machina, a pártmegbízott összefutott véletlenül az egyik fiktív résztvevővel a főtéren, és boldogan újságolta neki a jó hírt, hogy holnap felvehetitek a pénzt! Milyen pénzt? Lebuktunk! Az árvíz mentett meg, mert mielőtt még magasabb szintre került volna, és ÜGY lett volna belőle, felajánlottuk az egész összeget az árvízkárok enyhítésére, ezzel törlődött minden. Dolgoztunk, mint valami barmok a semmiért, s még mindig örvendtünk, hogy megúsztuk a büntetést, felajánlhattuk becsületesen elvégzett munkánk jutalmát.

Pista, Évával a főtéren, bevásárlás után a buszra várva, szem és fültanúja lehetett, hogy egy magyar házaspár a néprajzi üzletből kijövet, nekiütötte véletlenül a frissen vásárolt korondi vázát a járda szélének, és az ezer darabra tört. A panaszáradatból kiderült, hogy a strand melletti kempingtáborban laknak, nem messze tőlünk, s ez lett volna az Erdélyre emlékeztető tárgy, amit még a pénztárca megengedett. Sikerült feljegyezni az autórendszámot, azonnal bementek s megvettek egy hasonló vázát, lehozták hozzánk azzal, hogy kutassam fel másnap reggel a táborban a kocsit, s tegyem melléje, jó utat kívánsággal. Ne menjenek rossz szájízzel haza Erdélyből. Mi hajnalban megtoldtuk még friss kiflikkel, ezzel-azzal a reggelit, s egy kis levélkével, benne a Pista címe, hogy tanúi voltak a tegnapi balesetnek,jó utat kívánnak. Letettem a kocsi hűtőjére s azzal nyomás a melóba. Már rég napirendre tértünk a történtek felett, hisz őszintén sem Pista, sem mi nem vártunk viszonzást, jólesett egyszerűen jót tenni, amikor befutott egy hálálkodó levél, hogy az emberek jóságába vetett hitüket adtuk vissza ezzel, feledtettünk minden, az akkori Romániába látogató magyar turistákat kötelezően érő kellemetlenséget, s vegyük úgy, mindnyájunkat örökös meghívással tisztelnek meg. Ez pedig Pécsre szólt. Nagy és igaz barátsággá alakult a viszony. Sűrű levelezés, kölcsönös látogatás, ahányszor csak az akkori biztonsági szerv saját útlevelünket nagy kegyesen ideadta. Még Andrisnak, a fiamnak is emlékezetes maradt a Chrenoczy család, mert rá egy pár ever, amikor újra jöttek s megkértek, hogy mint idegenvezető kísérjem el őket Brassóba s környékére, őt is magammal vittem. Négy-öt éves forma lehetett, s a menedékházban ahol az első este meghúzódtunk, Tibi meg én vettük magunk közé az ágyba. Kegyetlenül hideg volt. A vaskályha hamar kiadta a meleget, ahhoz lusták voltunk, hogy újra megrakjuk, s a vastag, súlyos takarót mindketten középre, a gyermekre löktük fél- álomban, nehogy megfázzon. Ő meg, miután a két felnőtt fűtőtest izzasztotta, lerugdalta a paplant a földre, s csak reggel jöttünk rá félig megfagyva, hogy mi Tibivel potyára fáztunk egész éjjel.

(Folytatjuk)