Boldog fiatalság, amikor még mindenre van időd, amikor azt hiszed, hogy az egész világ a lábaid előtt hever, amikor óriási terveket szősz és nem félsz semmitől, mert erőtől duzzadsz, az ellenségnek is fittyet hánysz, a fantáziád nem ismer határokat, szóval te magad vagy a kiteljesült élet, igen, ezt a soha vissza nem térő időt irigylem! Gondolom, idős korban majdnem mindenki így van ezzel, „visszasírja” fiatalságát és hosszú álmatlan éjszakákon töpreng a sok elrontott dolgon, a sok téves lépésen, amit soha már nem lehet kijavítani.

Az emberi élet – ez szinte már közhelynek számít – nagyon rövid. A középkorban az átlag életkor talán még a fele sem volt a mainak, de a mai – nyugati – világ embere, ha a hetvenet elérte, még sok mindenről álmodozik, még tenni akar valamit, elégedetlen, hogy a nagy rohanásban, hajszában, az élet valódi szépségeit nem tudta élvezni, és az élet igazi értelmét sem tudta felfedezni. A hetven, a nyolcvan sem elég, sokkal több kellene.

Lehet, hogy egy kicsit szubjektív vagyok? Lehet, hogy vannak elégedett öregek, akik megnyugvással, vagy keresztény beletörődéssel várják életük végét ? Valószínű, hogy így van, de az igazság az, hogy az én generációm nagy része elégedetlen sorsával. Joggal. Egy 1999-ben megjelent könyvem előszavában írom ezen sorokat:

„Sokan vagyunk, kiktől a múltban mindent elvettek, földönfutók lettünk, hazát és otthont többször cserélő, testileg meggyötört, szellemi és lelki válságokon átbukdácsoló túlélők.” Igen, sokan vagyunk, a múlt század harmincas korosztályából, akiknek több rossz, mint jó jutott.

A világ a XX. században teljesen a feje tetejére állt. Nekünk, magyaroknak alaposan kijutott a bajból, két szörnyű világháború, a trianoni veszteség, két aljas diktatúra, ’56 dicsősége, de súlyos következményei is, Erdélyben a Ceausescu-rendszer szörnyűségei, osztályharc, kilakoltatások, lágerek és börtönök, aztán menekülés, ha erre volt lehetőség. Ezek csak címszavak, de mögöttük kerékbetört egzisztenciák, széjjelválasztott családok szenvedései, súlyos börtönévek kínjai, és az elhagyott haza visszasírása rejtőznek.

A születendő gyermek nem választhatja ki szüleit, de később meglakolhat szülei faji vagy társadalmi származása miatt, s bűnhődhet a felmenő rokonok hibás lépései miatt is. Legalább is így volt ez a múlt században, a náci és kommunista diktatúrák idejében. A német nemzetiszocializmus az „alsóbbrendű” fajok elpusztítását határozta el, nagy szerencséje a világnak, hogy elvesztették a háborút. A „győztes szovjetek” az osztályharc erejével akartak rendet csinálni és felépíteni az új „igazságos” világrendet, a kommunizmust. Kelet-Európa Gulágjain százezrek pusztultak el, akik megmaradtak a szenvedések után, már nem lehetek igazi alkotó emberek.

Budapesten születtem, elemista voltam, mikor kitört a háború. 1945-ben az oroszok elől menekültünk, így kerültem Aradra, ahol a gimnáziumot végeztem s itt lettem felnőtt férfi. A múlt viszont kísértet. Rossz társadalmi származás, egy „hibásan” politizáló apa, aki magyar börtönökben szenvedett hosszú éveken keresztül. Aztán a személyes, nyílt és végzetes konfrontáció a rendszerrel, a következmény a román Gulág, ahol, – az egyetemi évek helyett – sok mindent tanultam, többek között azt, hogy valójában, bizonyos körülmények között minden ember egyforma, és hogy az igényeket a minimálisra lehet csökkenteni. A szabadulás után továbbra is a rendszer foglya maradtam. Karriert, előremenetelt, csak a rendszerrel való együttműködés árán lehetett volna felépíteni, de nem tudtam „betörni”, így fiatalkori álmaim – színész, író, tanár – nem válhattak valóra… Az ismétlődő egzisztenciás harcban voltam, munkás, könyvelő, falusi tanító, és még sok egyéb. A magyar kultúrmunka területén csak „statisztálni” tudtam, mert ott, akkor, majdnem mindenki „elvhű elvtárs” kellett legyen, én nem voltam. Mindig gyanús maradtam, „reakciós osztályellenség”, nem fogadtak be, végül elmenekültem.

Az emigrációban nehéz boldognak lenni. A körülötted zajló élet számodra megváltozik, új törvényekhez, új szokásokhoz kell alkalmazkodni, de új barátokat, érett férfi korban, már nehezen találsz. Érzed, hogy az évek elteltével a gyökerek lazulnak, nem kapnak elég táplálékot. Aztán jön az öregkor, több az időd és ismét „kapaszkodni kezdesz” haza felé. Nézed az otthoni tv adásokat, lelkesedsz a sikerek láttán, és szomorkodsz, ha bántják a magyart. De igazán hazatérni már nem lehet. Az új haza kötelékei már túl erősek, a család összetétele is változik, a „globalizált” világ megváltoztatja a nemzeti identitás minőségét. (Ez a változás lehet negatív, de sokszor éppen erősítheti a nemzethez tartozás érzését.)

A mai fiatalokkal nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Ők egy olyan rohanó világban élnek, ahol nincs idő a töprengésre, tűnődésre, nosztalgiára, ők rabjai lettek a fogyasztói, és kommunikációs társadalomnak, minden pozitív és – szerintem több – negatív hatásával. Tapasztalatból tudom, és állítom is, hogy a közelmúlt sok rosszát, gonoszságát elmesélni lehet ugyan, fiataljainkat késztetni lehet, és kell okulásra, szükségük van a széles körű tájékoztatásra, de igazán átadni a szomorú múlt drámai élményeit, a húsba és lélekbe vágó kegyetlen tapasztalatokat, egyszerűen lehetetlen. Igazán tanulni, okulni csak a saját tapasztalataink révén lehet, – sajnos -, a világ nem a mások kárán tanul.

Hiába a csodálatos irodalom, hiába a sok megrázó dokumentum, film és szónoklat, ezek mind nem adják, nem adhatják vissza, nem érzékeltethetik a valódi lelki és testi gyötrelmeket. Nincs élő anya, aki el tudja képzelni, mit érzett az auschwitzi zsidó anya, mikor gyermekét kiragadták kezéből és átadták a gázkamrának. Senki nem tudja elképzelni, milyen az a szomjúság, amit akkor érzel, ha öt napig hallevest adnak be a cellába, aztán napokig nem kapsz vizet. A cella magányának gyötrelmei, amit hetek után, egyedül hagyva érzel, elképzelhetetlen egy mai fiatal számára. És igazán, őszintén mondom, nem is kell minden rosszat elképzelni, tapasztalni még kevésbé, legyen a világ csak örömmel, széppel teli.

De világunk ma sem jó. Messzi van a tökéletestől, inkább telve igazságtalansággal, hazugsággal, álnoksággal. Sokan mondják, hogy mivel a korábbi világok is egy nagy kataklizmában értek véget, ma sem fog katasztrófa nélkül semmi megváltozni.

Én hiszek az értelem győzelmében. Hiszem, hogy az emberiség megtalálja a kivezető utat, hiszen Világunk tökéletes lehetne, ha az ember kevésbé avatkozna be a Természet normális menetébe, ha nem akarná a teremtés csodáit saját elképzelése szerint megváltoztatni, ha nem lenne annyira önző, egocentrikus, ha elfogadná a sok évezredek óta leírt bölcs tanácsokat, melyeket szintén emberek fogalmaztak.

Egészen gyakorlatira fordítva a szót, első lépésként talán ne az állandó gazdasági növekedést hajszoljuk, ne hivatkozzunk mindig a GDP-re, maradjunk egy picit egy helyben, ülepedjünk le és gondoljuk át józanul, miként lehetne, gyermekeink, unokáink számára, egy szebb, boldogabb jövőt építeni.

Ezt üzeni, egy sok mindent átélt, sokat tapasztalt öreg „túlélő”:

Hollai Hehs Ottó
/Németország/

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2013. január 23. 18:39

   Köszönjük az üzenetet. Bár az illetékes(ebb)ek is olvasnák, és meg is szívlelnék ezeket!
   Petrozsényi Nagy Pál
   (Magyarország)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ