Gergely Tamás
(Naplójegyzetek)

VÍZIERŐMŰ
korábbi olvasmány

Korábbi = kb tíz nappal ezelőtt olvastam, s már nem találom a forrást, a lényeg: Kim Dzsong Il úgy halt meg, hogy híre érkezett annak, hogy az éppen megépített vízierőmű falán átszivárog a víz. Meg akarta látogatni – mert jó „gazda”, mert más dönteni képtelen -, de infarktus érte. Nem tudom, hogy ez mese vagy valóság, mindenesetre így már magyarázható, mi is történt: az volt a hivatalos verzió, hogy munkalátogatás alatt halt meg. Közben dél-koreai meg amerikai híreknek s főleg szatellitáról készült képeknek köszönhetően megtudtuk, hogy az elnöki vonat nem futott ki a fővárosból. Viszont ha Kimnek szándékában állt kiutazni, de közbeszólt a szíve, az már féligazság.
*

MUNKALÁTOGATÁS
à la Ceausescu

Képeket küld Jocó (Aradi József) a Kim dinasztiáról. Érdeklődik maga is szenvedélyesen a téma iránt. Világos, az én generációm, s az övét, fél generációval korábbit telibe kapta a kommunista szél, én újságíró, ő szerkesztő, a csoda az lenne, ha nem éreznénk meg azonnal, hogy egy kaptafára készítették a szocializmusokat, az egyikből könnyedén ”át lehet lépni” a másikba.

Az általa küldött képeken Kim Dzsong Il látható munkalátogatáson. Hol élelmiszercikkekkel tele standokat inspektál, hol pálcával mutogat lakónegyedekről készített fényképeken – pontosan úgy, mint a mi boldogítónk, Ceausescu. Körülötte elvtársak és elvtársnők füzettel a kezükben jegyzetelnek, ugyanaz jut eszembe, mint a romániai sajtót bámulva harminc évvel ezelőtt: nem szégyelli, hogy megjátssza nekik, hogy mindent tud? Nemcsak hogy mindenhez ért, hanem mindenhez jobban ért a szakembereknél? Meg sem fordul a fejében, hogy azok tudatában vannak: ők maguk jobban ismerik a szakmát, hogy tehát magukban lenézik a bohócot. Kényszerűségből színházat játszanak, azt mutatják, hogy örvendenek az utasításoknak, nagyrabecsülik azokat. Tapsolnak, megköszönik.

Egy ilyen munkalátogatásnak én is a tanúja voltam. Ücsörögtem a Colentina sugárútii ház tizedik emeletén az ablakban. A látvány mindig érdekes volt, zajlott alattunk a balkáni élet, ott szélesedett az Obor-tér, ráadásul onnan, az ablakból tudtam meg, mit hoztak a Bucur Obor áruházba. Rohantam le, ”csé szé dö, csé szé dö, mi érkezett, mi érkezett”? Narancs nagyritkán, tíz kiló maximum, vagy mosószer, de milyen, a ploiesti-i Dero nem volt jó semmire, a temesváriért érdemes volt sorba állni. Szóval onnan az ablakból egyszercsak észreveszem a fekete autókat. A tér szélén elvtársi tömörülés, a középen az Elvtárs, rajzok kiterítve egy fekete személygépkocsi gépházára, s mutogat. Hátuk mögött egy makett, egy emlékmű, valami a magasba tör, talán egy kéz, ökölbe szorított. Amikor először megpillantottam a villamos alagútjából feljövet, rosszullét fogott el, akkora és oly aránytalan volt az ideiglenes építmény. Amiről én akkor még nem tudtam, hogy ideiglenes és hogy kartonból van. Az volt az érzésem, hogy a teret tőlem elvették.

Különös érzés: hiszen akkor már kicsiny életterünket elvették, beszennyezték. Mi Bukarestben szerkesztettük a lapot, tehát magánemberként is idegenben éltünk, érezhettük magunk gyökérteleneknek, újságírókként úgyszintén, hiszen arról szóltak a szövegek, ami a Kárpátok túloldalán történik, s azoknak írtuk, akik a Kárpát-kanyaron túl éltek. Mi, mint magyar értelmiségi, szabadon járó foglyok voltunk tulajdonképpen. Románul egy átlag nap köszöntem esetleg a román szerkesztőség valamelyik tagjának a harmadik emeleten, és vásároltam egy fél veknit, ennyi volt minden. A többi nyelvi és kulturális sziget. Ennek ellenére a teret magaménak éreztem, fájt, hogy el akarják venni tőlem.

Szóval ott állt az ország első embere, mellette az ”akadémikus” (Elena), hátuk mögött az életnagyságú makett, mert elképzelni rajzon nem tudták. A Kim Jong Il Looking at Things sorozatban helyet kapott egy olyan kép, amelyiken kartondobozban tárolt szörpöket inspektál. Kim Dzsong Il. Mögötte három sorban elvtársak. Az elsõ sorban, vagyis Kim elvtárshoz a legközelebb a katonaság, négy nevetséges tányérsapkás, közülük három notesszel a kezében. Notesszel a kezükben védik a hazát? Nevetséges, nem lehet igaz, mondaná egy svéd. Sajnos igaz volt nálunk, igaz ma Észak-Koreában.

SOPHIE SCHMIDT
a Google-vezér lánya

A Looking at Things sorozat egyik legszomorúbb képe – legalábbis számomra – az, amelyiken számítógépeket mutatnak az elvtársnak. Egy női kísérő áll mögötte készenlétben, két gép előtt ülnek – készenlétben. Az előtérben egy jólöltözött, frissen fodrászolt harmincas férfi, gép előtte, a képernyőn koreai szöveg, mi lehet, pártpropaganda…? A diktátor szigorúan bamba arccal nézi – az üres üvegek látványa jobb kedvre derítette egy másik fotón, s a haláruk egyenesen megkacagtatták. Mert hogy katonás sorban várták megmeredve, fegyelmezettebb sorokban, mint a díszszemlén a katonák, azok lennének az igazi kommunisták? A döglött halak?

A számítógés fotóhoz agyam meg a véletlen újabb képet asszociál: Szuhay-Havas Mariannától érkezik egy internetcím egy érdekes beszámolóról, amelyiknek szerzõje nem más, mint a Google-elnök, Eric Schmidt lánya, Sophie Schmidtnek hívják. Eric Schmidt az egész világot meglepő észak-koreai útján Kim Dzsong Unt akarta meggyõzni arról, hogy az ország új iparosítása elképzelhetetlen az Internet nélkül, ám lapértesülések szerint útja nem járt sikerrel. Viszont: elkíserte útján nemcsak egy amerikai szenátor, hanem a saját lánya is, aki megírta impresszióit. Egyvalami ragadta meg abból a figyelmem: létezik a Kim Ir Szen egyetemnek egy digitális könyvtára. Sophie Schmidtet oda beengedték, a teremben minden gép előtt ült egy fiatal, de azok nem használták a gépeket, a legtöbb csak bámult mereven a képernyőre, nyilvánvaló volt, hogy a látogatás után felállnak, és otthagyják a gépeket – a következő látogatásig. Egy számítógépes Patyomkin képe volt, amit eléje tártak.

MERÉNYLET
2013. jan. 24-25.

Álltam az ablakban, s azonnal megfogalmazódott bennem: ”Innen le lehetne lőni.” Mekkora volt a távolság? Tíz lépcsőházból nyolc és fél, légvonalban százötven-kétszáz méter. Távcsöves puskával, szemből fedetlen. Saját zsenialitásától örök transzban élő izgága alak, viszont teljesen fedezetlen.

Jó, tudtam, hogy nem lövöm le, nincs mivel, nem is tudnám, a katonaságban nem voltam jó céllövő, mégis úgy éltem meg azt a jelenetet, mint mikor valami elmaradt. Be nem teljesült.

Milyen érdekes, soha nem hallottam azt, hogy Ceausescu ellen merényletet kíséreltek volna meg, utána kell néznem.

A most napokig a figyelem központjában álló Afewerki ellen történt katonai puccs. Még a koreai diktátor közelében is robbant egy mobil, de Ceausescu megúszta…

Persze, függetlenül attól, hogyan talál a golyó, elkaptak volna, percek alatt rám szakad az ajtó, s ha nem a tizedikről kilökve végzem, akkor a tömlöcben. Nem gépelném a -13 fokos skandináv hidegben a jegyzetem. Csak mondom, hogy mire képes a tudat.

Mi történik különben az eritreai lázadó katonákkal? Számontartja valaki?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ