Frissen vásárolt, kis cserépbe szorított, hármas hagymájú, éppen nyiladozó sárga nárciszokkal a kezemben ballagok a székelyföldi megyeszékhely kora tavasszal mindig háromszorosan poros járdáján, amikor valaki megállít:
– Sz. úr, ilyen virágot nem szabad vásárolni!
De még át sem villant rajtam a kérdés, hogy ugyan biza miért a tiltás, már hozzá is tette: a sárga virág az román virág! Olyannyira meglepődtem, hogy csupán valamiféle köszönő szavak törtek fel a torkomból, köszönöm, köszönöm, ennyivel is többet tudok, és csak később jutott eszembe az illő válasz: na és a réteket nemsokára elözönlő gyermekláncfű? A vadárvácska? A napraforgó? A pünkösdi rózsa? A Jókai-féle sárga rózsa? A fenyvesek olykor sárga felhőkként úszó virágpora? És vajon milyen színű a kimondottan székely virág? Fehér, mint a hóvirág? Lila, mint az ibolya? Piros, mint a muskátli? Csak hát ez utóbbival is baj van, akárcsak a tulipánnal, mert a származása nem kimondottan hun eredetű és ráadásul termesztését sem mi vittük tökélyre.
Ez a nyomorult nárcisz is holland, így kell nekem, helyette nyugodtan mehettem volna haza a húsvéti vásárról, kezemben egy üveg áfonyabefőttel, tormás almával, egy szelet hagymás zsíros kenyérrel netán kimondottan székely méhek gyűjtötte székely mézzel. Habár ez utóbbinak a színe sem mindegy, hiszen hogyha nem sötét, akkor nem erdei, nem havasi és megint csak hamut hinthetek a fejemre, mert valószínű: a székely méhész eléggé el nem ítélhető módon elvándorolt valahová a Duna-menti akácosokba, ahol nem csupán a szín, hanem még az illat is román.
Szóval, már a járdán is meg vagyunk ideologizálva. Valamiféle állandó szorongásban gyűjtünk, gyűjtögetünk mindent, saját tudósaink által megcáfolt, ám önigazolási kényszerben szenvedő magamutogatók terjesztette hiedelmeket, legendákat és jelképeket, hogy ott éljünk abban a képzeletbeli és dicsőséges múltban, amely arra hivatott, hogy pótolja a jelent.
De hát miért kellene pótolni? Miért nem természetes az, hogy itt vagyunk? Miért nem természetes, hogy latin betűkkel, magyarul írunk és magyarul gondolkodunk? Miért nem fogadjuk el, hogy a székelységet gyakorlatilag létszámveszteség nélkül a kemény, kitartó, hétköznapi munka, a családokkal és a gyermekekkel való törődés tartotta meg évszázadokon keresztül azokon a területeken, ahol mind a mai napig él, és esze ágában sincs elvándorolni? Miért kell mindig riogatni a románokkal, a globalizációval, a katonasággal, az állampolgársági népszavazással, a gyermekszám-csökkenéssel, a cigány betelepedéssel és így tovább? Hogyha egy falusi iskolában feljavítják a mellékhelyiséget, miért kell azt a nemzeti megmaradás jegyében tenni és miért nem elég az a magyarázat, hogy az idők változásában ez a természetes? Miért nem tudunk nyugodtan, mosolyogva, jobb kedvvel élni és dolgozni, önmagunkkal és családunkkal foglalkozni abban az európai nyitottságban, amelyre úgy vágytunk és amely nem a félő, nem a szorongó, hanem a nyugodt, magabiztos, kiegyensúlyozott embereké? Miért porlunk mindig, mint a szikla, amikor a székelyföldi városok köré főként nem román tulajdonban levő villanegyedek épültek, amikor a történelmi magyar egyházak majd minden székelyföldi templomát restaurálták és újak sokaságát építették, amikor könyvtárban, világhálón, tévében és rádióban azt olvasunk, azt nézünk és azt hallgatunk magyarul, amit éppen csak akarunk? Számunkra miért minden rossz, rosszabb és a legrosszabb? Kinek az érdeke, hogy ne változzon meg ez a mélabús szemlélet, amely öt-hat, föltétlenül székellyel kezdődő közhelybe szeretné belezsúfolni az élet sokszínűségét és az egyéni gondolkodásmódok sokaságát?
Úgy gondoljuk, ha minden percben nem élünk a múltban, akkor feladjuk önmagunkat. Ez önbecsapás. Minden nép őrzi a múltját, de a sikeres közösségek a jelenben élnek és a jövőnek dolgoznak. Ráadásul nem is sokat beszélnek róla. Csak növekednek. Akár a nárcisz, amely a téli szendergés után örül a tavasznak. (2010. március 28.)

* A jeles erdélyi publicista szerkesztés alatt álló e-könyvéből