Művelődési házak (egykor hálózatszerűen burjánzottak) örökös nyerő rendezvénye volt az író-olvasó találkozó. Azt minősíthetjük jónak, amelyikre mindenki örömmel ment el: az írók, mert szívesen beszéltek magukról, munkájukról, egészséges önmutogatási hajlamuk fölötte állt a (rendszerint igen szerény) kultúrházi honoráriumuknak;az olvasók pedig (amikor még jelentősebb számban léteztek) azért, mert kielégíthették az olvasmányukkal és az íróval kapcsolatos kíváncsiságukat, személyes kapcsolatba léphettek a híres emberrel (akkor még nem a bunkócelebek számítottak ilyennek). Az írókhoz soroltak később az újságírók is; olvasótáboruk legtöbbször jóval meghaladta a (szép)írókét; és az olvasói kíváncsiság – valamint az egészséges magamutogatás – teljesebb kielégülést kapott, mint az ősidők óta gyakorolt levelezés a szerkesztőséggel. A személyes kapcsolat varázsa a tömegkommunikáció vizualizálódásával és a világ mindenoldalú felgyorsulásával egyidejűleg megkopott, minden téren. Egykor, a kényelmes kávéházi fotelban, szivarra gyújtva, a kávéhoz kérte kezébe a nyeles-keretes „információhordozót” az olvasó, és akár órákig böngészte a különböző rovatokat, sokszor szomszédaival megvitatta is – ma számítógépén otthon kattint rá a virtuális újságra, és pár perc múlva már magányos cowboyként száguld tovább a neten. Könyvet már főként metrón, vonaton olvasnak manapság – megfigyeltem: egyre több közöttük is a türelmetlen „kattintgató”, aki unottan lapoz át oldalakat, hogy megtudja, ki a gyilkos vagy ki a győztes, mi a kód megfejtése.

Az író-újságíró találkozók egyfajta túlélése a blogolás a hálózaton (is) megjelenő médiában. Hiányzik azonban belőle a személyes kontaktus (a virtualitás ezt lassan minden területen fölöslegessé teszi, már a randikat is neten „bonyolítják”), de nagyobb teret biztosít az olvasó kreativitásának, egyben megpezsdíti a szerkesztett sajtó állóvízét.
A blogolás alapjában változtatja meg az újságírást, ahogyan erre már nagyon sokan („médiaszakértők”) rámutattak. Régen az újságíró megírta (legtöbbször eleve efemernek is szánt) opuszát, s máris újabb téma után nézett, feledve az előzőt. Ha nagyritkán kapott is olvasói levelet, annak megválaszolását ráhagyta valami kezdő újdondászra avagy a szerkesztőségi titkárnőre. Most azonban már nem bánhat ilyen lekezelően a (blogoló) olvasóval: oda kell figyelnie, szükség esetén azonnal reagálnia is kell, ha nem akarja, hogy „kicikizzék”. A jobb újságírók szívesen szállnak be a blogolásba, hiszen egyfajta egészséges lovagi torna ez (természetesen, ha mindkélt fél betartja a lovagiasság és a jólneveltség szabályait).

A blogolás minden újságíró számára hasznos edzés – későbbi küzdelmeihez biztosítja a szükséges rutint. Nem véletlen, hogy kitűnő zsurnaliszták egész serege nyitott maga is blogot, hogy ebben az újfajta („interaktív”) műfajban is megmérettesse magát. És az sem véletlen, hogy erre a jelenségre a legtekintélyesebb lapok is felfigyeltek, támogatva a blogolást: az információkat korábban sosem tudták ilyen hatékonyan – és olcsón – eljuttatni előfizetőikhez. (Akiknek a száma a netes megjelenéssel csökken ugyan – bár a jobb lapok érdekesebb cikkeit a neten is csak pénzért lehet elolvasni – , de ezt általában ellensúlyozza az olvasottsággal párhuzamosan növekvő reklámbevétel.)

Bevallom: bősz blogolvasó vagyok – összességében több időt fordítok a (jobbnál jobb) blogokra, mint a (mind sekélyesebb) médiára. Sőt: magam is megpróbáltam bloggerkedni – de hiányzik belőlem a (méltán irigyelt) kitartás, szorgalom, jó értelemben vett interaktivitzás- és íráskényszer – amik nélkül viszont jó blogger nem létezhet.

Ahogy olvasom a Washington Postban: a blogolás két különböző, ellentétes „filozófia” ütköztetése, hiszen az újságnak elmélyült oknyomozáson alapuló, a valóságot – és az igazságot – valamint a szerkesztőség elkötelezettségét híven tükröző anyagokra van szüksége presztízse fenntartásához; a blogger olvasók pedig dinamikus pontosításra, állandó utánajárásra, el nem kötelezett pártatlanságra, esetenkint felületesebb hozzáállásra – a szerkesztőségi fegyelem szigorú szabályainak áthágására – próbálják rákényszeríteni az újságírót (meg a szerkesztőséget). A gyorsaságra ösztökélés figyelmen kívül hagyása viszont olvasóvesztést jelentene – a lapoknak tehát szembe kell nézniük ezekkel az új kihívásokkal.

A jelenlegi – világszerte elfogadott – szerkesztőségi gyakorlat logikáját a blogok logikája felülírni látszik. A blog mára már maga is önálló műfaj – de nem illik a megszokott keretekbe: mások a szabályai, mint mondjuk a nyomtatott vagy rádiós-televíziós interjúnak, riportnak, hírnek, tárcának, kommentárnak – ha egyáltalán vannak szabályai a megszokott értelemben. S bár a blog a (sajtó)szabadság jegyében született, az igazi blogolók az önmérsékletet (öncenzúra) és a szakmai moderálást (cenzúra) elfogadják ésszerű és demokratikus korlátozásként. A csak fröcsögőket nem fogadják be exkluzív klubukba…

Ahogy szakírók rámutatnak: az antagonisztikusnak tűnő különbségek egyik (talán fő) oka, hogy a média – kollektív tevékenység, míg a blog – individuális. A bloggert fékezhetetlen bizonyításkényszer űzi: ha nem publikál folyamatosan értékes, érdekes, izgalmas anyagokat, olvasói másik bloggerhez pártolnak (sokkal könnyebb a váltás, mint a hagyományos médiumok esetében). Ugyanakkor egy blogger csak úgy maradhat „gyorsreagálású”, ha a lehető legszélesebb fronton képes lefedni választott területét. Mellette szólhat közvetlensége: ha a blogger megfelelően képes megszólítani olvasóit, azok szívesen elegyednek vele (blog)beszélgetésbe. A blog ebből a szempontból is olyan, mint az író-olvasó találkozó, amelynek sikere alapjában mindig is attól függött: meg tudták-e szólítani egymást a részvevők. A blog mindig személyes, laza beszélgetés (néha fecsegés) – elsősorban emiatt ellentétes a média formalitásaival, melyek miatt az újságban (rádióban-televízióban) megjelenő szerkesztett termékek a befogadó közegtől (az olvasótól) elidegenült kommünikének (kinyilatkoztatásnak) tűnnek. A blog mellett szól még, hogy jóval szabadabban – s ezáltal érdekesebben, szélesebb horizonton – kezeli az információt: azt nem csak a média megszokott, szűk körű, kanonizált forrásaiból meríti, hanem minden lehetséges forrásból, akár pletykákból, mások kommentárjaiból és ötleteiből.

E különbségek miatt nem is lehet ugyanolyan mércével mérni egy blogot, amilyennel a médiát szoktuk megítélni. Az információ a blogban másképpen jelenik meg, mint a médiában – más hozzáállást igényel a kritikustól is. A kritikus – beleértve mi magunkat, blog-olvasókat is – pedig még a XX. században szocializálódott, és a (nyomtatott és audiovizuális) sajtóra vonatkoztatott – rögzült – elvárásait próbálja számon kérni a blogokon. Ki finnyásan, ki nyitottan, ki irigyen, ki barátilag, ki ellenségesen, ki meg empátiával.

A blogok mindenesetre töretlenül virágoznak, lombosodnak, zöldellnek – erdeik lassan birtokukba veszik az egész információs világot, szelíden (vagy néha erőszakosan) új létformákra kényszerítve a XXI. század újságíróit és újságolvasóit. És ebben nincsen semmi rossz – a színvonalas bloggerek ugyanolyan szeretnivalók, mint a kvalitásos újságírók. Merthogy tulajdonképpen ők is azok.

(Forrás: nyelvmájszter)