Franz, a történetgyűjtő

1456-ot írunk. Történhetne akár korábban vagy később is néhány évvel, többel viszont semmiképp. A színpad berendezése a szöveghez igazodik, amely elegendő utasítást tartalmaz a megfelelő díszlet kialakításához. Egy s más elemet hozzá lehet tenni vagy el lehet hagyni, de csak akkor, ha ez nem módosítja lényegesen a szöveget.

Igen tisztelt képviselője a főőrségnek,
Villon néhányat böfög.
úgy nézek én ki, mint egy rablógyilkos? Hagyja hát a fecsegést, végre nyugodtan meg szeretném inni a boromat, avagy nem ürítheti ki az ember egy hosszú, nehéz nap után, a híd alatt egymagában a maga néhány üveg borát, mit gondol? Nehéz napom volt, átkozottul nehéz napom. Megmentettem egy kocsist a vízbefúlástól, egy hétgyermekes özvegynek egy zsák paszulyt szereztem, egy lovászfiú fejéből kivertem a gondolatot, miszerint Isten vette rá, hogy lovászfiú legyen, a kovácsnak, akit megütött a guta, saját kezűleg fogtam piócát a pocsolyából. Na, kérem. Arról nem is beszélve, hogy egy balladát is sikerült befejeznem.

Ezt viszont a kapitány úr nem sorolja a becsületes munkák közé, nemde? Térjen hát nyugovóra, kapitány úr, vagy nem akar? Felőlem. Na ne meressze úgy rám a szemét. Folyton csak bámul, még ha nem is lát engem. Felőlem csináljon, amit akar. Én pedig itt a híd alatt megiszom a boromat. Az este végtelen. Végtelenség honol. Kérem, ne zavarja a végtelenséget a sarkantyúcsörgésével. Most magamba döntöm a boromat, és ön, ön azt csinál, amit csak akar, csak a sarkantyúját ne csörgesse, jó? Megbeszéltük? Az sem kizárt, kapitány úr, hogy mindjárt lehúzza a csizmáját, és abból issza a konyakot mindaddig, míg békésen az asztal alá csúszik, ott aztán biztonságos őrizetben lesz, igen,
Villon feláll, tántorogva szalutál, majd ismét visszaül.
és majd reggel tájt, amikor a végtelenség vak lesz, akár a bagoly, és visszavonul a temetőtemplom tornyára, igen, akkor meglátogatom önt az asztal alatt, természetesen magammal hozok egy üveget, csak semmi tiltakozás, rendben? Aztán majd meglátjuk. Vagy úgy, ön tehát sohasem húzza le a csizmáját, még akkor sem, ha alszik? Hát akkor semmit sem lehet tenni. Sajnálom. Gondolhattam volna. Most viszont csend van! Végtelenség! Mit gondol, miért brekegnek a békák? És mit gondol, miért iszom most bort? Minden lényben, igen, kapitány úr, minden lényben ott bujkál egy kis végtelenség, amely kitolakodik belőle, hogy a mérhetetlen végtelenséggel egyesüljön, amikor annak hangját hallja. Ezért illatoznak a füvek is jobban. Ezért csillog a folyó is titokzatosabban. Így bizony. De kinek is mondom mindezt, hisz már alszik is a csizmájában. Felőlem csináljon azt, amit akar, kapitány úr. De mindenekelőtt ne aggódjon amiatt, kapitány úr, hogy a végtelenséggel beszélgetek, a végtelenség nem az angol királyság követe. És most megiszom a boromat. És a békák brekegnek. És a füvek illatoznak. És a folyó titokzatosan csillog. És amikor úgy gondolom, hogy eljött az ideje, bemászom a folyóba, hogy megszabaduljak a tetvektől, amelyekért nem én vagyok hibás. Avagy épp azért vagyok bűnös, mert ezt állítom, kapitány úr?
Villon kihúz a zsákjából egy tekercs papírt, hangosan és erőteljesen kacag.
Szóval így, kapitány úr. Teleaggatja a várost körlevelekkel és vérdíjat tűz ki. Érzem, egyre jobb kedvem kerekedik, bor van elég. Azt hiszem, kapitány úr, ön egyre szimpatikusabb nekem. Na látja? És ha most meglátogatom önt, az asztal alatt vagy máshol, nekem teljesen mindegy, és információkat szolgáltatok önnek arról, hogy hol találhat meg, megkapom majd a kitűzött díjat? Na látja? De teljesen megértem azon képességét, hogy még a legegyszerűbb dolgokat is elbonyolítja. Igenis, megértem. És azt is bevallom önnek, hol töltöttem a tegnapi napot.
Elénekli egy népdal néhány ütemét, majd mindkét kezét zsebre vágja és számolni kezd.
…három… négy… öt, rendben, minden a legnagyobb rendben, egyre jobb kedvem kerekedik, és bor is van elég. Bár ezt, úgy hiszem, már bevallottam önnek. Hát jó. Időnk van elég. François, édes angyal, mondom magamnak ismételten, ne siess, ne siess, az élet átkozottul rövid.
Teátrálisan, túlzott pátosszal szónokolva.
Tudja meg hát, kapitány úr, az úgy volt, hogy már reggel korán szörnyű kedvem támadt izzadni, ez ébresztett fel álmomból. Akkor azt mondtam magamnak, François, most lemész a malomhoz. Időről időre, igen, újra és újra rám jön az izzadhatnék. És akkor nem tudok ellenállni. Semmit sem tudok tenni ellene. És aztán, amikor a veríték patakokban folyik a testemről, végtelenül jól érzem magam. Igen, kapitány úr, az maga a végtelenség. Végtelenség, mint amilyent ma este érezni. El sem lehet mondani, mit érzek, amikor a veríték patakokban folyik rólam. Ez, hogy rövidre fogjam a szót, igen, ez a legfelemelőbb érzés, amit ismerek. Az ember csak izzad, izzad, és egyetlen kívánsága van, hogy soha többé ne hagyjon fel az izzadással.
Ismét normális hanglejtéssel.
Lementem hát, kapitány úr, a malomhoz, és zsákokat cipeltem. Egész áldott nap. Nem, pénzt nem fogadtam el. Miért is kellett volna elfogadnom? Hiszen mondtam már önnek, semmi mást nem akartam, mint izzadni. És az élvezetemet senkivel nem fizettetem meg, egyáltalán senkivel, akárki is legyen az, nem, nem én. Igenis, ezt csináltam egész áldott nap, izzadtam. Izzadtam, újra izzadtam, és végtelenül jól éreztem magam. Ráadásul, kapitány úr, a fuvarosokkal káromoltuk egy kicsit Istent, önt is, de nem jobban a megengedettnél. Igenis.
Villon felemelkedik, rövid időre szalutáló testtartásba merevedik. Azután gesztikulálva, mintha megölelné a kapitányt, és mindkét kezével megveregetné a hátát. Leül.
Megéri ön is a pénzét, kapitány úr. Kiraboltatja a hintót, és meggyilkoltatja az utasokat. Hát jó. Elnézést, talán túlzok. Mindennek tetejébe. Bor van elég, de ezt már említettem. Kész. Eressze le a kezét. Az embernek meg kell fékeznie a bizalmatlanságát, akár egy engedetlen lovat, hajtogatom mindig. És most teljes végtelenség. És a titkok, mint gyermekeket, kézen fognak minket és továbbvezetnek. Igenis. Látja? De hogy is jutott eszébe, hogy körlevelekkel töltse meg a várost és vérdíjat tűzzön a fejemre? Hm? Ez ízléstelen. Végtelenül ízléstelen. De hát maga csizmában alszik. Hát jó. Csak kérem, ne pengesse a sarkantyúját. Azt mondtam már, igenis mondtam, ön talán ugyanolyan ártatlan, mint én. De miért, teszem fel magamnak a kérdést. Magamnak, nem önnek. Vajon miért tette ezt? Az egész világ tudja, hogy tegnap izzasztókúrán voltam. Hogy is kerülhette el a figyelmét? Pont önnek? Hát jó, nem tesz semmit. Fel a fejjel! Nem olvasok fel önnek sem balladákat, sem dalokat, és nem is kell magát hálás publikumnak kiadnia. Apropó: máskülönben ön igen rokonszenves nekem. És bor is van elég. Ha nem tévedek, ezt már mondtam. És egyszerűen gyengéim a különc alakok és a tréfacsinálók. Tudom, tudom, ön nem akart engem sarokba szorítani, Isten őrizz, csak egy kis kedves gaztettet akart nekem eljátszani. Teljesen megértem a viccét, meg én. Ki értené meg, ha nem én? Na látja? Látja?
Villon kinyújtózkodik a fűben, keresztbe fonja két karját a feje alatt, és a csillagokat mustrálgatja…

(Az írás teljes szövegét lásd az eirodalom.ro honlapon. Szenkovics Enikő fordítása)