Mindig is szerettem a krimiket, és sosem szégyenkeztem emiatt. Ez utóbbi mondatot azért írtam le, mert sokan szabadkoznak, ha Agatha Christie-vel vagy Simenonnal a kezükben utaznak vagy pihennek, holott szerintem Simenon a XX. század egyik legnagyobb írója. Egyébként is, ahogy Alexandru Paleologu mondja, Strauss is remek, Bach is, csak másképp. Nem kell olyan nyakkendősen marha lenni.

Mindez pedig azért jutott ismét eszembe, mert újraolvastam Miklós Ágnes Kata kötetét, a Bűnös szövegeket. Először, megjelenése idején, azonnal lecsaptam rá, de akkoriban zavartak az ilyen mondatok: „lepuffantják, mint a tőkés récét.” Ezúttal azonban egyszerűen úgy olvastam őket, mint az egyéniség markerét: van, aki így beszél, és kész.

MÁK mindent tud a krimiről, szerteszét olvasott egy csomót, stílusa viszont csöppet sem tudálékos, sőt, nagyon is olvasmányos, laza, gördülékeny, szellemes – igazi esszé. Egy esszéírónak egyébként is meg kell teremtenie azt a hitet, hogy amiről beszél, arról sokat tud, azért képes olyan felszabadultan beszélni róla. Másfelől meg azt az illúziót kell megteremtenie, hogy magáról beszél, miközben akármiről. Azért mondom, hogy illúziót, mert úgysem tudhatjuk, milyen volt Montaigne, milyen MÁK. De a szövegeiket olvasva kíváncsiak leszünk, hogy milyenek (voltak), és sajnáljuk, hogy nem beszélgethetünk velük, vagy örülünk, hogy még összefuthatunk.

És egy igazi esszé megteremti az olvasóját, azt az embert, akivel beszélgetni szeretne. Ahogy MÁKot olvastam, azon kaptam magam, hogy akkor is egyetértek vele, ha vitatkoznék (például nem értem, miért olyan jók Marlowe hasonlatai, gyakran erőltetettnek érzem őket), mert a szöveg nem kizárólagos, csak provokatív.

Olyan, mint a jó esszé.

(Forrás: A jódeménység foka)

1. Cseke Gábor:
   2013. január 24. 06:16

   Simenont illetően teljesen azt vallom, amit Péter – nála nem érzem azt, amit Agatha asszonynál már igen: hogy telítődök a manírjával, a történetei spíljével, a cselekménybonyolítás módszereivel. G. Simenon történetei körkörösen folytatják egymást, összeérnek, eggyéolvadnak, más-más helyzetbe és közegbe állítják a morózusan is szimpatikus úriembert (Jean Gabin alakját már le sem tudom választani az irodalmi figuráról!). Igaz, nem annyira intellektuális, mint A Rózsa neve, de a maga módján utánozhatatlan.

2. Eva Agnel:
   2013. január 24. 06:42

   Abban teljesen egyetértek, hogy minden müfajt lehet becsülni, szeretni, ha jo egy mü. Nagyon kedvelem a bel cantot, az operat, de szivesen hallgatok chansont, vagy szimphonikus zenét, még operettet is (viva jutube !).
   Mitôl jo egy alkotas? Es miért nem jo egy masik? Erdemes föltenni a kérdést (sallangoktol mentesen; értem ezen – Péter szavaival élve – a „nyakkendös” okoskodasokat mellözve).

3. Cseke Gábor:
   2013. január 24. 07:02

   Ja, és ami egészen zseniális Simenon történeteiben: amikor Maigret főfelügyelőt meg-megkérdik, hogy mire gondol valamely üggyel kapcsolatban, minden esetben hevesen kikéri magának, hogy ő nem gondolkodik! Pedig hát végig egy egész könyvön – igen, csak másként, mint a többiek…

4. Demény Péter:
   2013. január 24. 10:28

   Nekem akkor tetszik egy sanzon, ha nem merül el a nyálban: vagy reflektál és ironizál, vagy olyan erős, mint Piaf. Eco ironizál, Simenon Piaf. :)