Nemrég egy holland ismerősöm arra kért, segítsek neki felkutatni valamiféle olyan motoros malmot, amelyet még 1900 előtt, az osztrák-magyar monarchiában gyártottak, de a németalföldi gyűjtők, mint technikatörténeti érdekességet számon tartanak. Nem, szó sem volt arról, hogy meg kellett volna keresnünk valamilyen rozsdás tűt egy hatalmas erdélyi szénakazalban. Az utolsó néhány lépést kivéve, pontosan leírással szolgáltak, hol is rejtőzhet: az egyik olyan nyárádmenti kis településen, ahová valamikor zsákszámra hordták be a gabonát a környékről. Igaz, nem éppen a jelzett helyen töltötte az elmúlt éveket, hiszen a második világháború után jó néhányszor gazdát, illetve tulajdonformát cserélt, de megtaláltuk, méghozzá működőképes állapotban. Miközben ide-oda kóvályogtunk a kisebb-nagyobb dombok, hepehupás utcák és szűk betérők között, a hely szellemének és nyelvének megfelelően mikor magyarul, mikor románul érdeklődve a keresett műszaki tárgy után, amelyről majd mindenki hallott, csak éppen helyét nem tudta pontosan, eszembe jutott, hogy nincs még egy évtizede, amikor Csíkszeredában is működött egy ugyancsak tizenkilencedik-huszadik századfordulós, osztrák-magyar nyomdagép, egy olyan úgynevezett laposnyomó, amely több mint egy évszázadon át szolgálta a történelmet, majd néhány évvel ezelőtt a soha nem álmos, de mindig ólmos sorszedő és rotációs gépekkel együtt úgy vágták ki, illetve szét az ócskavasba, hogy most már csak a lelke lebeghet valahol a számítógépek, a lézeres levilágítók és az ofszet lemezek fölött. Hogy mifelénk is lehetett volna létesíteni valamiféle technikatörténeti múzeumot, ahová bevonulnak az ilyen-olyan csodálatos masinák és még mozogni vagy éppen pöfögni is képesek a mai gyermekek nagy ámulatára? A nagy privatizációs hullámban az új tulajdonosok alig várták, hogy ócskavasként pénzzé tegyék a berendezéseket, hogy raktár áruházakká alakíthassák a semmi pénzért megszerzett épületeket, hogy jó és egyre jobb áron tovább adhassák a manapság már rozsdatemetőkként nyilvántartott, de egyre értékesebb területeket. Hogy imitt-amott az átalakulásoknak azért lehetett volna más útja is? Hogy nincsen olyan nyugat-európai ország, ahol ne rendeztek volna be egy-két lerobbant és átalakított gyárcsarnokban modern és kortárs művészeti galériát? Ugyan kérem, az pénzbe kerül. Csakhogy hozza is a pénzt és meg is menti az értéket. A jelenkori erdélyi képzőművészetnek, a most élő-alkotó festőknek, szobrászoknak, grafikusoknak nincsen egy jól megválogatott, állandó és évről-évre tovább gyarapítható gyűjteménye, amely keresztmetszete lehetne mindannak, ami kisebb-nagyobb tárlatokon, múzeumokban, emlékszobákban apró részleteiben megjelenik ugyan, de távol áll az összegezéstől. Vagy távolodjunk el néhány lépésnyire a gyárcsarnokoktól: miközben a jelenkori erdélyi irodalom neves személyiségei, írók, költők, szerkesztők fölött átfordul a kegyetlen és kiméletlen idő, Erdélyben nincs egyetlen olyan közös magyar irodalmi múzeum, amely összegyűjtené és bármikor, bárki számára megtekinthetővé tenné könyveiket, kézirataikat, kézirásukat, irodalmi levelezésüket, átmentésre és érdeklődésre számot tartható személyes tárgyaikat, könyv- és más gyűjteményeiket és így tovább. Miért ne lehetne valahol állandó kiállítása az egykori és mai erdélyi magyar újságoknak ? Miért ne lehetne valahol összegyűjteni és bemutatni a műszaki és természettudományok jelenkori erdélyi kiválóságainak a munkásságát?
Régmúltunk, mítoszaink helyreállításában nem is állunk olyan rosszul. Csak éppen életünknek az a része tűnhet el nyomtalanul, amelynek megőrzésére még nem szükségeltetnek föltétlenül kopjafák, keresztek, emlékművek, amelyek egyéni alkotásokból összeálló közösségi értékként még itt vannak mellettünk, még láthatók, olvashatók, megérinthetők, összegyűjthetők és ráadásul civil intézményeink, sőt a rengeteg fesztiválból, tűzijátékból és miegymásból nagyon könnyen átmenthető pénzügyi forrásaink is meg vannak hozzá. Egyre-másra programokat készítő politikusokról nem is beszélve. (2007)

* A jeles erdélyi publicista szerkesztés alatt álló e-könyvéből.