II. Óceánszabadság

Anyám olyan nagyszerű lendülettel vetette bele magát a New York-i mindennapokba, ahogyan szinte megkerülhetetlen módon már első nap Miss Alvaro elénk zuhant lakóházunk halljában.

– Miss Alvaro – kaptam el még idejében, mielőtt a sarokban, a Pitt Street felé nézelődő pálmafa közé duvadt volna – ez itt a mama.
– Suzie – kedélyeskedett anyám.
– Marysol – csuklotta Miss Alvaro, mintha maga a yorki hercegné ereszkedne le anyámmal parolázni, majd széles gesztussal hozzátette:
– Pá, drágám. Rettenetesen vártalak már! – és máris tovább balettezett, anyámnak pedig intettem, felesleges ekkora megrökönyödést tanúsítania kedves szomszédasszonyunkkal szemben.

Tartottam kicsit tőle, hogy anyámat kicsit feszélyezni fogja Manhattan, első látogatása idején még Queensben éltem, és becsavarogtuk ugyan a város zugait, magában csak a jól kitapogatható szomszédságokba csatangolt el, a latinokhoz, az indiaiakhoz, na meg a koreaiakhoz.
Amikor beléptünk a lakásba a reptérről megérkezve, nem gyújtottam villanyt, a város amúgy is gondoskodik az állandó fényről, hanem egyenesen az ablakhoz húztam, és kitártam előtte az éjszakai fénypalástban szelíden csillámló várost.

– Látod, anyus… ez az egész terád vár!
– Na látod, hova hoztalak – vágta rá azonnal, és jót kacagva pillanatokig az ablakra tapadva maradt. Majd amikor megfordult, csak ennyit mondott:
– Szépen laksz, fiam!

Csakhamar világos lett számomra, hogy mindenféle aggodalmam felsleges volt. Anyu már másnap reggel kezébe vette a dolgokat, és már mielőtt felébredtem volna, a kávéja mellől az ablakon kikönyökölve számba vette, hol tartanak a sugárúton az útjavítási munkálatok, s onnan kezdve minden nap részletes jelentést kaptam a munkában megjelent munkások számát és munkamorálját illetően. A tájékozódással sem voltak gondok, térképek az asztalon, némi konzultálás, és nemsokára már magában is útnak eredt. És amit legutóbbi ittléte során egyedül sohasem merészelt, ezúttal a magában való metrózást is bevállalta. Bár frászom volt, valamennyiszer nem velem tekergett, lelkem mélyén tudtam, hogy anyám nem vész el. Nem is rezzentem össze, amikor egy nap telefoncsörgés ébresztett egy hosszú műszak utáni délutáni pihenőmön. Csak ennyit tudtam elsőre kinyögni, amikor magamhoz tértem:

– Hogy mi? Eltérítették?… Hol is vagy? Brooklynban?!!…

A tengerparton volt napozni, és nyugodtan voltam, mert onnan át sem kell szállni, a metró hazáig hozza. De úgy esett, hogy az F metrót baleset miatt más vonalra terelték, így drága szülőm valahonnan Brooklyn belvárosából jelentkezett be, mint valami száguldó riporter, hogy egyrészt ne ijedjek meg, másrészt ne aggódjak. Itt és itt van, és egyszer majd csak hazaér, mert ne gondoljam, hogy ő „setét” s még arra sem képes, hogy hazajöjjön, csak mégis jobbnak találta értesíteni engem a kis kitérőről.

Ezen a gyönyörű januári nyirkosan hideg estén átszellemültem bámulom a Fort Tryon Park Heather kertjéből, ahogyan a barkásodó ficcfa kusza ágai között, a lenti kilátóról ideszivárgó sárga lámpafények gondozásában hogyan eregeti a Hudson folyó a ködgomolyákat az ég felé, mintha a golgota virágok téli álmának szuszogása lenne és a nyári melegben hűs pihenőként szolgálatot teljesítő gyep lélegzete. Eszembe jut az augusztus végi délután, amikor kisétáltunk ide. Futólag ugyan, de járt már anyu az Édeni kertben. Emlékezett is rá, és arra is, hogy kedvenc búvóhelyem a világ elől ez a sziget csücskére, a kolostorok alá rendezett meseszép park.

– …és képzeld csak, mesélem lelkesen, ugyanaz tervezte, aki a Central Parkot is. És amikor nagy anyagi bajban voltak, az öreg Rockefellerek egyike biztosította anyagi pártfogásáról a parkot, amit sajátjukként a környékbeli dominikaiak , görögök és oroszok is messzemenően támogatnak, szépítgetnek és kertelnek is.

Anyám hanyattfeküdt egy padon, és láttam rajta, hogy a szabadság eme korlátlan óceánját élvezi épp, amit sehol máshol nem hozhat elő az emberből a környezete, csak ott ahol ennyire fesztelenül lehet önmaga.
Talán legtalálóbb, ha úgy fogalmazok, New Yorkban anyám teljesen kisimul. Levetkezi a mindennapok homlokráncait, a tekintete csillogóan kiderül, és ugrándozik, és fiatal és belevaló. Öröm olyasvalakivel megosztani New Yorkot, aki minden rezdülést éppen olyan pontosan felfog, mint ahogyan azt suttogva lépdelve kilesni próbálom számára, hogy megmutathassam. Hogy ez pontosan az én drága szülőm, számomra még nagyobb szerencse. Anyám tudja és látja… nem is!…inkább: érzi rajongásomat New York iránt. És ő nem rajong. De nagyon figyel. Mindenre. Szigorúan és ugyanakkor szelíd arccal, kisimult homlokkal. Mintha folyamatosan társalogna a várossal, és azt próbálná a maga módján kipuhatolni, mivel tudott elrabolni mellőle. Hogy neki öregkorára egyedül kelljen megbirkóznia mindennel, ami szembejön. Nem ítélkezik. Csak válaszokat keres. És rója, és tanulja a várost. És tiszteli. A kedvemért. Nem másért.

New York, 2013. február 2.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ