Tornyos régi kúria leégett, kormos romja, magas ablakok nyomai. Hosszú behajtó. Autó fordul a be a házhoz vezető útra, kerekei alatt csikorognak a kavicsok. Gondozatlan kert, fasor mellett halad végig a kétszemélyes Ford, francia rendszámmal. Tibor szenvtelen arccal markolja a kormányt. Mellette Ági kikerekedett szemmel kapkodja a fejét jobbról-balra.
– Jézusom, mekkora volt ez a ház! Meg a kert, fákkal, gyeppel. Még egy hinta is van ott a két fa között! Ez a hely eszméletlen! – lelkendezik – Nem is értem, drágám, hogy miért nem látogattuk meg hamarabb a szüleidet, mikor még a ház is állt.
– Tudod, hogy nem éppen a legjobb kapcsolatot ápoltam velük az elmúlt 15 évben. – morogja Tibor.
– Mikor is jöttél el otthonról?
– 16 voltam.
– És miért?
– Tipikus történet. Röviden: apámmal két kakas voltunk egy szemétdombon. Fiatalkori tudattalan ödipális szindróma. Viszonzatlan szerelemmel. Aztán elszöktem.
Hallgatnak egy sort, közben közelednek a házhoz.
– Anyám hagyta. Tudták, hova szöktem, de nem jöttek utánam. Mindig is jobban ragaszkodott apámhoz, akit ő választott, mint hozzám, aki csak véletlenül jöttem, belerondítva megszokott kis életükbe.
– Mivel foglalkoztak? – kérdi Ági.
– Apám egyetemi professzor volt, anyám pedig a házicselédje. Istenítette az öreget, a lába nyomát is megcsókolta. – mondja Tibor.
Leparkol a bejárat előtt, a kocsit leállítja. Felnéz a házra, aztán mielőtt kiszállna, elővesz a zakózsebéből egy csomag cigarettát, szájába vesz egy szálat, meggyújtja. Az ajtót kicsit kinyitja, kiteszi a lábát, és hátradől az autó ülésén. Ági várakozva néz rá, nem akarja megzavarni, most, mikor végre hajlandó beszélni a szüleiről.
Tibor szív két mélyet, aztán folytatja.
– Anyám korán észrevette, hogy nem apámra ütöttem. Hanem rá. Ezt nem tudta elviselni, utálta magát. Nem örököltem apám hidegségét, távolságtartását. Sem pedig a filozófia iránti szenvedélyét. Kiskorom óta vaskos könyvek vettek körül. Esténként Hamupipőke helyett Arisztotelész és Platón „kalandjait” hallgattam. Minden vasárnap kötelező olvasásnap apám könyvtárában. Apám íróasztalával szembe betoltak nekem egy saját, kisméretű mahagóniból készült, vaskos bútordarabot. 14 éves koromtól recenziókat kellett írnom az olvasottakból.
Megáll a beszédben, lepöccinti a leégett hamut, beleszív a cigibe. Közben előretekint, majdnem kíváncsisággal méri fel a kúriát.
– Egyszer hazahoztam az iskolai könyvtárból egy fantasy-regényt. Sárkányokkal, lovagokkal, kalandokkal. Mindenféle magasröptű, filozofikus gondolat nélkül. Imádtam. Egy órát olvashattam belőle, amikor anyám észrevette. Megmutatta apámnak, aki nem törődve azzal, hogy könyvtári könyvről van szó, kezembe adta a gyufát és elégettette velem a „ponyvát”, ami szerinte kultúra legalját képviselte. Márpedig a kultúrát védeni kell. Tűzzel-vassal. A könyvből csak a borító maradt meg, rajta egy vicsorgó sárkánnyal. Az is megkormosodott, de sokkal vastagabb papírból volt, nem gyulladt be olyan könnyen. Apám fölszögezte a szobám falára, figyelmeztetésként. Aznap nem kaptam vacsorát, másnap pedig addig nem állhattam fel az íróasztaltól, amíg el nem olvastam egy Nietzsche-kötetet.
Elhajítja a csikket.
– Aztán apám nyugdíjba ment (késői gyermek voltam), és unalmában agyagozni kezdett. A ház egyik csücskét „mű”-teremmé alakította. Egész nap bent ült, korongozott, százszámra gyártotta le a csúnyábbnál csúnyább vázákat, tányérokat, korsókat. Persze, senki nem mert szólni neki, hogy mennyire szörnyűek és fölöslegesek, amiket készít. Egy idő után mi is az általa készített edényekből ettünk. Mondanom sem kell, leves azután soha nem került az asztalra.
Előveszi a gyújtóját, amire egy sárkány van gravírozva, és ismét rágyújt. Egyre idegesebben szív.
– Később azt is a fejébe vette, hogy ő maga fogja kiégetni a kész dolgokat. Addig mindig egy régi ismerőséhez vitte őket, nem véletlenül, komoly felszerelés kellett az égetett kerámia készítéséhez. Eddigre én már megszöktem, egyszerűen elindultam, pár napig egy barátomnál aludtam, aki a szüleivel éppen külföldre készültek. Velük mentem. A szüleimet felhívták, hogy elkérjenek. Ők még örültek, hogy végre kikerülök a kúriából. Odakinn aztán munkát találtam, végre valamire jó volt az, hogy kiskoromtól taníttattak franciára. Akkor még utáltam. Odakinn pár hónap alatt belejöttem. Mást jelentettek a szavak.
A cigaretta már félig leég, de Tibor nem veszi észre. Tovább beszél, maga elé bámulva.
– Közben nem voltam beszélő viszonyban velük. Néha egy-két hírt hoztak az ismerősök. Aztán a legutolsót is. Apámnak mindig azt javasolták, hogy ne próbálkozzon egyedül a kiégetéssel. Veszélyes, mondták. Valaki még kellene mellé, mondták. Egyedül dolgozom, mondta. Aztán valami balul sült el. Szó szerint. A régi szobámat kezdték el raktárnak használni, nem fért már máshova a sok kacat. Egyik este túl forrón hagyta ott az egyre magasodó kacat tetején a legújabb rendet. Túl közel tette a sárkány-borítóhoz. Meggyúlt. Az egész könyvtár öt perc alatt kapott lángra. Mire a tűzoltók kiértek, már csak a romok maradtak. Nem éreztem semmit a hír jövetelekor. Csak elégtételt. A karton-sárkányom tüze vette meg nekem. A kultúra legalja pattintotta ki. A filozófia pedig gyorsan égett.
A kezére ég a csikk, káromkodva elhajítja. Ági megkövülten hallgatja Tibort.
– A romok között pedig a mahagóni asztalom maradványai, azt nem tudta teljesen elégetni a tűz. És az utolsó, kajla korsó, amit apám a műteremben felejtett, még nyers állapotban. Hát szépen kiégetődött.
Rágyújt még egyszer. Eszelős a tekintete. Ági egyre ijedtebb.
– Csak azt sajnálom, hogy nem én gyújtottam fel ezt a hodályt. Azóta minden cigimnél azt képzelem, hogy azt a tüzet gyújtom, a sárkánynak segítek. Élvezem a füstöt. Apámat és anyámat szívom el. A hamvaikat pedig lepöccintem a sárba. A csikket eltaposom. Kedves, amúgy mondtam már, hogy tüdőrákom lett? Az orvosok hat hónapot adtak. Szerintem nem várom meg.

Messzire hallatszott a kocsi robbanása.