Új monográfia Váci Mihályról

Napjaink olvasói, irodalombarátai hozzászoknak ahhoz, hogy nem csupán nyomtatott – Gutenberg–műhelyekben készült – könyvet „lapozhatnak”, hanem elektronikus postán érkezett alkotásokba is beletekinthetnek, csak egy kattintás kell hozzá s máris előttünk a Mű. Ilyen úton került a látókörbe Tasnádi Gábor újabb munkája is. A Google–keresőbe beírt hívószám – http://mek.oszk.hu/10600/10622 – elénk varázsolja a Váci Mihály Kör (Budapest) által kiadott, a Magyar Elektronikus Könyvtárban közzétett kötetet: az 1956 hűségében, avagy az ismeretlen Váci Mihály című monográfiát.

Egy bekezdés erejéig szóljunk az 1990-es évek elején kezdeményezett e–könyvtárról, amely az elmúlt húsz év alatt igencsak „felnőtté vált”. Társalapítói – Drótos László és Moldován István – ötletét, a Magyar Elektronikus Könyvtár néven megismert sorozat kiadását fölkarolta az Országos Széchényi Könyvtár. Azóta tízezernél is több kötetet tett fel a világhálóra, korlátlan hozzáférhetőségi lehetőséget kínálva a glóbuszunk bármely pontján, felbecsülhetetlen szolgálatot téve a magyar szellemi alkotások közzététele, terjesztése ügyének. „A jövő könyvtára” ajtaján naponta százak és százak „kopogtatnak” be, egy–egy kötet olvasottsági mutatóját négyjegyű, több ezres számjegyek jelzik. Tasnádi Gábor Váci–kötetét öt hónap alatt immár több mint háromezren olvasták el vagy lapoztak bele.

A fokozott érdeklődés egyfelől a kiváló irodalomtörténésznek, a Lant és Toll–díjas, Váci Mihály–emlékéremmel jutalmazott Tasnádi Gábornak, a Tamási Áron emlékkönyv (1997), az Illyés Gyula születésének 100. ünnepére „Örök művek világa” (2002) címmel közzétett kötet, a Szabó Zoltán: Ablakok Erdélyre (2000) című könyv szerkesztőjének szól, aki a tudós igényességével, empátiával és érzelmi töltettel nyúl a választott témához. Másfelől persze Váci Mihály nevének, az újszerű közelítésnek, a meghökkentő megvilágításnak – bizonyítva azt, hogy minden elhallgatás, hamis értelmezés ellenére Váci ma is népszerű szerző. A megnyilvánuló kivételes érdeklődésben nyilván annak is része van, hogy sok olvasó érezheti: a költő értékelése, megítélése körül bizony nagyon nincsenek rendben a dolgok, s a róla való ismeretek igen hiányosak.

A kiváló munka irodalomtörténeti értékét növeli a gazdag jegyzetanyag és a forrásmegjelölések sokasága. Tasnádi Gábor könyve arra indítja az olvasót, hogy könyvespolcáról leemelje, kézbe vegye Váci Mihály köteteit, verseinek, prózai írásainak olvasásában elmélyülve újra felfedezze és befogadja „a tanyai misszió sápadt kispapja”, a keleti végek, a Nyírség világából induló költő – „cselédek fia: – drága szép / ügyhöz szegődött hű cseléd” – ma is időszerű üzeneteit. A nép, a sokaság, a nemzet iránt elkötelezett elődök méltó utódaként maga is töretlen következetességgel vállalja: „De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd / jogos igazad, igaz jogod. / Kiáltsz – s nem hallgatnak oda? / Te nem hallgathatsz el soha! / Elhallgatnak? – Légy hangosabb! / Nincs jogod, hogy hangot ne adj /azoknak, kiknek motyogás / a hangjuk, meg káromkodás.” (Te bolond) Tette bátran, hisz neki, amint maga írta: nem volt joga magányra.

„Használni akartam – nem tündökölni”

„Megtettem ártatlanul mindent,
amit helyemben bárki tehetett.
Aki ítél – botladozzon előbb
e megtett út feléig.”

A Váci Mihály Viharos magasság című költeményéből kiragadott versszakot akár mottóként is írhatjuk költészete fölé, hisz oly találóan jellemzi költői pályáját, melynek, korai halála miatt ő is csak a „feléig” juthatott el. Ez távolról sem jelent valamiféle önelégültséget. Költészetének világában megmerülve soraiból kiérezhetjük, hogy korának társutasaként őszintén vallotta: „használni akartam – nem tündökölni” (Eső a homokra). A szülőföldjéhez, a tirpák tanyákhoz való hűsége alapvetően meghatározta világszemléletét, érzelem– és gondolatvilágát, költői attitűdjét: „Csak az szóljon, ki érzi azt: / – ha néma marad, valami / nagy és szent dolgot elmulaszt. // Költő, csak azt mondd el, ami / oly fontos, hogy embertelenség / lenne azt el nem mondani.” (Pillérek) Örök elégedetlenség munkált benne, a jobbra/többre törekvés belső tüze hajtotta: „Nem elég jóra vágyni: / a jót akarni kell! / Nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” (Még nem elég!) Százhúszat verő szívvel volt és maradt mindenkor „őrködő emlékezés, aki látott, / értett mindent és megbocsátott”. (A piros ász) Az „alkotó forradalom” tüzét élesztette, egy jobb világba vetett hit igénye és elvárása munkált benne. Verseiben a József Attila–i „érted haragszom, nem ellened” szellemisége jutott érvényre. Joggal állapítja meg róla Illyés Gyula a Váci Mihály válogatott versek 1971-es kiadása elé írt soraiban: „komolyságával, őszinteségével kitűnt még azok közt is, akik nemzedékében a forradalmiságba beleértették a társadalmi tennivalót is.” Kereste, kutatta helyét a világban, nemzeti közösségében. Gondoljunk csak csodálatos lírai hangszereléssel bíró vallomásos verseire – Jegenye – fényben, Huszadik század, Adott világ, Ha érdemes – ha nem, Eső a homokra… –, melyek az önmagával vívódó költő a korról és önmagáról éles kontúrokkal rajzol képet, ugyanakkor őszinte szóval utal csalódásaira: „Mást hittem én a lelkes indulásnál, / nem azt, hogy az út ilyen égbe vált” (Sárkány–szülő); „Ölelve – szembefordulok veled, / mert már nem az vagy, aki születőben, / s mert még az sem – sosem leszel! – kinek / álmodtunk: – verlek sürgető dühökben.” (Hű lázadás) Azt sem hallgatta el, hogy néha dicstelen szerepet vállalt, eszközzé vált: „Feltérdelek naponta, mint a fáradt / teve, mely terhét vinni kénytelen; / már gyűlölet van bennem és utálat, / mert mindezt én még önként cipelem; / befog a sors ostorhegyes lovának: / – űz engem, s másokat biztat velem.” „Mért csinálom?” – teszi fel a továbbiakban önmagának a kérdést. A válasz mélyen emberi: „Mert élni kell, – és nincsen irgalom. / Csak ez a kényszer az, ami halálom / elűzheti: – élek, míg ezt bírom.” (Tenyér a botra) Hisz a cselekvés nem öncél, életeleme volt; a másokért való küzdést a lét egyedüli értelmeként tételezi: „Tenni és írni csak úgy érdemes: / – nem várni, hogy az lesz az érdemed. // Nem várni csak a küzdés gyönyörére: / kívánni: – másé legyen eredménye.” (Alkotás) Mindennek ellenére benne is fölmerült az örök emberi kérdés: „mire volt jó az, hogy voltam?” (Mire volt jó?) Ő, „a sokaság fia”, csak egyetlen módon válaszolhatott erre: „Én tudtam – nem élhetünk itten / úgy, hogy fájó kétségeinkben / valamit ne higgyünk. – Én hittem: / nem hihetünk csak tetteinkben.” Ez a gondolat, ez az elvárás, ez a hit fogalmazódik meg a Százhuszat verő szív című gyűjteményes kötet, ellentétpárokra épülő emblematikus versének záró soraiban is: „Újra kezdeni mindent e világon, / – megteremteni, ami nincs sehol, / de itt van mindnyájunkban mégis, / belőlünk sürgetve dalol, / újra hiteti hogy eljön / valami, valamikor, valahol…” (Valami nincs sehol)

„A küldetéses költő”

„Ilyen kívántam lenni én is, ott, a
homokba szúrt nyárfa: – a tanító,
ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,
irány azoknak, jel és biztató,
kik jönnek barázdákban botladozva.”

Tasnádi Gábor hosszú évek kutatómunkájával feledésbe merült dokumentumok sorát tárja föl, így a hagyatékból is válogat ismeretlen írásokat. Olvashatunk például Váci egyik, Illyés Gyulának írott karácsonyi leveléből, vagy a felvidéki Fábry Zoltánnak és az újvidéki Fehér Ferencnek Vácihoz küldött nagyon szép soraiból. Igazi meglepetés a kaliforniai magyar költő, Kannás Alajos Váci Mihály emlékének ajánlott kemény versének közzététele. És még sorolhatnánk. A monográfia széleskörűen támaszkodik az ezredfordulótól sokasodó Váci–irodalomra is, mindenekelőtt Ladányi András fontos könyvére – Váci Mihály, „élj tiszta tüzeidben” (2000) –, benne harmincnál több forrás értékű beszélgetéssel. Tasnádi Gábor fölhívja a figyelmet az erdélyi Burján Emil meglepő esztétikai elemzésére – „Túlzás a szép” – Váci Mihály beszélgető lírája (2006–7) – s a veszprémi Toldi Éva antológiájára: A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa (2004).

Merüljünk el néhány pillanatig „a küldetéses költő” életművében jelen lévő, Toldi Éva által megvilágított hitbeli vonásokat hordozó alkotások világában. A szerző eleve leszögezi: „Nem vallásos költészet az övé, de biblikus elemekkel, evangéliumi szellemiséggel átitatott lírája a szakrális művészettel mutat rokonságot”. A szerző Váci Mihály verseiből a tanúságtevő arcát tárja elénk, aki a bodza, jegenye és akác színezte, tarkította nyírségi tanyavilághoz, a szegénységgel küszködő népéhez való hűségből nyer erőt és indíttatást az emberibb, igazságosabb, értelmesebb világért vállalt küzdelemhez, a szolgálathoz. A vallásos szellemben nevelkedett költő életművében az evangéliumi ihletettségű érzések és gondolatok is hangot kapnak. A szakralitás, a hit sugallata érhető tetten például az Áldott vagy te az asszonyok között című szerelmes versében, az édesanyjához írott Zsoltár, a Dsida Jenő Psalmus Hungaricus sodró erejű költeménye szenvedélyességére emlékeztető Ó, szent imádság című alkotásában. Tasnádi Gábor szól a költő kapcsolatairól az evangélikus egyházhoz, méltatja a protestáns kultúrkincsekhez való kötődését. Kiemeli az elsüllyesztett (csak halála után közölt) Bach templomai című verset, amely kulcsot ad világnézetéhez, s megszólal benne a tanúságtevő: „Bolyongva járom labirintjaid örökké. Ments meg, / mutasd, hogy önmagunkból / teremthetünk csak rendet a zűrzavar fölé / s van még uralkodó, / ki nem csalja meg a pazarolt erőt: / a lélek, erő, akarat, az elme! / Én őt szolgálom – az egyetlen teremtőt.”

Váci Mihály Krisztus–arcú, alkotó forradalomról álmodott, melynek mindvégig elkötelezett híve volt s maradt. E költői világ, a Váci Mihály előtt lebegő vágy foglalataként lapozhatjuk a Tasnádi Gábor gondozásában megjelent Lobogó jegenyék (2004) című kötetet, amely a költő 1956 októberében írt, évtizedekig búvópatakként rejtekezett ismeretlen naplóját, a forradalomról szóló, illetve ahhoz kapcsolódó verseket és prózarészleteket tartalmazza, valamint válogatást más fontos műveiből. A szerző e „tiszta és friss levegőjű könyv” elé előszó gyanánt jegyzett elmélyült tanulmányában (Váci Mihály pünkösdi fehér inge) a költő „teljes és igazi arcát” tárja elénk, oszlatja a róla még életében kreált egyoldalú hivatalos képet, azt a hamis beállítást, amit a jó negyedszázados csönd csak erősített.

A kötet igen nagy értéke Váci Mihály 1956-os naplója, amelyet első ízben Tasi József (1939–1999) tett közzé az Új Forrás 1996/8-as számában. Tasnádi Gábor ezt a felbecsülhetetlen értékű, megrázó hatású kordokumentumot, az eddig ismert Váci Mihály–portrét lényeges kontúrokkal kiteljesítő vallomást nem csupán kimenti egy folyóirat könyvtári polcokon rejtekező lapjairól, hanem beemeli azt az életmű kontextusába, teljességébe. Ama októberi jeles napon a költő is ott haladt a lelkes tömeg soraiban. Az ismeretlenségből felbukkant vallomás 1956. október 23-24-25-26-27-e eseményeit sűríti magába. „A Lobogó jegenyék kötet középpontjában az 1956-os Váci Mihály áll, aki – ha eddig rejtve is maradt – maholnap félszáz éve vigyázza a megőrzött lángot, virrasztva óvja »népünk legtisztább áldozásának« emlékét.” A naplóban prózai részek lírai sorokkal váltakoznak: „Micsoda zokogtató mámor / tört ott ki mindenki torkából. / Ó, ez feszítette a mellünk, / ez fojtogatta a torkunk / ez az amit nem énekelhettünk, / amit soha nem kiáltozhattunk. / Ez az a hang, amit mondtunk volna, /de csak mozgott a néma ajk motyogva, / némán csak mozgott volna jajunk, / de hangunk nem volt, hogy kiáltsunk! / Hát most kitört minden elfojtott / kiáltás az összetört bordák közül. (…) Himnusz! Nemzetünk imádsága! / Néma voltam eddig téged énekelni! / Legyek néma, ha másra nyílna ajkam, / számban kavics forogjon a nyelv helyett, / ha helyetted – Te Anyák egyetlen ajándéka, / más imádságot énekelnék hazámért. / Sírom fölött ne zengjen részvét / ha nem fogok ezentúl mindenkit / arra hívni–buzdítani, / hogy csak Téged énekeljen, Himnusz!” Szenvedélytől izzó sorokban szól a függönyök mögött rejtekezőkről, a Parlament előtti gyilkos sortűzről. „Bombát dobtak – de a robbanás / nem vakított meg: – letépte / szemeinkről a vakságot / s ha hull a könny – csak tisztábbra mossa / szemünket mely előtt a torkolattüzek / fényénél az igazság fellángolt.”

Tasnádi Gábor a naplót övező verseket – ciklusokba tagolva – Pacsirta–vágy; A ledöntött jegenye, 1956; Télutói Magyarország; A virrasztó – egy folyamat tanúságtevőiként, a költői „növésterv” koordinátáira fűzte fel. Váci költői útját a Jegenye – fényben című versben megfogant ars poetica vezérelte. Győzedelmes reggelekről álmodott, elmerülve az őt körülvevő világ csodálatában. Ám egy belső hang már akkor is megszólalt benne: „A nyár izzó pengéje reszket, / a ledöfött Földből kiáll; / gyújtózsinór – kúsznak a percek, / a világ robbanásra vár!” (Nyári képeslap) A levert forradalmat jéghegyekkel asszociálja, a ledöntött jegenyének gyászos víziójával, pusztító forgószéllel; ama gyilkos ávós–golyózáporokat idézi (Parlament, Nyugati pályaudvar, Salgótarján stb.) fel benne: „Ki mondja el, hogy milyen sortüzekkel / vert át minket a lelkesedés, / s most roskadozva járunk / egy forró sorozat poklával a szívünkben!” (Sortűzzel a szívünkben) A tragikus emlékek éveken át kísérik: „Ha nénike jön, – tudom, mit sírogat; / s tudom azt is: – azokat a sírokat / hol fedi fűz! – s melyiket jelöli fejfa, / s kinek ég csak az oltáron a gyertya.” (E földet hogy szeretem!) Látja, tapasztalja a következményt is: az önmagukat, múltjukat tagadó „péteri hadat”, az emberi jellemek torzulását: „Szegények hátán ki magasba mászott, / – hány! – úrnak érzi magát, a koszos. / Levedlik, bújik az újszőrű nyájhoz, / mely árulásáért rá kegyet oszt, / megtagadja azt, ki véle osztályos, / s attól magos, kinek vállán tapos.” (Mai dialektika) Az idő parancsa nem fakítja az emlékeket, a szíve mélyén rejtett érzéseket. Világosan látja, hogy a hatalmat belső féreg rágja: „nem ellen dönt meg már: – bal tetteid!” Változtak az idők, változott az idő parancsa: „Mit hittünk, már mind másképpen igaz, / s igazodik az, mihez igazodhatsz; / minden új felismerést máris az / ellentmondások malomköve porlaszt. // Ölelve – szembefordulok veled, / mert már nem az vagy, aki születőben, / s mert még az sem – sosem leszel! – kinek / álmodtunk: – verlek sürgető dühökben. // Lángod lehullt – s a bujkáló parázs / fölé ült könnyű szürke hamuréteg. / Ordítva fúj lelkem vihart reád: / – alkotó forradalom tüze – éledj!” (Hű lázadás)

Nyugaton találkozik a honból a forradalom elbukása után elüldözött, a modern kori népvándorlás országútjain bolyongó, számkivetett magyarokkal, kik káromkodások, sóhajok közepette idézik maguk elé a távoli otthont: „Úgy emlékezni a hazára, / mint ők, – akiket elzavart, / mi sose volt nekik: – a házra, / s földre, mely nem ápolt, takart.” (A népvándorlás útján) Mindennek ellenére ott él benne az újrakezdés reménye. Vajda János példáját idézi, a virrasztóét: „Virrasztott, mert ő nem felejtette el / húsz év múlva, harminc év után / a férjhez adott, »tisztessé lett« forradalmat.” (A virrasztó)

Költőként mit tehetett? Kőrösi Csoma Sándor konokságával és kitartásával indult, folytatta útját nem egy álmodott őshazába, hanem a valósba, a jegenyék által övezett, bodzák által tarkított, rozstáblákkal szabdalt szülőföldre. A Kárpátok karéjába ölelt ország gondjaival azonosulva, a sokaság mindenkor hű fiaként kereste, kívánta megteremteni azt, ami belőlünk „sürgetve dalol”: egy új s igazabb világot.

Ő választott – egy életre

„Hazafelé! Át egy országon, át egy városon, át egy utcán, át egy faluszélen, át egy dűlőn – ezt még ki lehet bírni. De hazafelé a nép legmélyebb titkaiba, megértett történelmébe, összeszoruló szívébe, elfáradó kedvébe! Hazafelé egy nép emlékezetébe, rejtett büszkeségébe, sokszor megtagadott, megcsúfolt és megvert forradalmainak emlékeibe.” (1968)

A Lobogó jegenyék című Váci-kötetet ez újabb mű – 1956 hűségében, avagy az ismeretlen Váci Mihály – előtanulmányaként is aposztrofálhatjuk. Az irodalomtörténész megcsontosodott irodalmi kánonokat ostromolva épített fel magában egy tisztább, a rá rakott koloncoktól mentes, teljesebb Váci–képet, melynek tengelyében 1956 és a hozzá való hűség áll, fölhozva a feledés és a közöny mélyéből azokat a rejtett kincseket, amelyek a költő eszmevilágát, költői habitusát valójában jellemezték. Ennek a nemes törekvésnek lett a gyümölcse a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent kötet, amelynek egyik mottóját éppen a fentebbi vallomásrészletből vette a szerző. Tollát az a Németh László–i gondolat vezérelte, miszerint „Egy költő műve azzal, hogy itthagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.” Munkájában a szorongó tájékozatlanság ködeit oszlatva, „a megismerés: megértés; a megértés: szeretet” vonalán haladva, kívánta szolgálni az elkészülés folyamatának gyorsítását, felszínre hozva a Váci–életmű örök értékű kincseit. Olyan elásott, alapvető írásokra irányítja a fényt, mint például az elfojtott forradalom jelképévé magasodó Pirók, télen című vers vagy a megtorlásokat idéző Fatelepen. Kiemeli a szintén elhallgatott, ám nagyon fontos, igen bátor, az erőszakos téeszesítés következményeiről szóló Muraköz című irodalmi szociográfiáját, s a tanyák népének „kirekesztését” kimondó írását, a Fordított idézetet.

Tasnádi Gábor a hatvanas évek irodalmi életének kontextusában elemzi Váci Mihály életművét, kibontva azokat a koordinátákat, tájékozódási magaslatokat, amelyek költészetének irányt szabtak. Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Németh László nemzeti elkötelezettsége, kortársainak legjobbjai – rokon–hegycsúcsok, testvér–magaslatok – jelzik azt a szellemi közösséget – Simon István, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő András… –, azt a pályát, amelyen maga is haladt. Költőként, szerkesztőként egyaránt odafigyelt kortársaira – határon innen és túl. A magyarság, a haza, a szülőföld számára mindennél fontosabb volt. Évekig tartó kényszerű kórházi, szanatóriumi kezelések sem a befelé fordulás szálait erősítették. „Nem volt jogom magányra” – vallotta a Dosztojevszkijt idéző költeményében (A szent epilepszia). Vallotta: „Az író nem annyira kulturális, mint inkább társadalmi, történelmi jelenség. (…) Egy közösség, egy nép, nemzet szeretetébe bejutni, ott nyomot hagyni, és megtartó emlékezetében megmaradni – ez az író feladata és sorsa. Lehet választani.” (Vallomás fiataloknak)  Ő választott – egy életre.

A könyvterjedelmű tanulmány e választás gyümölcseit, kibontakozási útjait tárja fel, azt, amit mondott, azt, ahogyan mondta. Gondolkodásának, társadalomszemléletének lényegére utalnak a hű társ, az életmű gondozója, Váci Mihályné Juhász Mária szavai: „Emberarcú, demokratikus szocializmus eszmevilága felé tapogatózott.” És ebben – a kötet számos adata, értelmezése a bizonyság rá – számára az emberarcúság, a demokratizmus volt a lényeges, a szocializmus pedig antitézise a társadalmat romboló diktatúrának. Életművének félremagyarázói, „értelmezői” erről „megfeledkezve” a szocializmus társutas hívét látják, láttatják, eladdig, hogy ’56 eszméjéhez való hűtlenséggel vádolják. Az ellenérvként, cáfolatként felhozott tények, állásfoglalások közül idézzük – Tasnádi Gábort követve – a kárpátaljai költőnő, Finta Éva szavait: „Nem kell nekünk Váci Mihályt megvédenünk – csak ne fosszuk meg magunkat tőle. Nem kell a múltat átfestenünk – csak ne tagadjuk ki az ismereteinkből.” Azaz olvassuk verseit, mélyedjünk el abban a költői és írói világban, amelyet ő alkotott, amellyel ő szolgálta népét, nemzetét. Amikor a költő iránt érzett tisztelet, az életmű iránti megbecsülés könyvét olvassuk, azzal egyidejűleg lapozzunk bele a Váci–kötetekbe. Csakhamar rádöbbenünk arra, hogy Tasnádi Gábor könyvének minden szava mögött költői, közéleti megnyilatkozások sora áll, segít bennünket abban, hogy egy, a rárakott méltatlan rágalmaktól, félreértelmezésektől mentes, tényekre alapozott Váci–kép rajzolódjon ki bennünk. Verseiben nyoma van annak, hogy mennyire bántották őt a róla szóló torz vélekedések: „A hír letépte, – lobogtatja arcom, / mint zászlócímer – torzulva ragyog; / képmásom az – a kor tépi viharzón; / – vállalom is – de nem csak az vagyok! (Sárkány–szülő) Közéleti, politikai versek, prózai írások, vallomások sorát idézhetnénk bizonyságául annak, hogy mily reálisan ítélte meg korát, annak ferdeségeit, Bürokronézia embertelen világát. Azt a világot, amely költői kibontakozása elé is gátat emelt, mint ahogyan Tasnádi Gábor hangsúlyozza: az 1955 és 1970 között írt verseinek jó egyharmada, s több fontos prózai írása, vallomása a költő életében nem jelenhetett meg! Joggal teszi fel a kérdést: „Ő lett volna hát a rendszer kegyence, a szocializmus elkényeztetettje? Elképesztő állítások! Váci Mihály a szocializmusnak mondott kor egyfajta áldozata volt.” Azonban egy percig sem tévesztette szem elől azt, hogy a regnáló hatalom nem egyenlő a haza fogalmával. A Hazáéval, amelyről az Édes hazám című költeményében József Attila soraihoz méltó lelkülettel és szeretettel szól, zsoltáros hevülettel: „Méltók közt egynek fogadj el: – méltasd szolgálatra szerelmem. / S légy méltó új fiaidhoz, kik megtanulnak élni is érted!”

Tasnádi Gábor könyvét olvasva elgondolkozhatunk azon, hogy a XXI. század fiai vajon miként tanulnak meg élni e kicsiny hazában, e kicsiny hazáért? Bizonyosak lehetünk abban, hogy viszonyulásukban Váci Mihály költészete, életműve is segítségükre lehet. Optimizmusunkat a kötetből kiragadott néhány, a kortársaktól származó s a kötetben idézett értékítélet is megerősíti: „Magyar költő volt, népe, nemzete sorsát élő és tisztán látó, akire felfigyeltek mindenütt, ahol csak magyar könyvet, verset olvasnak.” (Lászlóffy Aladár) „Versei útjelzők: a jövő erre van – erre menj! (…) mit tudnak ezek a versek? Tanítani; hűségre. Szoktatni: emberségre. S tudják a múltat, és remélik ugyanazt a jövőt, amelyet mi.” (Ratkó József) „Üres szavak helyett a lényeglátást, az igazságot, annak egyértelmű kimondását követelte meg.” (Simon István) „Őrizzük szívünkben és éltessük tovább szellemét, embersége melegét. Hidegebb lenne nélküle.” (Sárándi Papp József) „Verseinek virágillata volt, verseinek földszaga volt. Bizalmat, országos szeretetet, szerelmet árasztottak a költeményei.” (Mezei András) „…meggyőződésem, munkássága maradandó értékű, költészete túléli a jövő–menő divatokat.” (Serfőző Simon); „…ha elrontott »rendszerváltásunk« tükrében olvassuk Váci verseit, vívódásait, akár a legfrissebb dátumot is alájuk írhatnánk.” (Jókai Anna)

Tasnádi Gábor hiteles személyiségek véleményére ad, mindig kiváló írókat és irodalmárokat idéz. Mindez külön fedezetet ad munkájának. Nem szóltunk még Németh László Váciéknak írt bizalmas, vallomásos leveleiről, sem az Illyés Gyula naplójából átvett döbbenetes részletekről. Gyönyörű sorokat olvashatunk Lengyel József, Rónay György, Rákos Sándor, Ilia Mihály, a nyíregyházi Katona Béla és Margócsy József tollából is. Szakonyi Károly, Latinovits Zoltán, Gyurkovics Tibor, Fodor András, Bella István, Ágh István, Nagy Gáspár és mások értékelő szavairól se feledkezzünk! A szerző a múlandó nevű, tájékozatlan, gyakran rosszindulatú tollforgatók nevét – talán túlzott tapintatosságtól is vezetve – meg sem említi, ám a minden alapot nélkülöző hamis állításaikat, igaztalan bírálatok sorát határozottan, szigorúan tényekkel alátámasztva cáfolja. Mélyen elszomorító – és ezt a képtelenséget hangsúlyozza a könyv –, hogy az elhitetett vádaknak, hiányoló kijelentéseknek többnyire éppen az ellenkezője az igaz!

Még valamit: örömmel tapasztaljuk, hogy könyvünk végre a Váci Mihály emlékére írt számos vers talán legszebbikére, Utassy József a Temető ég című remekére is ráirányítja a figyelmet. Mindeddig, szégyen, a Váciról szóló egyik könyv vagy kiadvány sem tudott róla. Csak néhány sor belőle: „A nyíregyházi harang is kondul: / utolsó út a temető ég. // Arcod márványlik, szobrosul szemed. / Benne vésőket roncsoló tűz ég…”

Könyvünk szép példa arra, hogy egy irodalomtörténeti munka is lehet gördülékeny stílusú és érdekes olvasmány. Szerencsés a mozaikszerű szerkezet, amely jó lehetőséget ad a szerzőnek az esszére emlékeztető részek beillesztésére. Olvashatunk a költő és a szerző évtizedes barátságának érdekes és szép mozzanatairól, amelyek újabb markáns vonásokkal gazdagítják a költő arcképét.

Negyven év után – valóban nagy adósságot törlesztve – ez az első, hosszabb lélegzetű összefoglaló munka Váci Mihályról. Érdekes, új szemléletű a függelékként kapcsolódó Életrajzi adatok fejezet is, s ugyancsak megdöbbentő az ötvenhatot idéző kiadványokból eleddig rendre mellőzött, a forradalomhoz kapcsolódó Váci–művek válogatott listája. Ugyan ki tudott eddig, például, a költő három Nagy Imre–verséről? A költő testvéröccsének, Váci András festőművésznek (hagyatékát a vajai múzeum őrzi) a forradalom leverését jelképező, mindeddig részben szintén eltitkolt remek grafikái jól, találóan illeszkednek a tanulmányhoz.

Könyvünk nem bonyolódik értelmetlen esztétikai vitákba, nem sorolja Váci Mihályt senki elé vagy után. Annál is inkább nem teszi ezt, mert ahogy a szerző meg is állapítja: „olyan erős irodalomban, mint a magyar, még az úgynevezett kismesterek is jelentősek”. Ám végső összegezésében Tasnádi Gábor határozottan kimondja: Váci Mihály – verseinek és prózai írásainak egy–egy válogatott kötetével – joggal kopogtathat a jövendő ajtaján.

Nyíregyházán, a Bessenyei téren életnagyságú bronzszobor – ifj. Szabó István alkotása – idézi elénk Váci Mihályt. Tiszaszalkán és Rozsrétbokorban mellszobra – mindkettő Sebestyén Sándor munkája – emlékeztet rá. Iskolák, kulturális intézmények, utcák őrzik nevét Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében és az ország sok más helyén. Életútja, életműve és – az új monográfia erre is bizonyság – emberi tartása, tisztessége tette méltóvá az utókor tiszteletére, arra, hogy alkotásai valóban útjelző jegenyeként álljanak előttünk, a magyar nemzet előtt ez új évszázadban.

/További ajánlott összeállítás Váci Mihályról az urszu 2 blogban/

 

VÁCI MIHÁLY

Bizony

Bizony, megőrülünk sokan,
csak jól tudunk vigyázni,
ne húzzák ránk a zubbonyt,
és ne mondják ki rólunk.

Belül elromlott valami,
ezért javítanánk mindent.
Bús végű sorsunk öröklött,
ezért változtatnánk a világot.

Nézünk az egészségesekre,
istentisztelet a szemünkben.
A gyermekekre nem tekintünk,
– meg ne rontsuk őket.

Reflexeink jók, megóvnak.
Az orvosok nem tudnak rólunk.
De mi megtaláljuk egymást,
halkan szólunk és körbenézünk.

Más kór kiütközik halál előtt,
– miénk a díszsírhelyig lappang,
elfedik a beszédek, koszorúk,
s gyógyszerenként gyűjtött érdemek.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ