Agnel Hídvégi Éva: Közel a zenekarhoz
„A zongorista ujjai billentyűkben végződnek. A billentyűk kitáncolják az életüket. Gershwin végzete… A lemerevedett ujjak. Tizenkét éves koromban megsirattam a Gershwin-filmet. Akkor mondták először, hogy tehetséges vagyok. Elhittem. És megsirattam a Gershwin-filmet. Végig a Kék rapszódiát. Nem pontos. Már jóval korábban is mondták, hogy tehetséges vagyok De akkor nem érdekelt. Nem tudtam, miről beszélnek. A Gershwin-film után már sejtettem. Kaptam egy gyönyörű Richtert. A Konzervatórium után szerettem volna darabokra törni.”
Leszállt az est, kinyitottak a mulatók. P. Kálmán felkötötte csokornyakkendőjét. Sűrű, fekete bozontját még egyszer hátrafésülte. Egy tincs most is előreugrott homlokára, mint mindig.
– Adj egy konyakot, Margitka – szólt oda a felszolgálónőnek –, hülye gondolataim vannak.
– A születésnapodon, Kálmán?
– Talán éppen azért, Margitka. Túl gyorsan, meg túl lassan halad az idő.
– Akinek még negyvenéves korában ilyen fizimiskája van, az ne panaszkodjon! Egészségedre! – Öregedő Margitka is fölhajtott barátságosan egy pohárkával: – Mindjárt kezdődik a csinnadratta
– Ez az, látod!
Jöttek a vendégek. Leültek, beszélgettek, nevetgéltek, rendeltek. Ittak.
P. Kálmán ujjai végigfutottak a billentyűkön. A hegedűs hangolt. A bőgős mélabúsan bőgőzött egyet. Aztán nekifogtak. Húzták, amit lehetett. Amit kellett. Mert ez volt a zenekar.
Húsz éve húzták ugyanazt. Mert az volt a repertoár.
A vendégek megszokták. Megszerették.
P. Kálmán gyűlölte.
– Margitka, én vagyok az egyetlen zongorista a világon, aki utál zongorázni. Adjál még egy konyakot, édes, duplát! Jó? – mondta csendesen a harmadik húszperces szünetben, a pultnál.
– Nem lesz sok?
– Nem.
Igazi amerikai farmerban, világosszürke könnyű pulóverben, ami alatt már csak a teste lehetett, lépdelt át a fiú az asztalok között. A pulthoz érkezett ô is. Konyakot kért ő is. P. Kálmán ránézett:
– Korán kezdi. De ne haragudjon.
– Nem haragszom. Nem kezdem, folytatom.
– Hány éves, ha szabad…?
– Tizenkilenc.
– Akkor már van miért.
P. Kálmán visszaült a zongorához. Intett a cimboráinak, hogy még pihenhetnek, ha akarnak. Akartak. A hegedű a zongora tetején feküdt, a bôgô állt a sarokban. P. Kálmán tekintete a fiú vékony hátára ívelt, szôkésbarna, hullámos haját is megnézte, mint az imént a kezét a konyakospoháron. „Mindig az emberek kezét nézem elsôre, az arcnál is elébb, csak utána a szem…”
– Zongoraujjai vannak – mondta anya.
– Henteskeze van – mondta apa.
„Rólam beszélnek?” – gondolta P. Kálmán.
„Régen volt. Ennek a fiúnak, ennek vannak zongoraujjai.”
Elindultak a billentyűk. Az asztaloknál elcsendesedtek a vendégek. Fejüket forgatták. Volt, aki fel is kerekedett, előrébb jött, közel a zenekarhoz.
A vékonyhátú, farmernadrágos, világosszürke pulóveres, szőkésbarna hullámos hajú, vitathatatlanul finomkezű fiú a Kék rapszódia közepe táján kisétált a helyiségből.
Margitka a pult alá hajolt. Egy vászon, kockás törlőruhába zokogott bele…
/Forrás: Színkép – Romániai Magyar Szó, 2005/25. sz./
Pusztai Péter rajza