Nem kellett sokáig várnom, dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának időközben megjelent a negyedik folytatása is a Hargita Népében, amely talán még az eddigieknél is izgalmasabb: azt ecseteli benne, hogy miként szorult vissza idővel és „hangfogóval” a székelyek számára fenntartott kiváltságrendszer.

Először is, az életben semmi nem tart örökké – ez olyan alaptörvény, ami itt sem hagyható figyelmen kívül. Igaz, hogy a székely autonómiához hasonló más autonómiák jóval hamarabb lekerültek a napirendről, befuccsoltak. A szerző szerint azonban a székely kiváltságok eresztéke már a magyar királyság idején recsegni kezd, amiben aztán a továbbiakban nincs megállás. „Az ősharmónia bomlása először a társadalmi kiváltságok területén jelentkezett – írja. – A székelység „harmadik rendje” a „község” (értsd: közösség) vagy „communitas” labilis vagyoni állapota miatt már a 15. században nehezen tudott eleget tenni katonai kötelezettségeinek. A két felsőbb rend tagjai kihasználják ezt a helyzetet, szolgálatukba fogadva a leszegényedett alacsonyabb rendűeket: elkezdődik a „communitas” jobbágyosodása. Ez egy természetes és elkerülhetetlen folyamat, mely a királyság haderejének viszont nem kedvezett. Hunyadi János kormányzó próbálta először korlátozni, majd Mátyás király, egy szélesebb és átgondolt társadalompolitikai stratégia mentén. Az elképzelés az volt, hogy a „communitas” azon tagjait, akik képtelenek megőrizni szabad katonai státuszukat, a király kivonja a vagyonosodó fő-emberek és lófők befolyása alól, és saját („királyi”) jobbágyaivá tegye. (Ez a földesúri jobbágyokhoz képest magasabb szintű jogállást, kedvezőbb állapotot jelentett.) Az uralkodó erdélyi politikáját végrehajtó Báthori István vajda 1490 körül hozzá is látott a székelyudvarhelyi Domonkosrendi kolostor várrá alakításához: itt létesült volna az a birtokközpont, amelyhez a közszékelyekből lett királyi jobbágyok szolgáljanak. Közben 1490-ben Mátyás meghal, a trónra II. Ulászló kerül. A továbbra is tisztségében maradó Báthori viszont folytatja a terv végrehajtását, 1492-re a vár készen áll, a vajda ágyúkkal, lőporral is ellátja. Az érdekeikben sértett székely primőrök és lófők viszont vehemensen tiltakoznak…”

Székely lófő-ábrázolás kályhacsempén

Ebből aztán szabályos konfliktus alakul ki a királyság intézménye és a székelység között: a királyi oldal mind gyaktabban játssza ki frissen szerzett székelyeit a kiváltaságosok ellen; addig-addig, hogy a háborúskodás mind jelentősebb jogvesztésekkel jár. A folyamatnak azonban van egy másik mozgató rugója is: a székelység haditechnikája megreked egy hagyományos szinten, nem veszi föl a nyugati modernizáció iramát, ezért felhasználhatósága egyre korlátozottabb lesz. A történész szerint „már II. Ulászló levele jelzi, hogy a székelyekre inkább a Moldván keresztül keletről érkező, a sztyeppei élet hagyományait folytató népek támadásainak megfékezésében számít. Ha ugyanis nyugaton vagy északon visel háborút – jól képzett és felszerelt páncélos zsoldoscsapatok ellen -, akkor a székelyektől nem közvetlen hadfelkelésüket, hanem zsoldosok állítását és felszerelését kéri. A 16. században a különbség tovább nő a székelyek „félprofi” szintű hadi kínálata és az európai harcmodor között, amelyben a tűzfegyvereknek egyre nagyobb szerep jut, nem csupán az erődítmények ostromakor, hanem nyílt mezei ütközetekben is. És persze fejlődik a hadviselés tudománya, a katonai stratégia, másfelől egyre hosszabbra nyúlnak a hadjáratok: csupa olyan kihívás, amivel a családjáért-gazdaságáért aggódó földműves-katonaember már nehezen birkózik meg.”

A fejedelem saját embert – székkapitányt – állít a székek ellenőrzése végett, aki visszafogja a túlzott önállóskodást. Később, a Habsburgok korában e fölöttesből királybíró lesz, akit már nem a székek választanak, hanem egyszerűen csak javasolnak – aztán vagy ő lesz a kinevezett, vagy más.

A székely nemzetgyűlést is dicstelen változások érik: a székely követek, betagozódván az országgyűlésbe, egy ideig még azt játsszák, hogy külön is összegyűlnek és „a régi szép időket idéző afféle „autonómiásdit” játszottak: azt, hogy ők – alig tucatnyian – „nemzetgyűlést” ülnek. Nem tudom, megállnánk-e ma mosoly nélkül, ha Hargita, Kovászna meg esetleg Maros megye magyar képviselői, szenátorai Bukarestben, a Parlament valamelyik irodájában külön egyeztetnének mondjuk a kormánnyal való viszony kérdésében, aztán nyilatkozatban büszkén kiközölnék, hogy márpedig „székely nemzetgyűlés” történt…
Egyébként ez nem az első ilyenszerű játék a Habsburg-kor székely történelmében. Midőn az adó kötelezettsége – az elméletileg még létező kiváltságok dacára – a székelységre is kiterjedt, a székely követek majd minden alkalommal „protestáltak” az országgyűlésen, aztán megszavazták, azzal a kitétellel, hogy „csak most” és csak „az ország nagy szükségére nézve”. Ez a „csak most” és „nagy szükség” pedig több mint másfél évszázadra állandósul… Röviden: az önrendelkezés egyre fogyó valós keretei mellett a székely közélet szereplői igyekeztek megőrizni a változatlanságnak, a régi szép időknek bár a látszatát…” – írja dr. Hermann Gusztáv Mihály.

(Cseke Gábor)