(Puzzle-darabok életemből)

Itt leírom, hogy az amerikai I love you, az olasz gitáros szerenád, az angol mindent elmondó virágcsokrán kívül mi más módon is el lehet árulni, jelezni vagy vallani szerelmet. Pampa lakásához, az utcáról egy szűk, rövid folyosó után jött az egész házat elzáró duplaszárnyú vasalt ajtó, majd jobb oldalt az ő lakrészűk bejárata, s ha valami elemi sorscsapás nem engedte meg, hogy a heti egy randevú összejöjjön, megkértem G.Péter barátomat, hogy segítsen, és este későn kiemeltük a vasalt kapu egyik szárnyát, nagyon óvatosan, csendben nekitámasztottuk az ajtónak. Reggel, amikor a főorvos apa munkába indult, az ajtónyitással szerencsére nem zuhant, hanem mint a lassított filmekben, befeküdt a kisszobába a lap, jött a szitkozódás meg találgatás ki, kik lehetnek, s majd három embert kellett fogadni (szerencsére a távolsági buszállomás közel, és sok volt a buszra váró), hogy visszaállítsák, csak Pampa tudta, hogy ez egy üzenet, illetve vallomás. Amikor ez többször megismétlődött, Henter Kálmán (az apa) szemész főorvos is rájött, hogy vagy Bábinak, vagy Pampának (két lánya ) szól az üzenet, s megkérte, szóljanak az udvarlóknak, mielőtt tényleg valami szerencsétlenség történik, például nem ő, hanem a kicsi Pali megy ki elsőnek reggel, hogy találjanak valami más módot érzelmeik kifejezésére. Kisakkoztuk G. Péterrel, hogy melyik az az ablak, amelyik mögött vagy közelében a P. padja lehet a suliban, s azt rendszeresen, míg nem válaszolt a felhívásra, hétfő reggelre kiparittyáztuk. Az az ósdi mód, hogy egyszerűen vallani/mondani is lehet az érzelmeket, sőt ez a szokás, a mai napig idegen nekem, valahogy önmagad és a másik áltatásának tűnt, szó, szó, szó, mondanám a költővel, hazugnak, nem elég meggyőzőnek tűnik. Na nem föltétlen ajtókat kivenni és ablakokat kilőni, hanem ötven éven át mellette, vele lenni, igaz, ezt olyan gyakran és sokszor, mint a hollywoodi filmekben az I love you-t egy életben nem lehet megtenni.

A tizenegyedik osztály, utolsó diákévem valami furcsa lázban égve telt el. Akinek születésnapja volt, biztosra vehette, hogy padra vagy katedrára kerül, s a hasára vizes tintaceruzával hónapokig lemoshatatlanul belevéssük a dátumot, így is hívtuk, dátumozás. Aztán mivel egy pár fiúnak a vakáció idejére esett a szülinap, teljesen szabadon és váratlanul rohantuk le őket nyolcan-tízen, még vergődni sem tudtak, le a nadrágot, szabaddá tettük a hasat, és jöhetett a tintaceruzás hóhér. Ákit, az osztály egyik legjobb tanulóját már rég kiszemeltük mint következő áldozatot, de az 1,88-as magasság és a 92 kiló körülményesebbé tette a rituálét s jó volt felkészülni, mert tornaórákon már meggyőződhettünk arról, hogy Áki semmiben sem ismer tréfát. Íratlan törvénye volt a dátumozásnak (ájágónak), hogy az áldozat rúghatott, csapkodhatott, úgy és olyan eszközökkel védekezhetett, ami a rendelkezésére állt, mi, a lefogó pribékek nem üthettünk, csak lefoghattuk a két kezét, a lábakat, s ezért százszorosan meg kellett gondolni, hogy mikor, hol, hogyan csináljuk Ákival. Kivártuk, amikor Gönczy Péter, jómagam, Veress Jóska, Zajzon Barni, Adorjáni Karcsi, Kristóf Zsiga, szóval az osztály markos legényei mind jelen voltak, s már az első órai hetesjelentésnél tudtuk, eljött a nap. De tudta, érezte ezt Áki is, és az egész osztály, még a lányokon is néma izgalom lett úrrá, csak a tanárok nem tudták mire vélni a feszült csendet, Bernáth Zoli is megfeledkezett a kötelező félhalk Ba….am csatakiáltásról, ami mindig elhangzott, ha felelni hívták. Vártunk. Eltelt az első szünet, Áki nem mozdult ki a padból, s ott megközelíteni képtelenség, mi megjátszottuk, hogy semmiről sem tudunk, semmire sem készülünk, de a nagyszünet vészesen közeledett, s akkor mindenkinek el kellett hagyni az osztálytermet, szellőztetés, általános rendcsinálás ez többnyire tanári ellenőrzés alatt, itt még Áki sem maradhatott bent. A fizika előadótermében volt az osztály, félkörösen emelkedő padsoraival inkább stúdiószínházra vagy kisebb stadionra emlékezetett s az udvarra vivő lépcsők annyira összeszűkültek, hogy két embernél több nem fért el egymás mellett. A kivégzésre csak a katedra volt alkalmas, összesen öt perc ha rendelkezésünkre állt, míg a következő tanár a becsengetés után betalál hozzánk, de most vagy soha, ha mindjárt a fél karomba kerül is, de meglesz, valami ilyesmi izzott a levegőben. Becsengettek, a sor megindult a terem felé. Ketten Áki elé somfordáltak, tiszta véletlenül, hanyag, könnyed testtartással, de már a lépcsőkön fékezték mozgását, s hárman a háta mögött, széliránnyal szemben, hogy szagunkat se érezze, ugrásra készen vártuk a pillanatot. Valami mégis megsúgta Ákinak, hogy ez a vég. Ahogy az osztály ajtajához értünk, ellökte maga elől a két testőrt, rohant a padja felé, de mit ad isten, a helyére éppen beült két-három lány beszélgetni, őket bántani ellentmondott még az élet-halál harc mindent megengedő szabályainak is, belekapaszkodott a padba s mi rá, minden végtagjára egy-egy kisportolt társ s húztuk, téptük, míg Áki nem, de a pad engedett a túlerőnek. A közel hat méter széles és hatalmas sarokvasakkal, csavarokkal lerögzített alkotmányt kitéptük a padlóból, s Ákit a katedrára löktük. Rángatózott tisztességgel és üvöltött, ahogy a torkából kifért, ez nekünk szerencsénk volt, mert a tanár lefagyott az ajtó előtt, s míg elrohant az osztályfőnök után, maradt időnk piros, kék és lila tintaceruzával a hasán megörökíteni a dátumot, s ekkor nyugodtan elengedhettük, mert ha az írás megtörtént, nem volt joga bosszút állni, ilyent nem ismert a dátumozás, az ájágó íratlan, de nagyon szigorú törvénye. Hogy aztán bejött az igazgató, mert az oszifő már romos volt egy félresikerült veseműtét következtében, és rövid értekezést tartott a viselkedésről, ez már említésre sem méltó, bűnöst, kit megbüntessen úgysem talált, Áki sem tudott megnevezni senkit. Arra ítéltettünk, hogy hatalmas plakáttal a kezünkben, kettes sorban két napon át jártuk a szünetekben az iskolaudvart körbe-körbe valami táblával, hogy Rongáltuk a közvagyont, ezzel az egész iskola figyelemének központjába kerültünk, s ha addig csak a mi osztályunkra korlátozódott a láz, most mint az influenza futott körbe a többi osztályokban is. Ahogy közeledett az utolsó tanítási nap, mi is csendesedtünk, lassan, békésebb tevékenységek töltötték be a szüneteket, az orvosira készülők, s volt egy jó pár az osztályban, már megkezdték a magolást, minden percet igyekeztek kihasználni, hogy majd mint egy verset, szó szerint tudjákelmondani vagy leírni az egész felvételi anyagot. A többi egyetemen sem volt másképp, sehol nem volt rátermettség-, tehetségteszt, olyan kérdésekre kellett válaszolni, amikre az igazán helyes választ az első és másodéven újra tanították. A negyvenkét osztálytársból negyven egyetemre készült, s igyekezett csak azokra a tantárgyakra összpontosítani, ami a felvételire kell, így a figyelem az órákon nagyon megoszlott. Tudták ezt a tanárok is, s az olyanok, mint pl. az orosztanár (erre a tantárgyra senkinek sem volt szüksége) bejött, arra kért, csináljunk, amit akarunk, de csendben, csak csendben, hogy ne hallják a folyosón, ne legyen kimondottan rendetlenség vagy lárma, ami odacsalja az igazgatót. Így Adorjáni Karcsi behozta a harmonikáját, s mi tangóztunk (degedtünk) a padok között egy órán át. Az addig ha nem is irigyelt, de megbámult, kiválóan tanuló lányok most háttérbe szorultak, a nagy mellű Icuka ideje jött el. Icuka, azon kívül, hogy gyönyörű előnyökkel bírt, még rendelkezett azzal a bizonyos meghatározatlan, nem is tudom, a nőknél hányadik érzékkel, hogy az egyenruha ellenére nála valami mindig másképp volt. Idegen nekem, de ezt a ma nagyon is használatos szexi szó definiálja a legjobban. Icukára rá lehetett volna adni a kényszerzubbonyt is, azt is úgy tudta volna hordani, még szorosabbra venni, hogy abban is szexi legyen. Kristóf Zsiga tulajdonította ki többnyire, benne több volt az önbizalom, mi, akik tudtuk, hogy Icukának rég érettségizett udvarlói is vannak, csak epekedtünk, de szerencsénkre ott volt még Barabási Kati s még több jótáncú lány, úgyhogy nem unatkoztunk. Barabási Katit azért emeltem ki, mert náluk bármikor lehetett zsúrt rendezni. Teljesen spontánul, délelőtt szólt, hogy szabad a levegő. A papa, úgy emlékszem jó nevű ügyvédje a városnak, bent maradt a törvényszéken, s náluk a lemezjátszó állandó készenlétben volt, felszaladtunk, felgöngyölítettük a szőnyeget, mehetett a zsúr ártatlan, mégis izgalmas játéka .Volt úgy, hogy Pampa, ha éppen edzésre ment, először felugrott, kicsit táncoltunk, s onnan ment tovább, ekkor már teljesen elfogadott társ lett a barátaim, osztálytársaim körében. Az idő telt, s furcsamód hét nappal az utolsó tanítási órák előtt nem került fel a táblára a hatalmas Ó, hogy majd kinője magát ió, ció, áció, káció, akáció, vakációvá, mert miránk az érettségi vizsga s majd a felvételik nagy megpróbáltatása várt.

(Folytatjuk)