(Puzzle-darabok életemből)

Őszintén megvallva nem féltem a vizsgáktól, stréberség nélkül örültem a megmérettetéseknek, kihívásnak, nem tartoztam az első öt közé, de a top tízben mindig benne voltam s valahogy jobban tudtam tálalni a sokszor kevesebb tudásomat, mint a jobban felkészült, de izgalom uralta társaim. S így csak környezetemnek volt nagy meglepetés az érettségi utolsó napján a kapu alatt kifüggesztett eredménylistán a nevem utáni kilences átlag, egy két napig sütkéreztem a siker pazar fényében, majd nyomás fel Kolozsvárra, a matematika szakra felvételizni. A felvételi előtt összetoboroztak mindnyájunkat egy nagy terembe (akkoriban még lehetett magyar tagozatra is jelentkezni) s felkértek, álljon fel, aki a magyar tagozatra iratkozik. Nem volt ez egyértelmű, hogy minden magyar a magyar tagozatra kéri magát, nem taglalom, a lényeg, hogy amikor összeszámolták, hány ide s hány oda, és kihirdették, hogy ennyi meg ennyi magyar meg román van a teremben, felállt egy mai tapasztalatommal azt mondanám, klónozott Einstein és bátran, jó hangosan,hogy mindenki tudomásul vegye, kijelentette, hogy ő sem ide, sem oda nem tartozik, mert ő zsidó A légy is megfagyott az ablakon, ez így mellbevágóan, vádlón és valósággal számonkérően az akkor nagyon frissen egymásután megjelenő auschwitzi riportok, könyvek, filmek légkörében akaratlanul is bűntudatot ébresztett mindnyájunkban, akik a sors szeszélye folytán nem kellett az embertelenség, a koncentrációs táborok poklait megismerni. Az, hogy valaki zsidó, nem volt új nekem, hisz otthon, Vásárhelyen több zsidó családdal barátkoztunk, ők voltak a magyar kultúra s az egyetemes zenekultúra legnagyobb ismerői, élvezői, terjesztői, soha eszünkbe sem jutott ezt a származást valami módon így vagy úgy értékelni. Ez a felszólalás egyenlő volt a diplomával, ezt a fiút soha azután rossz elbírálás nem érhette, mint egy védő búra, betakarta bevallott zsidó volta egész egyetemi ottléte alatt. Hogy ezt ő tudta és tudatosan csinálta, ráfogás lenne, lehet csak ösztönös volt, ma sem tudom.

Nőttem, egyetlen nyár alatt lehagytam bátyáimat, Mikit és Pistát, iskolakezdéskor jó néhány fokkal előbbre kerültem a tornaórai szamárlétrán, s ezzel együtt nőttek az igényeim. Már nem volt elég a havi egy mozira kikunyerált pénz (a színházba bérletünk volt, karzat első sor, a koncertekre ingyenbelépőnk, mert ugye édesapám volt a filharmónia művészeti titkára ). S itt ki kell térnem a vásárhelyi szimfonikus zenekarra, mint a szocialista tábor magasan a legiskolázottabb és egyáltalán nem szocialista együttesére, a sportolók felleltározásához mérten méltatlanul kevés, amire emlékszem, s igazságtalanság lenne Székely Endre, Szalmán Loránd, Lukácsi András karmesterek, Ruha Pista hegedűvirtuóz, Kozma Mátyás ugyanaz volt orgonán, Csiky Boldizsár zeneszerző és még sok mással szemben, ha nem kellő módon tenném ezt. Az egyik bástyája volt a város kultúrájának. Édesapám lopott be próbákra, előadásokra s magyarázta, mit kell értékelni, mi a döntő különbség a mesteri alkotás, és a kor parancsolta kötelező, a szocializmust éltető zeneművek között. Egyes művészeti ágak kötelezően bedőltek ennek a parancsnak s ezért is igazságtalanul, de nem írok festőinkről, íróinkról. A tárlatokon túltengtek az öntödei munkások képei (Bajor Andor,Tomcsa Sándor az akkori irodalomból mint kivételek jutnak hirtelen az eszembe), aztán megjelenik Sütő András. De addig többnyire minden a szocialista realizmus áldozata. Szerencsénkre még él és alkot Csiky Boldizsár, az 50-60-as évek pezsgő zenekultúrájú városának még élő és gyakorló tanúja. A közönség a zsidók kiárusításával nagyon megcsappant, számban és minőségben is. Lukácsi András mint kezdő karmester az első fellépése előtt azzal a kéréssel fordult édesapámhoz, hogy mint volt papnak, nem maradt meg véletlenül a fekete lakkcipője, mert neki föltétlen szüksége lenne estére. Mindkettőjüknek 46-os lába volt, és a cipő ott lapult a sárga ruhásszekrény aljában teljesen új állapotban, hát megtörtént a vásár, és aznap este az ifjú karmester commme il faut léphetett a dobogóra, mi meg másnap az árából megkaptuk az új tornacipőket. A rövid is kitérő után vissza az indító gondolathoz, hogy nőttem. Szerencsémre Pista ekkor már jó nevű, főiskolán tanító matektanár volt, tele magánórásokkal, eleinte a nála jelentkezőkből kaptam tanítványokat, akiket időszűkében már nem tudott vállalni, később magamnak is kialakult a saját klientúrám. Többnyire orvosszülők gyerekei voltak. Könnyű feladat volt, szüleik után mindenik orvos akart lenni, a számtan nem szerepelt a felvételi vizsgalistán, tennivalóm arra korlátozódott, hogy a bukástól védjem őket. Ezért az óra (miután megoldottam a házi feladataikat s megértettem velük a lényeget) olyan tizenöt perc alatt véget is ért, a további negyvenöt falra hányt borsó volt. Ott, ahol a kislány kivételesen nem az orvosira, hanem a színire készült, remekül telt, nekiállt szavalni vagy jeleneteket improvizálni, de olyanra is emlékszem, hogy egy prof gyereke öt perc után felállt, otthagyott a házi feladatával, kimászott az ablakon, s röviddel az óra lejárta után jött vissza. A fizetési mód esetenként változott, óránként, hetente, havonta, előre vagy utólag. Volt olyan is, hogy eredményhez kötötten, progresszíven emelkedő bérrel, de a legfurcsább számomra a V. doktoréknál bevett szokás: odavitt a mama a nagyszekrényhez, megmutatta, hogy az összefogott lepedők alatt hol áll a pénz, és arra kért, vegyem ki, amennyi nekem jár, a gesztus inkább kínos volt mint hízelgő, hát kis cetlikkel igazoltam a kivett összegeket. Érdekes, hogy én, aki mérnökként dolgoztam több mint harminc éven át otthon és Svájcban, a matekból a hármasszabályon kívül semmit sem hasznosítottam. Az orvosok viszont, akik eleve kizárták a mateket mint szükséges tantárgyat, egyre-másra hívtak integráldifferenciál (a fül-orr-gége professzora), meg valószínűségszámítás elemei, majd informatikai alkalmazása (a 2-es belgyógyászat szívspecialistája) elmagyarázására, már vártam, mikor fogok majd én vakbelet műteni, a reciprocitás elmélete alapján.

(Folytatjuk)