(Puzzle-darabok életemből)

Ha a legendák szerint a lécfalvi ük- vagy szépapám a hatalmas Gyárfás-vagyon felét játszotta el, hát én vagyon híján az életem felét. A játék izgalma, öröme valami olyasmit adott az életemnek, amit semmi más. Megtanított a legnagyobb buktatókon is könnyebben átesni. Tudtam, hogy a lapokat újra meg újra fogják keverni, osztani, csak türelemmel ki kell várni a jobb lapjárást, s aztán rá- és ismét ráhajtani. Engedjenek be a „ringbe”, mondják el a játékszabályokat, s aztán hagyjanak játszani. A szabályok tökéletes, kifogástalan tudásával megkapom a megoldást vagy a kiskaput, a győzelemre, vagy az újrakezdésre. Mindig bíztam magamban, hogy gyorsabban vált az eszem, mint az ellenfeleké. És bejött. Az élet soha nem kényszerített volna újrakezdésre, de én valósággal kerestem magamnak. Megfogott, de nem vert az indián átok, nem voltak unalmas napjaim. A játékban a kimondott szó visszavonhatatlan, szent, be kell tartani, ez volt a jelszavam. De ugyanezt elvártam, sőt szigorúan megköveteltem ellenfeleimtől is. Leggyakrabban itt buktak le.

A kapcsolószekrénygyár tervezőosztályának voltam a fával kapcsolatos munkák mindenese, hogy hova kellett a fa a kapcsolószekrénybe, hát sehova, s így a munkámat kitűnően végeztem. Reggel hétkor pecsételtünk a kapunál, fél nyolckor hárman a munkásőrség parancsnokával, a párttitkárral és a gyárért felelős szekussal bezárkóztunk az irodába, s ment a kártyaparti. És úszott egy-egy havi fizetése is az elvtársaknak, mert játszani nagyon szerettek, de megtanulni a játékot, azt már nem. Úgy kétóránként szünetet, pofafürdőt tartottunk a tulajdonképpeni munkahelyünkön s utána vissza délután háromig. Aztán irány haza, mert pár óra múlva már vártak a prefipartnerek, közben még egy kicsit gyermeket is kellett nevelni stb., stb.

Játékról, kártyáról jut eszembe Tompa Miki bácsi egyik anekdotája. Ha lejött Sepsire rendezni, betette a kalapját az első sorba, s a színészek kellő fegyelemmel csinálták a próbát ő ezalatt feljött hozzánk prefizni. A kártya visszaadja a hitet is, állította. Egy pókerpartin L. esperes állandó vesztésében imádkozni kezdett, majd boldogan felkiáltott: van Isten, bejött a negyedik ász a három mellé!

Egy kártyaszünetben hívat a technikai igazgató. Argentinába kell szállítani a kapcsolószekrényeket. Tervezzek csomagolóládát, de olyant, hogy az óceáni sós levegő, meg a hosszú hajóút ne tegyen kárt a termékekben. Ezek kb. két mázsa súlyú vasalkotmányok, tömzsi test, végén messze kinyúló másfél méteres rúddal. Lementem a szerelőműhelybe, egymás hosszába tettek kettőt, lemértem a hosszát, szélét, magasságát, pár perc múlva ülhettem vissza keverni a lapokat. A prototípushoz a rendelést leadtam a gyár asztalosműhelyébe, minden OK. Már rég elfelejtkeztem mindenről, amikor a gyári rádióban szidalmazva keres az igazgató, azonnal jöjjek. Mi nem levegőt akarunk exportálni, hanem terméket, ordította, s a két másfél méteres rúd egymás hosszában három méter fölös üres teret tölt ki az amúgy is drága masszív palettás ládában. Már útban a műhely felé lázasan dolgozott az agyam, mi lesz ebből? Mire, kire lehet ráfogni a félreértést? S mire odaértem, megvolt a megoldás: Cine dracu.. kezdtem, tett ide két szekrényt, hisz négyre terveztem, s tényleg, mennyei szerencsémre a rudakat és tömör részeket úgy össze lehetett tologatni, hogy pont, de milliméterre pont négy fért el a ládában. Bravo, domnule iartă-mă, s majdnem prémium lett belőle, csak az asztalosok röhögtek a hátunk mögött.

(Folytatjuk)