Nyilván mindenki gondol valakire vagy inkább valakikre. Olyanokra, akiket ez a marketingbe őrült világ a mélybe taszított, s erre semmi más magyarázat nincs, mint a divat, a legfelületesebb reklámőrület.

Egyetlen példát mondok: Roy Orbisont. Elvis nemzedéktársa volt, de népszerűsége meg sem közelíti a „Király”-ét. Értem én: nem volt olyan jóképű, olyan áramvonalas, nem mozgott olyan boszorkányosan (bár aki látta a Forrest Gumpot, annak, azt hiszem, röhögőgörcsei támadnak azóta Elvis lábrázogatása láttán.) De tényleg csak ez számít? Roy Orbisonnak is jó hangja van és remek számai. Akkor mi a baj? Ha nem keresed a közönség kegyeit, már nem is érdekelsz senkit?

Egyetlen példát ígértem, de még egyet muszáj. Mert a Michael Jackson-őrületet sem korábban, sem azóta nem értem – szóval soha nem értettem, annak ellenére, hogy halálakor a kérésemre két szociológus is elmagyarázta a Látóban, miért is kellene szeretnem. Az a vitustánc, amit művel, inkább ugrabugrálásnak nevezhető, és hát a hangja!… Ne szóljunk hangról.

Ha belegondolok, Roy Orbisonék óta romlott a világ, hiszen akkor két tehetség közül csak az egyik választódott ki, Michael Jackson viszont, szerintem legalábbis, nem volt tehetséges.

(Forrás: A jódeménység foka)

1. Keszthelyi György:
   2013. január 30. 14:56

   Ebben egyetértek veled, Péter. Michael Jacksont a törtetés, (különvált a Jackson five-tól), a múltjával hirtelen szakító egyéni fényűzés és a tömegek (mélyen hibás) örjöngése pszichikailag is erősen megviselte. Szerintem ő maga sem tudta pontosan, kicsoda. Hogy ember-e egyáltalán vagy valami ezen túltevő teremtmény.

2. Demény Péter:
   2013. január 31. 09:36

   Emberfölötti, akinek mégis folyamatosan változtatnia kell magán. Egy szerencsétlen flótás volt, azt gondolom.

3. Keszthelyi György:
   2013. február 3. 13:27

   Ezek a rögeszmék kiszámíthatatlan reagálásokkal járnak, M.J. akkor döbbent rá roncs-mivoltára, amikor saját ballépéseinek külső és belső fájdalmas és kezelhetetlen jelei vicsorítani kezdtek rá.