Nem lenne csoda, ha ezt az utóbbi évszázadot a majdani, boldogabb időkben a Nagy Magyar Népvándorlás koraként tanítanák az eljövendő népiskolákban, és tény, hogy menekül, ki merre lát. Hogy okkal, vagy ok nélkül, ki-ki döntse el magának, de ennyi szakképzett, értelmes, művelt ember nem nagyon tévedhet – ez nem a legyek esete az istállóban. Viszont kevesen tudják, hogyan viszonyuljanak a teljes környezetváltozáshoz.

Elkél tehát a szakértő útmutatás. A Gépnarancs Ferber Katalint, a japán Waszeda egyetem volt tanárát kérdezte a részletekről, márpedig, ha valakinek, neki alapos gyakorlata lehet ebben – aki képes volt a külföldiek által elérhető legmagasabb polcra emelkedni Japánban, az tudhat valamit. Megkérdeztük tehát, mennyi ideje él külföldön, mik a legnagyobb szamárságok és a legokosabb dolgok, amiket a friss emigráns elkövethet, hogyan kell beilleszkedni, és hogyan érjük el, hogy elfogadjanak – és egyáltalán, mivel töltötte az elmúlt majd’ húsz évet? Ha csak egyvalakinek is segít az elindulásban ez a pár mondat, már nem volt felesleges a beszélgetés – de adjuk át a szót neki:

„- Generációm egyik tagjaként szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen három alkalommal is láthattam a „csodásnak” képzelt nyugatot 1989 előtt. Csaknem egy évet (1988 nyarától 1989 júniusáig) Kanadában dolgoztam vendégtanárként. Akkor értettem meg, hogy az emigráció nagyon súlyos döntés, s csak akkor szánom rá magam, ha már semmilyen más lehetőségem nem marad. Saját tapasztalataim szerint ugyanis az emigráció nemcsak ad, de el is vesz tengernyi dolgot mindenkitől, jóllehet ezeket a veszteségeket senki sem látja előre. Az is természetes, hogy mindenki másként fogja fel a végleges távozást addigi otthonából. A viccet idézve, van aki túléli, van aki megéli s bizony vannak olyanok is, ide tartozom én is, akik átélik nem csak az új környezet kínálta lehetőségeket, de azok buktatóit is.

Remélem, az eddigiekből kiderül, hogy én a világ egyik legrosszabb helyzetének tartom azt, amikor valakinek el kell hagynia addigi környezetét és kapcsolatait. Az emigrációt emiatt én részleges amputációnak tartom, s ezt, minél tovább él valaki „idegenben” annál inkább érzékeli. Az emigráció természetesen rengeteget ad, nemcsak elvesz, de erről később.

1993 óta élek megszakítás nélkül külföldön. 1993-ban egy sikeres álláspályázatnak köszönhettem, hogy Japánba mehettem dolgozni, méghozzá a saját szakmámban, ami, ismerve a mai munkaerőpiac telitettségét, nagy szerencse volt.

Tizenhét éven át Japánban éltem. Öt éven át tanultam a szakmát (azaz a kelet-ázsiai és japán gazdaságtörténetet) valamint a nyelvet, s bár alkalmi munkáim a tanulás közben is voltak, a 17 évnek csaknem egyharmada tanulással telt.

S ez talán az, ami szinte egyikünknek sem jut eszébe, mielőtt elmegyünk az addig ismert és megszokott mindennapokból.

Lehetetlen, bárhova is mennék, a saját értékrendemet számon kérni az újonnan választott környezetemen. Számomra az igazi, máig nem múló veszteségek valódi oka az volt, hogy nem tudtam, az új környezet, legyen az bárhol, új készségek és képességek elsajátítását igényli. Mindezt a választott hely naponta jelzi, udvariasan vagy kevésbé udvariasan elmondja. Mítosz (azaz önámítás) azt hinni, hogy el-és befogadó közeg vár egy emigránst. Ha ez történik, az nagy szerencse. Tudomásom szerint kevés hely van ma a világban, (talán Skandinávia néhány országa) ahol a szakképzett munkaerőt örömmel és felkészülten, azaz segítőkészen várják és fogadják.

Nyilvánvaló, hogy Kelet-Ázsia sok tekintetben szélsőséges példa (azaz a hely ahol eddigi életem egyharmadát töltöttem) de éppen a szélsőséges környezet és az alkalmazkodás nehézségei miatt sok mindenre megtanított, amelynek ma is naponta hasznát veszem.

Az a gyanúm, hogy legnagyobb hiba az volt: az első hónapokban nem kérdeztem meg senkit semmiről, s anélkül cselekedtem, mellyel sikeresen megszegtem minden szokást, szabályt, normát és elvárást. (Egyetlen mentségem a nyelvtudás hiánya volt. Angolul ugyanis kevesen értettek és beszéltek a közvetlen környezetemben. Japánul azonban csak évekkel később tudtam beszélni.)

A csináld magad egyszemélyes mozgalmamnak azonban volt egy nagyon komoly előnye is: mindazt, amit a saját tévedéseimen és hibáimon keresztül tanultam meg, sohasem felejtettem el. (Azt hiszem ezt nevezik tapasztalatnak.)

A megfigyelés (előítéletek nélkül) talán a legfontosabb amelynek segítségével viszonylag gyorsan megtanultam a mindennapi életet.

Azt hiszem, nem kell feltétlenül mindent elfogadni az új környezetből. Lehet, de nem biztos, hogy ez mindenkinek sikerül. Nekem a legfontosabb a működőképesség elsajátítása volt, nem pedig a környezetem el-és befogadása. Mindannyian tudjuk, hogy ez, mint minden emberi érintkezési forma, kölcsönösségen alapszik. Hiába igyekszem el-és befogadni a környezetem résztvevőit, szokásait, követelményeit és még sok minden mást, ha a környezetem nem teszi ugyanezt velem. Ha valaki összekeveri az alkalmazkodást a saját értékrendje feladásával, az hosszútávon nemcsak üres kézzel, de érzelmileg kuszán, azaz saját személyiségének elillanásával (is) számolhat.

Nekem sikerült úgy tizenhét éven át Japánban dolgoznom, hogy minden lehetséges dolgot megtanultam a működőképességem érdekében. Saját értékrendemet azonban soha egyetlen pillanatra sem számoltam fel. Létemet, munkámat elfogadta környezetem (ehhez azonban nagyon komoly teljesítményre voltam kényszerítve) de befogadni sohasem fogadott egyetlen „mikroközösség” sem.

2010 óta újra Európában vagyok. Egy évig alkotói szabadságon voltam. Először Londonban, majd onnan Berlinbe költöztem férjemmel együtt. Két héttel a Japánba történő visszaköltözésünk előtt bekövetkezett a japán, (fukusimai) hármas katasztrófa.

2011. március 11. után néhány nappal egészségügyi okok miatt eldőlt hogy nem tudok visszaköltözni Japánba.

Azóta Berlinben élek. Nagyon hasonló problémákkal szembesülök nap, mint nap, mint két évtizeddel ezelőtt, Japánban. A húsz év tapasztalata azonban sokat segít. Nem igénylek ma már sem el-, sem befogadást sehol. Az belső ügyemmé vált.”

Eddig tehát a sokat látott vándor tanácsai – legalább fogadja meg őket, vegye fontolóra, aki indulni készül. Menjen, ha akar, maradjon, ha tud – de mindent gondoljon meg előtte.

Szele Tamás

(Forrás: gépnarancs.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ